A cím azonnal
elkezd dolgozni az
ember agyában. Tony Richardson
1961-ben forgatott azonos című filmje mindenkiben nyomot
hagyott, aki látta.
Akkor a film szorongó érzést okozott
nézőjének, elcsodálkoztunk azon, hogyan
élnek egy angliai lepusztult nyomornegyed szerencsétlen
lakói, legalább is az
életét zabigyerekkel és pasikkal terhelt Helen,
és jobb sorsra érdemes lánya,
Jo, aki végül ugyanazt az utat látszik
bejárni, mint anyja. Jo egy afrikai
színes bőrű fiúval esik szerelembe, majd egy fehér
(és talán meleg) csúnya fiú
viseli gondját, és talán valamikor kilábal
a nehéz sorsból. Láthattuk, hogy
Angliában is élnek nincstelenek
nyomorúságos pincelakásokban, vannak színes
bőrűek, és vannak leányanyák, akiket akkoriban
mindenhol megbélyegeztek,
és/vagy sajnáltak, ahogy mi, akkori
mozilátogatók is azt tettük.
Shelagh
Delaney, a
történet írója még húsz
éves sem volt, amikor kezdőként ezzel a
darabbal futott be, és lett híres. Úgy tűnik, a
történet, illetve annak
továbbfejlesztett változata ma is hat, mindenesetre
foglalkoztatja a
színházrendezőket. Az utóbbi években
több vidéki (és fővárosi)
színház is
játszotta az Egy csepp mézt. A
Radnóti színházi 2021-es változatot Totth
Benedek fordította és dolgozta át
színpadra, a dramaturg: Hárs Anna.
Az 1958-ban
írt történetet
felfoghatjuk egyedi esetnek, sajátos egyéni
tragédiának, ami egyediségében is
súlyos társadalmi problémát feszeget:
nyomor, lét alatti lét, kirekesztettség,
iskolázatlanság, külvárosi
gettósodás, hogy csak a felszínen maradjunk. Ha
ezt
lehántjuk a történetről, marad a nyers egyéni
sorstragédia, vagyis Helen, az
önző anya, aki fiatalon könnyelműen élt, lányt
szült, egyedül maradt, és azóta
kergeti a boldogság illúzióját,
gyerekével nem sokat törődve.
A darab
úgy kezdődik, hogy a régi
albérletből menekülnek a koszos, büdös
szuterénba, mert a régi bérleményük
lakbérét nem fizették már. Lánya,
Jo, szebb életre vágyik, de érzi, hogy neki
sem jut jobb sors, azért bőven odamondogat anyjának.
Ám szeretetet nem kap, a
karácsonyeste magánya szorítja rá, hogy a
neki udvarló cigányfiút az ágyába
fogadja. A fiú tengerész, hamar eltűnik az
életéből, Jo ottmarad leendő
gyermekével egyedül. Az anya hiányát –
aki Peterhez, az épp aktuális pasihoz
költözött – a Jóhoz költöző Geof
tölti be, aki meleg, plusz zsidó
származású,
példásan önzetlen módon szereti a
lányt. Az idillnek a hazaköltöző Helen vet
véget, aki lebuzizza és elüldözi a fiút,
végül ő is magára hagyja a vajúdni
kezdő lányát. Ez utóbbi befejezés
kizárólag a Valló
Péter által fémjelzett
jelenlegi rendezés sajátja. Teljes pesszimizmus és
őrjítő reménytelenség [Tony
Richardson filmje a végén felvillant egy pici
reményt a kisfiú által átnyújtott
csillagszóróval].
Valló
Péter rendezéséről az a
közkedvelt liberális felfogás jut eszembe, hogyha a
dolgok nem a mi szájízünk
szerint alakulnak, akkor a dolgokat úgy ferdítjük,
alakítjuk, hogy mégis nekünk
legyen kedvező. Valló próbálta kicsit
„honivá” igazítani a jellegzetesen angol
tartalmakat, bár ez nem könnyű. Ehhez kicsit át
kellett alakítani az eredeti
felállást. A nők neve ugyan angol, de a helyszín
nem meghatározott, lehet
bárhol. A fekete afrikai fiúból
cigányfiú lett, a meleg gyámkodó
srác még zsidó
léttel is bővült. Helen és Peter pedig még
gonoszabbak lettek, mint a filmben.
Muszáj
megemlíteni a színre állítás
egyéb körülményeit. Horváth
Jenny
díszlete túlzottan is realistának tűnik,
bársonyszékeinken ülve szinte fázunk a
rideg pincelakás dohszagú, nedves falait
szemlélve. Benedek Mari főként azokban
a jelmezekben tündököl, amelyeket a
csélcsap, divatbáb Helen számára tervezett.
Szokatlan a színdarabhoz rendelt
élő kísérőzene, amely dzsessz elemekkel
telített, de slow és blue hangzás is
erős benne. Két alkalommal egy-egy színész
által énekelt dallamra is
ráhangolódik a kíséret, és ezek
még összhangban is vannak, egyébként azonban
nem érezzük, hogy a háromtagú együttes
(dob, nagybőgő, zongora) szervesen
egészíti ki a tartalmakat (zenei vezető: Wágner-Puskás
Péter).
Az
előadásnak a Helent játszó Kováts
Adél „antianya” alakítása adja
meg a sajátos zamatát. A színésznő
vérforraló módon váltja ki
ellenszenvünket a
figura iránt. Megalázó a helyzete az általa
teremtett párkapcsolatban, mintha
Peter aljasságát kötelező lenne elviselnie az egy csepp méz neki szánt
adagjáért. Az általa viselt ruhákat
látva még jobban szánakozunk sorsán.
Legkirívóbb a fehér esküvői tüllruha a
fehér szőrme keppel, amely világosan
mutatja a minimális önkontroll hiányát.
Még ennél is jellemzőbb, amikor
felesleges rózsaszín bébi cuccokat
vásárol össze leendő unokájának,
akinél
ekkor még nem lehet tudni, fiú vagy lány lesz. A
Jot játszó Mészáros Blanka
kissé tapasztalatlanul
vállalkozott erre a kényes leányanya szerepre.
Játéka sok tekintetben meggyőző,
ám kiejtése nem elég artikulált,
időnként halk is, így sokszor nem érteni, mit
mond. Rusznák András (Peter) kellően
durva megnyilvánulásai és trágár
beszéde hozta a „rossz fiút”, nem
elég, hogy
rasszista, alkoholfüggő, még Joval is
bepróbálkozik. Baki Dániel
cigányfiúja szimpatikus figurát hozott
színre, ahogy Porogi Ádám (Geof)
lágy, önfeláldozó, és
minden megaláztatást szó nélkül tűrő
magatartása már-már hihetetlennek hat
számunkra.
Közreműködő
zenészek: Badics Márk/Boegán
Péter (dob), Csizmás
András/Miskolczi Márk
(nagybőgő), Wágner-Puskás Péter/Benkő
Dávid (zongora), a rendező
munkatársa: Hatvani Mónika, Lévai
Ágnes.
Bemutató:
2021. szeptember 26.
Megtekintett
előadás: 2022. január 27.
Budapest,
2022. január 31.
Megjelent a Kláris
22/4. számában
Földesdy Gabriella
