Székely Csaba,
Romániában élő neves (és nagyon fiatal)
magyar drámaíró
rátalált a címre. Biztosan nehéz,
kimondottan a szerzőre váró feladat egy olyan
címet találni, ami kifejezi, előre jelzi a
mondanivalót, a stílust szinte
előzetesen, és mindezt egy-két szón
keresztül, de most sikerült – erre mondjuk,
hogy frappáns cím. Amikor csak olvassuk ezt a két
nagyon pozitív hangzású szót
egymás mellett, címként, rögtön
érezzük, hogy nem egy örömmel teli,
boldogságot
kifejező történetről lesz szó. Ha arról lenne
szó, akkor elég lenne ebből a két
szóból csak az egyik, például:
Boldogság. Így együtt vészterhes
hangzása van a
címnek.
A szerző és a
rendező (Alföldi Róbert)
is mindent megtesz, hogy mindenki számára teljesen
„világos” legyen, hogy a
történet az erdélyi melegekről szól, akik
kisebbséget jelentenek az egyébként
is kisebbség között. Ezt szolgálják a
hímzett párnák a díszletet jelentő, a
színpadot körülvevő függönyön,
jó magasan, így ott is vannak, és nem is. A darab
helyhez kötöttségét szolgálja a zene, az
énekek és a beszédstílus, a használt
szavak, a megjátszott hangszín, a beszédközi
hangsúlyozás. A helyhez kötöttség
következetes hangsúlyozása, az
általánosnak tekinthető probléma kis
területhez
kötése elviszi a darabot az abszurditás felé.
A történet
egy előadás
keretei között esetjátéknak tűnhet. Az
előadás célja elmondani, hogy a melegek
nem tartoznak a „normális” emberek közé,
akármennyire is igyekeznek, hogy
eltitkolják személyes életük
sajátosságait. Az öt homoszexuális szereplő
minden
szinten, egyéni életükben,
munkavállalásuk során, közösségi
életükben ütköznek
a környezettel, a környezet előítéleteivel.
Fél mindenki, félnek a
megbélyegzéstől, a kirekesztéstől a melegek
és félnek a többiek is, nehogy megérintse
őket az ismeretlen, félnek a közvélemény
hatalmától. A tanár, Ádám (Chován Gábor) ijedt és
könyörgő
kétségbeeséssel küzd az
állásáért, de az igazgatónő (Spolarics Andrea) mégis kirúgja. A
fiú (Dénes – Fröhlich
Kristóf) és apja (Elek – Mertz
Tibor) kapcsolatát már évek óta a
meg nem értés jellemzi. Az apa elementáris erővel
gyűlöli a másságot, fiának
minden általa nem értett viselkedésére azt
kérdezi: – Na mi van, buzi vagy? – Végül
22 évesen egy újabb ilyen kérdésre
válaszolva, bevallja, hogy – igen –, az apja
elzavarja, megfenyegeti, hogy megöli. Elek képviseli a
legdurvább tagját a
többségnek, ordenáré módon
káromkodik, kiabál, és végül üt
is, a parkban
csókolódzó leszbikus pár egyikét
úgy megveri, hogy az kórházba kerül. A
másik
képviselője a többségi véleménynek
Spolarics Andrea. Több szerepben fellép, ő
az ápolónő, az igazgatónő, ő a
szomszédasszony, a feleség, aki konokul
ismételgeti ostoba közhelyekből épített
mondatait, ezzel ő váltja a darabot
tragikumból komikummá. Spolarics Andrea
belépése a színre végül már
vidámságot,
nevetést vált ki a közönségből.
Hasonló módon válik a darab komikummá a
három
falubeli számonkérése során. Béla (Ilyés
Róbert) kocsmájában fekete
csizmájukban, fekete ruhában, nagy bajusszal,
fekete kalapban jelenik meg a három ismerős a faluból,
akik ugyan számon kérni
jöttek, hiszen az otthonról elkergetett Dénes a
kocsma raktárában lakik, és ez a gyanú
árnyékát veti Bélára, akinek
családja,
gyermekei vannak. Folyik a beszélgetésnek alig nevezhető
„játék” Béla és a
vendégek között, akik Béla egyik
kérdésére sem mondják ki világosan,
hogy miért
is jöttek, utalgatnak, ködösítenek, gyanakodnak,
mint akik akarnak is mondani
valami nagyon fontosat, de nem akarnak felelősséget
vállalni a
mondanivalójukért.
A három
homoszexuális
férfi kapcsolata is komikumossá válik a darab
végére. Mind a hármuk
személyiségi tulajdonságuktól, eddigi
életük által befolyásolva
másképpen
elkötelezettek, vagy másként élik meg a
másságukat. Egy szerelmi háromszöget
alkotnak a darabban, közöttük Dénes
játssza a főszerepet, őérte küzd Ádám
és
Béla, akik már egyáltalán nem fiatalok.
Összeverekednek, gyilkolják, bántják
egymást, míg a rendőrként megjelenő Elek
fegyverrel fenyegeti őket, ami a nagy
érzelmek által vezérelt verekedőket nem hatja meg
egészen addig, amíg az egyik,
a megvert, leszbikus leány ki nem csavarja a kezéből a
fegyvert, és azt rájuk
tartva a rendőrségre viszi őket. A közönség a
végén már hangosan nevetett.
Nem sikerült
kideríteni, hogy pontosan mikor írta Székely Csaba
a darabot, de 2016 előtt
kellett elkészülnie, mert 2016-ban már Szikszai
Rémusz rendezte Tatabányán.
Tehát ez legalább 6 év, vagyis az biztos, hogy nem
a mostani felfokozott
hangulat inspirálta a darabot. Azért tartjuk fontosnak
ezt a megállapítást,
mert akkor biztosak lehetünk benne, ami egyébként a
darabból is kitűnik, hogy a
szerző a homoszexuálisok társadalmi
problémáját egy fontos jelenségnek tekinti,
és nem a divat irányította a tollát.
A szerző és a
rendező
is okosan használják a tragikum és komikum,
tragikomikum arányát. A komikus,
vagy komikussá váló jelenetekről már volt
szó. A megvert leszbikus lány (Hartai Petra)
kórházi ágyánál megjelenik
a párja (Pető Kata). Mind a ketten
súlyos válságban vannak, összevesznek, de az
ő jelenetükben még csak az árnyéka
sem jelenik meg a komikumnak, még akkor sem, amikor Spolarics
Andrea mint nővér
elmondja szokásos ostoba ellenségeskedő
szövegét, nem oldja a hangulatot,
megrendülve hallgatjuk a bajra bajként.
Bátor
írótól, bátor
rendezőtől és bátor színészektől egy remek,
nehéz, súlyos társadalmi
problémáról láthattunk egy komikus,
tragikomikus színdarabot, örülünk, mert
tudjuk, hogy a humor a túlélés alapja.
Budapest, 2022.
február 7.
Tóth Attiláné
