Lee Hall darabjának
történetéről van mit írni, sőt kell is,
hiszen a téma 45
éves, mégis amikor nézzük a darabot a
színházban, úgy érezzük, hogy ezt ma
írták, annyira időszerű. Ráadásul, aki
íróként szerepel, az „csak” a
színpadra írott
anyag tulajdonosa. A hosszú és sokszereplős
esemény sor 1976-ban kezdődött,
amikor megjelent egy film a filmvásznon Network
címmel, Sidney Lumet rendezésében, a
forgatókönyvet Paddy Chayefsky írta.
1977-ben tíz jelölése volt az Oscarra, amelyből
négyet meg is kapott: legjobb
eredeti forgatókönyv (Paddy Chayefsky), a legjobb női
főszereplő (Faye
Dunaway), a legjobb férfi főszereplő (Peter Finch), a legjobb
női
mellékszereplő (Beatrice Straight). Majd 2000-ben az amerikai
filmes örökség
részévé nyilvánították. Az
Amerikai Filmintézet minden idők legjobb 100
amerikai filmjeit tartalmazó listáján, amit
2006-ban készítettek, a 64. helyet
foglalja el. A filmből Lee Hall drámaíró,
forgatókönyv író (Billy Elliot,
Macskák, Büszkeség és balítélet
stb.) készített színdarabot, amit 2017-ben
mutattak be, nagy sikerrel.
Ilyen előélettel
rendelkező darab bemutatására vállalkozott a
Centrál Színház, amely
magánszínház lévén csak a
közönségre és néhány
támogatóra számíthat. Puskás
Tamás, a színház igazgatója és a
darab rendezője egy riportban elárulta, hogy maguk is
kockázatos vállalkozásnak
tartják a darab műsorra tűzését, ugyanis
körülbelül 3 darab árát emésztette
fel
ez a bemutató, és vissza kell jönnie a
pénznek a játszások során.
A történet
szinte
szóról szóra az eredeti filmet követi. Az
egyik TV-csatornán a hírbemondót
(Howard Beale – Alföldi Róbert) 25
éves munkaviszony után és 35 éves TV-s
múlttal a nézettségi szám
csökkenése
miatt elbocsátani szándékoznak. Azon a napon,
amikor megtudja, hogy felmondanak
neki, a hírek beolvasása után megragadja az
alkalmat, és közli a nagy
nyilvánossággal, hogy élő műsorban, a jövő
héten, amikor utoljára jelenik meg a
képernyőn, öngyilkos lesz. Hatalmas botrány
kerekedik. A váratlanság nem a TV
hírosztályának a területe, itt szigorú
szabályok érvényesülnek. Howard Beale is
belátja, hogy ez túlzás volt, és bár
a vezetőség ellenzi, de még ezek után is
megengedik neki, hogy másnap is képernyőre
kerülhessen, elnézést kérjen,
elköszönjön a nézőktől, és
kollégájának átadhassa a műsort. Ekkor ő
nyilvánosan
megindokolja, hogy miért okozott neki nagy
megrázkódtatást az elbocsájtása.
Mindig a munkája jelentette számára a
lényeget az életében, nincs senkije,
semmije, csak a munkája, de mostanában azt az
agymosást, a hazugságokat, amit a
tv segítségével az emberekre öntenek,
már nem bírja. Néhány napig még a
különleges helyzetből kifolyólag nő a TV csatorna
nézettsége, és ő ezzel mit
sem törődve minden este játssza a maga választotta
prófétát, ami meglepi a
nézőket, és kívánságára az
ablakokból kiabálják, hogy „rettenetesen
dühös
vagyok, és ezt nem tűröm tovább”, a
nézettség fut az égig, de minden
érdekesség
csak pár napig tart. Az embereket már nem érdekli,
csökken a nézettség. A
főnökök próbálnak Howarddal beszélni, de
ő folytatni akarja a megszállott
szerepét, ostorozni a hibákat, az embereket, a
hazugságokat. Végül a vezetőség
nem tud mit tenni, egy terroristával lelöveti, hogy
elhallgattassa.
Az előadás remek
volt!
A technikai megoldások elbűvölték az embert,
pontosan olyan volt, amilyent
látunk esténként a híradó előtt,
illetve, amit mi nem láthatunk. A bevezető
képsorok, a zene profi volt. A feszültség eredetinek
tűnt. Mindenki a helyén
van, a bemondó is, tart a visszaszámlálás,
még iszik egy korty vizet,
megforgatja a nyakát bemelegítésként,
számolnak az orra előtt, minden elhalkul,
és már csak a bemondó hangját, fegyelmezett
tekintetét látjuk. Régóta tudjuk --
legalább 1980-tól, amikor hazánkban is
bemutatták az eredeti filmet --, hogy a
TV-csatornák istene a nézettségi szám,
ezért imádkoznak, ehhez imádkoznak,
ettől félnek és ettől várják az
áldást, a nézettségi szám
növekedéséért mindent
megtesznek. A ragyogó rendezés következtében
el tudta foglalni a darabban is ez
a szám a bűvös helyét a TV-sek körében,
minden mondatban elhangzott, így szinte
természetesen vezettek a történések a
gyilkosságig.
A film
forgatókönyvíró
azért kapott Oscart, mert eredeti volt a mű, és most 45
év múlva még mindig
eredeti, pedig már mindenki tudja, hogy nem az emberek
tájékoztatására használják
a különböző érdekeltségek (akik
eltartják, akik támogatják stb.) a TV-t.
Kihasználják
azt a pszichológiai tényt, hogy az ember
információinak nagy része képen
keresztül ér el hozzá, sokkal könnyebben, mint
szóban vagy írásban. Az emberek pedig ülnek a
képernyő előtt, és nem
kételkednek, hanem tudomásul veszik, elfogadják
igazságnak, amit közölnek velük
– így kényelmes.
Nemcsak a rendező
kiváló munkája indokolja a sikert, remek volt a
színészek és a stáb munkája is. Alföldi Róbert teljes odaadással
élte
át és éltette át velünk a fő
mondanivalót, azt, amit megkövetelhetünk
magunktól:
az önálló gondolkodást, a
fontosságát, a jelentőségét. A másik
gondolat a
nézettségi szám utáni hajsza
jelentősége, amit a másik főszereplő, a
karrierista Diana Christensen mint producer (a színlapokon
szereplő színésznő
helyett beugróként Földes Eszter
kiváló alakítást nyújtott,
köszönet neki) képviselt rideg,
számító,
karrierista, kegyetlenségig embertelen stílusban (ő
javasolta a menedzsmentnek
Howard Beale „likvidálását”). A
hírosztály főszerkesztője, Max Schumacher (László
Zsolt) próbálta képviselni a
klasszikus, embercentrikus vezetői stílust, de
közölték vele, hogy őt is
elküldik, ez a szemlélet már nem illik a rendszerbe.
A helyi főnök Frank
Hackett (Fehér Tibor), mindene a
nézettségi szám, csak ez érdekli, semmi
más. Remek ötlet volt Bodrogi Gyulát
mint a média birodalom
atyját megszólaltatni vetített képen,
fél arcának takarásával, így
misztikussá
vált, mint a láthatatlan és mindenen
uralkodó médiaguru.
Gothár
Márton kiváló
tudással és gyakorlati érzékkel
kábított minket a
profi mozgó képeivel, összhangban Puskás
Dávid zenéjével. Remek volt.
Rengeteg embert,
pénzt, energiát igényelt a darab, de
megérte, gratulálunk, és köszönjük
minden
résztvevőnek.
Bemutató: 2022.
január 15.
Budapest, 2022.
február 1.
Megjelent a Kláris 22/5.
számában.
Tóth Attiláné
