Egy cseppnyi méz–
a még 18 éves sincs lánynak ennyi az összes
öröme az életből: pár napi
szerelmes boldogság. Mindez egy 55 évvel ezelőtt
írt darabban, egy akkor 19
éves lány (szerzője Shelagh Delaney)
világlátása
szerint, akkori lelkiállapotának és
tudásának megfelelően. A darabbéli lánynak
(Jo
– Mészáros Blanka) anyja
alkoholista
(Helen – Kováts Adél), apja nincs,
pénzük
nincs, munka fel sem merül, ő még tanul. Szerelme –
aki itt cigány matróz (Fiú
– Baki Dániel) – visszamegy a
hajóra
dolgozni. De ő nem a követendő példa – azzal, hogy
dolgozik –, hanem a Rossz
egyike. Merthogy persze a lány teherben marad, az
anyaságtól teljes joggal fél,
hiszen ő maga is nem várt gyerek, csak teherként
jött világra. Ezért kissé anakronisztikus,
hogy a terhesség tényét, na persze nem az
anyjának, és talán némi poén
kedvéért
– áldott állapotként jelzi.
Mi ellen is lázad?
Az
élet rendje ellen, hogy a mézes napokból gyermek
születhet? (Nagyon kedvesek a
szerelmes jeleneteik!) Vagy az ellen, hogy semmi munka
eredményeként ugyanúgy csak
semmi lesz?
A lepusztult
szuterénlakást
az anya távozása után a befogadott meleg
fiú (Geof – Porogi Ádám)
rántja emberivé többek között
takarítással. Lehet itt
mosolyogni, de ahol nem takarítanak, ott egyszerűen kosz lesz.
Lázongani, whiskyt
inni könnyebb és egyszerűbb, segélyt felvenni
és persze kevesellni mindig egyszerűbb,
mint tenni is valamit. De ha valaki abszolút tehetetlennek
érzi magát…? Akkor
iszik. Vagy fordítva?
Egy 19 éves
lánynak,
azaz a szerzőnek ezt nem kellett feltétlenül tudnia,
nekünk, akik nézzük,
többnyire tudnunk kell.
Az előadásban
persze
sok minden történik, főleg párbeszédek
– olykor annyira egymásba gabalyodva,
hogy a nézők feleslegesnek érezhetik magukat, nem is
értjük perceken át, mit
mondanak, pedig talán mégis érdekes lehetne.
Az anya, aki a jelek
szerint végig itta addigi életét, jól
tartja magát, és szintén a jelek szerint
igyekszik eltartatnia magát a férfiakkal. Szeretője
(Peter – Rusznák András)
kissé elrajzolt, persze erőszakos
bűnöző, feleségül veszi, egy darabig pénz is
van, aztán kidobja az anyát, őt
elviszik – talán rendőrök, talán nem –,
Helen visszaköltözik a lányához. De nem
képes támasza lenni, természetesen, hogyan is
tudna. A lányáról addig gondoskodó
meleg fiút kiüldözi onnan, ám amikor megtudja,
hogy leendő, napokon belül
megszülető unokája cigány fiútól van
(eredetiben négertől), akkor megint elmegy
– inni. Talán visszajön.
A lány már
nem jár
iskolába, jól rajzol, de semmi több – mitől is
tudná, mit lehet tennie és mit
nem? – az iskolában mintha semmit sem tanult volna, az
egyetlen könyvet a meleg
fiú hozza a babaápolásról.
A további
kibontakozás
gyenge jelei itt-ott elhangzanak: az anya megemlíti, hogy majd
gyerektartást fizethetne
az apa, a lány a védőnőt várja –
hófehér köntösben –, aki hamarosan
jön, és nem
is először. (Megjegyzem, tudomásom szerint nincs
mindenütt ilyen védőnő rendszer.)
Anyja rendelt egy babaágyat, hátha tényleg az is
lesz.
Az anya figurája
annyira ellenszenves, hogy szinte kinyílik a bicska a
zsebünkben. Mintha az
alkoholizmus csak úgy magától jönne, vagy
magától elmúlna, ha mi,
kívülállók
akarnánk. De a tény életszerű: tönkretette
saját magát és tönkreteszi a
lányát
is, ha a lány nem lép.
A lány
átváltozása plasztikus.
Az alkoholista anya mellett felnövő, apját nem is ismerő,
kedves, érdeklődő,
szinte még kislányból válik
szerelmessé, a cigány fiút vállaló
fiatallá, majd a
terhességgel küszködő nővé. Amit megmutat: az
anyaság ösztöne nem feltétlenül
alakul ki, pláne nem a szülés előtt. Ha pedig nem
akarja a gyereket, akkor
valóban – egyelőre – csak a néhány
korábbi szerelmes nap marad számára
„mézként”.
Feltűnően erős az
érzelmi negatív kapocs az anya és a lánya
között. A lány ragaszkodása a
szeretni senkit nem tudó anya iránt ismert dolog, a
nyilván akaratgyenge
(függő) nő ragaszkodása lányához azonban
mindig csak időleges.
Eszünkkel tudjuk,
hogy
a darabbéli „élet” mehet majd tovább,
a lány még csak 18 éves, előtte sok év
állhat, anyja sorsa is majdcsak rendeződik
valamiképp… de ez szó szerint egy
másik történet – lenne.
Nehéz megmondani,
hol
játszódik, ilyen lepusztult lakás minden
országban bizonyára található.
Ugyanígy
szinte bárhol találhatók segélyből
élők is, rendes fiúk is, mint itt, aki tanul
még (állítólag vizsgáznia kell, de
könyve neki sincs), matróz lehet valaki
folyón, bár tudjuk, vannak magyar tengerészek is.
Időben is nehéz elhelyezni,
mert lehet, hogy annyira szegények – a whisky is
pénzbe kerül –, hogy nincs
mobiltelefonjuk, mert plazmatévé már
létezik!...
A tér nagy
részét
természetesen a hatalmas franciaágy tölti be, van
egy tükrös ruhásszekrény, két
szék is talán, meg hátrébb valamilyen
asztalka, amin rajzolni lehet. Nekünk
jobbra a konyhába lehet bemenni, a meleg fiú
deríti ki, hogy a sütő is működik –,
a fürdőszoba, még kád is van, valahol balra
hátul, még meleg víz is lesz –,
mögötte
viszont a háromtagú zenekar ül, és jelentős
időarányban – jazzt játszik. Jól.
Csak éppen nehéz olykor társítani
mindazzal, ami előttünk zajlik a színpadon, kivéve
az anya előadott sanzonját az ágyon.
Díszlettervező: Horváth Jenny.
Mivel lehet
„gyógyítani” a lázongó,
nyugtalan idegeket? – Váliummal (Csehov),
forradalommal, amiknek következményeit most nem taglaljuk,
vagy sporttal,
munkával, értelmes célokkal…
Ha az előadás meg
akar
mutatni egy fiatal lány által írt darabot,
és az ilyen, akkor rendben van. Ha
mást is szeretne, akkor nem biztos, hogy célt tud
érni. Mert nem létezik a
világon semmi olyan, ember által létrehozott
dolog, amin ne lehetne javítani.
És most itt megállnék.
Fordította-átdolgozta:
Totth Benedek, rendezte: Valló
Péter, dramaturg: Hárs Anna.
Jelmeztervező: Benedek Mari.
Zenekar: Badics
Márk/Boegán Péter – dob, Csizmás
András/Miskolczi Márk –
nagybőgő, Wágner Puskás Péter/Benkő
Dávid
– Zongora. A jelenetek között az
átlátszó függönyre vetített,
játszó zenekar
önmagában kellemes hatást kelt.
Bemutató: 2021.
szeptember 26.
Megtekintett
előadás: 2022. január 27.
Budapest, 2022.
január 28.
Györgypál Katalin
