SZÍNHÁZ

AZ AJTÓ

Nemzeti Színház – Gobbi Hilda Színpad

Szabó Magda (1917–2007) ikonikus regényét számos színpadi átdolgozásban láthattuk az elmúlt húsz évben, 2012-ben Szabó István játékfilmben dolgozta fel. A regény népszerűsége óriási itthon is, külföldön is, 2003-ban Femina-díjjal tüntették ki szerzőjét a franciák. Sokan megfogalmazták az eltelt évek során, miért jó a regény, milyen különleges kapcsolat fűzi egymáshoz a két főszereplőt, egyáltalán, miért nő óriásivá ez a furcsa, magának való bejárónő, Szeredás Emerenc?

Szabó K. István rendezése – bevallása szerint – saját olvasatát viszi színre. És mint minden, regényt színpadra adaptáló rendező, ő is időhatárok között mozog, kénytelen elhagyni szereplőket, jeleneteket. Az előadást szünet nélkül játsszák egy stilizált berendezésű színpadon, a játékot szürke-fehér tónusban játszó video-bejátszások tarkítják, egészítik ki, ezzel pótolva néhány fontos részletet, ami másként nem jelenik meg az előadásban (díszlet: Kiss Beatrix, dramaturg: Kozma András).

A regény köztudottan és evidens módon az írónő személyes sorsából nőtt ki, a történet a valóságban megesett, a regény persze nem dokumentumszerűen tárja fel mindazt, ami történt, hanem az író gondolataival dúsítva, értelmezve a történteket. Ahogy ezt Szabó Magda szokta, monológokon át, önmagát is állandóan kontrollálva, saját szerepét maximálisan vállalva mindvégig.

Szeredás Emerenc alakja egy őskövületet hoz elénk. A 20. század 70-es éveiben járunk, amikor ő már öregasszony, ám reggeltől éjszakáig dolgozik házvezetőnőként, és ellátja állatait, saját magát. Nem szorul senkire, sőt, vannak barátai, ismerősei, akiknek segít, akiket szeret. Nehéz fiatalságot élt meg, nem volt soha férje, tartós kapcsolata, gyereke, magányos és magának való lény. Szigorú, és sok dologhoz könyörtelenül ragaszkodik. Őszinte mindenkihez, sokszor lópokróc módon durva, de mindezt szeretetből teszi. A titok, amely miatt nem enged be senkit a lakásába, csak akkor derül ki, amikor rátörik az ajtót, amit nem nyit ki. Nehéz megérteni, hogy ő, a tökéletes bejárónő, hogyan kerül végül az intenzív osztályra, lakása, macskái hogyan enyésznek el, szöknek meg, és semmisül meg mindene, és mindezt hogyan éli meg, s hogyan hal bele. Különös történet, tőlünk talán idegen, mégis részesei leszünk a folyamatnak, mert eszünkbe juthat közben, mi hogyan oldanánk meg, ha hasonló szituációba kerülnénk.

Az ajtó hitelessége, mondhatni sikere az Emerencet játszó színésznő alakításán múlik elsősorban, de része van benne az írónő alakítójának is. A szerep önmagában is nagy kihívást jelent, a mostani rendezésben különösen kíváncsiak voltunk Udvaros Dorottya Emerencére. Nem csalódtunk, Udvaros képes volt az előnytelen, kendővel öregített, megereszkedett arcát mutatni, sápadtan, látszólag smink nélkül, magas szárú cipőben, fekete cselédöltözetben mutatkozni. És ez még mindig csak a külsőség. Alakításában jelen volt a dolgos kéz, a sokszor görnyedt tartás, a tétova tekintet, és legfőképp szikárságának, szigorú életelveinek, lakonikus válaszainak hanglejtése, megélt tartalma. Minden jelenetben hihető az alakítás, nem hagy hiányérzetet és nincs túldimenzionálva. Pont olyan, amilyennek lennie kell. Egy vele való beszélgetésben a színésznő magasra értékeli a filmbeli Helen Mirren féle Emerencet, amit esze ágában sincs másolni – szerencsére. Udvaros ugyanis sokkal jobb, mint Helen Mirren.

Söptei Andrea Szabados Magda (=az írónő neve a regényben) szerepét kicsit szentimentálisra vette, a figurából szinte csak az áldozatot emelte ki, aki sír és szenved, mert nem tudja, mi a helyes magatartás Emerenc megbetegedése idején. De ugyanígy szenved a többi élethelyzetben is, amikor intézkedik, amikor a díjat veszi át, amikor önmagát hibáztatja a történtekért. Egészen a befejezésig, amikor azt mondja: Én öltem meg Emerencet. Hiányzik belőle a folyamat érzékeltetése, az, hogy kezdetben rácsodálkozással, sőt, némi humorral, csodabogárként tekint a nehezen becserkészett házvezetőnőre, aki később megleckézteti, kioktatja munkaadóját, könyörtelenül ráhúzza a vizes lepedőt: Maga tehetségtelen, és az embereket sem ismeri – vágja a szemébe, sőt azzal is vádolja, hogy még gyereket sem szült. Mindez persze Szabó Magda regénybe csempészett önkritikája, amit mindig így, áttételesen, figuráin keresztül szokott bevallani és közölni velünk, olvasóival.

A jelmezek fehér-szürke-fekete színben játszanak, és ez illik a fehér bútorokhoz, a bejátszott pasztell szürkés videókhoz. Emerenc jelmeze hangsúlyosan koromfekete, majd hangsúlyosan fehér, amikor a kórházba kerül. Az írónő általában elegáns sötét ruhákat visel, bársony kisestélyit, jó szabású fekete kabátot, a többiek öltözete viszont nem mindig illik bele ebbe a „fősodorba”. Leginkább Sutu (Szűcs Nelli) ruhái tűnnek borzasztónak, aki fontos mellékszereplő, Emerenc közeli barátnője, érthetetlen, miért öltöztették nevetséges maskarába, hozzá nem illő nadrágokba, fejfedőkbe (jelmez: Rátkai Erzsébet). Furcsa még az unokaöcs (Herczegh Péter) zubbonyszerű kabátja, erősen borostásra sminkelt arca.

A mellékszereplőknek időnként hálátlan feladat jutott. Rubold Ödön kicsire szabott professzor-férj szerepében kissé jelentéktelenre sikerült, Gidró Katalin (m. v.) Polettként egész más figurát hozott, mint a regényben, de ez nem az ő hibája, mert a dramaturgia írta át az eredetileg fontos figurát. Bakos-Kiss Gábor főorvosa nyúlfarknyi, majdnem statisztaszerep. Szűcs Nelli pedig a félrevitt jelmezeiben is remekelt. További szereplők: Tóth László (alezredes), Martos Hanga (e. h.) (a fiatal Emerenc), Varga József (Brodarics úr).

Zene: Verebes Ernő, rendezőasszisztens: Trimmel Ákos.

A Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciója.

Bemutató: 2021. augusztus 16. (Gyula), szeptember 16. (Budapest, MITEM).

Megtekintett előadás: 2021. december 27.

Budapest, 2021. december 29.

Megjelent a Kláris 22/3. számában.

Földesdy Gabriella