SZÍNHÁZ

A SZECSUÁNI JÓ EMBER

Örkény István Színház

Ki a jó? Mi a jóság? Azt hisszük, tudjuk, pedig nem tudjuk. Jóság — mindenkinek megfelelni? Mindig mindenkihez kedvesnek lenni? Sohasem hazudni, álmunkban sem? Sohasem csalni, picirit sem? Mindenkinek szépen köszönni? Saját magunkat sohasem megvédeni? Vég nélkül folytathatnánk a kérdések sorát.

És létezik-e abszolút jóság? Lehet-e mindig mindenkinek egyidőben jót cselekedni? Ha az egyiknek jót teszek, az mindenkinek ugyanúgy jó?

Nem gondolom, hogy Brecht ezeket a kérdéseket feltette magában, ámbár ki tudja. De bizonyos, hogy nem tudta megoldani – úgy tűnik, ahogyan a Példázatát befejezi. Mert nem lehet befejezni. Nem lehet megválaszolni egyszer s mindenkorra, minden helyzetben, mindenkor. Ha ragaszkodunk hozzá, életszerűtlen, naiv válaszokat kaphatunk csupán. Mint e Példázatban is.

A színészeknek pedig ezt kell elénk tálalni, eljátszani, bemutatni. Azt is, hogy egyetlen emberben benne van a jó és a rossz. Hogy nincsenek „jó” – mindig, mindenkinek jó – válaszok. Mert egy trafik belterülete véges, nem fogadhat be minden lebzselőt. Mert véges minden jövedelem, nem lehet mindig mindenkinek eleget adni belőle. Mert minden munkahelyen túl sok a munka és túl kevés a kereset: a semmilyen munkához képest minden munka sok, a leggazdagabb emberek vagyonához képest minden jövedelem kevés, és még a leggazdagabb ember is többet szeretne. A szegény fiatal lánynak (Sen Te – Tenki Réka) mindezt meg kellene oldania: befogadnia az – itt már 5 – istent, fénylátót, megvilágosodottat (Csuja Imre, Ficza István, Gálffi László, Józsa Bettina a gurulóbőröndjével és Pogány Judit), ami csak úgy lehetséges, ha megszegi előző ígéretét, ráadásul hazudik aznap esti kuncsaftjának. Vitatható egy bizonyos erkölcsiség nevében, „jó”-e a foglalkozása, de ha már az, akkor megmondhatná „szemtől szembe” a férfinak, hogy aznap éjszaka mégsem számíthat arra, hogy nála alszik – finoman szólva –, de nem ez történik: elrejtőzik előle, hogy befogadhassa az idegeneket. Tehát aznap nekik akar megfelelni, miközben tartozik a bérrel, az idegenektől pedig nem vár fizetséget. Szerencséje lesz, persze, mert megfizetik, abból vásárol trafikot. De nem biztos, hogy mindezt csak jóságként kellene megnevezni.

Máskor a vízárus (Vang – Znamenák István) eltört keze miatt akár hamisan is tanúzna, hogy a bíró járadékra kötelezze a gazdag borbélyt (Su Fu – Borsi-Balogh Máté) – de csak addig, amíg férjhez nem menne talán a borbélyhoz. Szerelem nélkül… Mert mást szeret, jelesül az állástalan pilótát (Jang Szun – Dóra Béla).

Ugyanakkor a lány saját nemlétező nagybátyja, Sui Ta álcájában pontosan tudja, hogyan kell létrehozni egy gyárat – speciel a borbély pénzéből, a borbély házaiban. A borbély persze nem egészen önzetlenül ilyen nagyvonalú: reméli, hogy mégiscsak hozzámegy Sen Te. A lány tudja, hogyan kell gyárat vezetni, munkát szervezni, hogyan kell pár hónap alatt – ha utánaszámolunk, úgy 3–4 hónapról van szó – hatékonyan dolgoztatni és máris dohánynagykereskedővé válni, amikor – amúgy – a dohány káros az egészségre. Ez utóbbi már nem is téma, túl kukacos dolog lenne ezzel is törődni. Tehát jó lehet valaki úgy is, hogy kárt hoz mások egészségére? – igen, lehet.

A pilóta nem a repülést szereti annyira, hogy mindenáron azt akarná tenni – szelni a levegőt –, számára ez csak egy foglalkozás, nem szenvedély. És nem szereti a lányt, egyedül utazna el Pekingbe, az állásért. Tehát hazudik is, simán.

Gonoszak az emberek azért, mert a nagyon szegényes területen a vízárustól alig vesznek pénzért friss vizet, esőben meg egyáltalán nem? Az nem lehet, hogy ez a tevékenység kissé – nos, felesleges? Ő sem „jó” azért, mert duplafenekű a pohár… De még otthona sincs.

A nagybácsi nem fizeti ki az asztalost. Az asztalos (Lin To – Máthé Zsolt) 100 ezüstdollárt kér, ő végül ad 20-at. Akkor most az asztalos felárazta a polcokat? Mennyit érhettek a polcok? A 20 ezüstdollárt az asztalos elissza, gyereke később a kukákból eszik…

A lány megvásárolja a trafikot, aminek, mint kiderül, alig van forgalma, berendezése nincs kifizetve, és mégsem az övé, hiszen bérleti díjat kell érte fizetni, sőt neki féléves kauciót kellene letennie. (Mi Csu, háztulajdonosnő – Bíró Kriszta a két botjával.) Mennyire meggondolt ez a vásárlás? – kérdezhetnénk, de feleslegesen, már megtörtént. Számos tanulságot ad Sen Tének mindez ugyanakkor, éppen ezért sikerül a gyárat létrehoznia és fenntartania, a trafik korábbi tulajdonosnője pedig, aki kényszerűségből átverte, segítője lesz terhességében… (Sin, özvegyasszony – Takács Nóra Diána)

Ennyi mindent – és még nem merítettük ki teljesen, persze, a témát, a Példázatot – kellene színre vinni, megmutatni, bemutatni. Lehet? Valamennyire feltétlenül, mint ahogyan ezt Mácsai Pál igényes rendezésében láthatjuk. (Nemes Nagy Ágnes, Térey János és Kovács Krisztina fordításainak felhasználásával, szövegkönyv: Ari-Nagy Barbara, Mácsai Pál.)

Az a lány – nő –, aki ilyen körülmények között, igaz, prostitúcióból, de fenn tudja magát tartani – nagyon szegényes környék, nem veti fel őket a pénz – nos, nem lehet gyenge. Lehet, hogy kedves, „lágy”, mindenkin segítene, de nem gyenge. Csak nem ismeri saját határait. Ám mihelyt más emberi szerepbe bújik, erre is képes lesz. Van ilyen. A munkahelyen határozott valaki, hazatérve „nyuszi”. Vagy fordítva. Itt azonban két különböző személyként jelenik meg az, ami pedig „egy”, bár itt ugyanazon emberek előtt kell mást és mást mutatnia. Talán így jobban is érthető? Vagy Brecht még nem így látta? Meglehet. Mert így az istenek is jónak láthatják a lányt, aki, ugye, nem a saját nagybátyja. Aki gonosz, mert nem ingyenpénzt osztogat, miközben saját maga – a trafikja – tönkremegy, hanem munkát kér cserébe, a trafikot ugyan elveszítve, de megteremve ehhez a lehetőséget, a „gyárat”. Oly nagy gyár persze nem lehet…

Mindez persze csak példázat. De ma már egyre nehezebb megmondani, pontosan miről is példázat. Arról, hogy egyetlen ember sem képes „jó”-nak lenni, olyannak, aki ellátja az egész élő emberiséget étellel, szállással – amikor az is kérdés, miből tartja fenn szülés után a gyerekét is?

Ráadásul minderre pontosan kiszámítható idő áll rendelkezésre. A magzatkihordás idejét egyelőre nem tudják megváltoztatni. A történet elején még semmi probléma, a lány elkerülte a teherbeesést, a pilótával való megismerkedésük utántól azonban lenne 9 hónapunk az eseményekre, de annyink sincs: úgy 6 hónapot számíthatunk arra, hogy Sen Te csalódik, megjátssza a nagybátyját, létrehozza a gyárat és nagykereskedővé válik, szerelme, aki persze szintén nem ismeri fel, ugyanott dolgozni kezd, valamiért nagyon becsületesen nem vesz át több pénzt, mint ami jár neki – addig erről az oldaláról nem ismertük –, és munkahajcsárrá válik, miután kizsarolta, hogy „főnök” lehessen.

Van a Példázatban még egy szál, a szőnyegkereskedőéké (A szőnyegkereskedő és felesége – Gálffi László és Pogány Judit), akik önszántukból kölcsönadnak a lánynak 200 ezüstdollárt a kaucióra, mert megbíznak benne. (Ők vajon nem „jók”?). Talán az téríti észre a lányt, amikor rádöbben, hogy nem fogja tudni nekik ezt visszaadni. A szerelme anyja (Jang asszony – Csákányi Eszter) bezsebelte tőle gond nélkül, még csak nem is kölcsön, a lány meg azzal volt elfoglalva, honnan szerezzenek még 300-at, mert 500 kell az istenített fiúnak az álláshoz (úgy tűnik, kenőpénznek). A lány akkor a mamának és a szerelmének akar megfelelni. Egyszerre mindenkinek nem lehet. A pénzt végül az eladott trafik árából adja vissza, a lány később a pénzt havonként le fogja vonni a fiú keresetéből, amíg az a gyárában dolgozik.

Amikor Jang Szun megtudja, hogy a lány nyilván tőle teherben maradt, mindenáron fel akarja kutatni, megvádolja a nagybácsit, hogy fogva tartja a lányt előle… de nem annyira a gyerek miatt, hanem – sajnos, számításból. Szeretnénk legalább egy kicsit megkedvelni, ha már pilóta – volt –, de nehezen sikerül. Vagy egyáltalán nem…

Számos történés életszerű, és közel kerül hozzánk. Így a terhes Sen Te képzelgése jövendő kisfiáról, neveléséről, sétájukról az utcán. Elkeseredése, amikor látja, szerelme mennyire nem egyenes, és mégis mennyire szereti érdemtelenül a fiút. Hogy nem számíthat rá, a fiú simán elveri azt a 200 ezüstdollárt, ami másoké – igaz, szenved attól, hogy nincs állása. (Ha attól szenvedne, hogy nem repülhet, jobban megérteném.) És hogy az istenek is folyton szavaznak… és nem tudnak mindent. Egyáltalán nem.

Nem szóltunk még Nagypapáról (szintén Csuja Imre, aki egyben a Gyerek is), a Rendőrről (Novkov Máté) és a Két boncról (Ficza István, Józsa Bettina); és természetesen a szintén nélkülözhetetlen további szereplőkről mint Munkafelügyelő, Dohánygyáriak és Securitysek: Bajomi Nagy György, Dávid Áron, Fedor Bálint, Felhőfi-Kiss László m.v., Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Kovács Ildikó, Olesiák László, Szakács Eszter, Tragor Péter, Tukora István Tamás.

Zenéjét szerezte: Paul Dessau, zenei közreműködők: Horváth Ákos m.v., Kákonyi Árpád, utóbbi egyben a zenei vezető is.

Mindezt sok-sok, több toronyba rakott, mozgatható, élénkpiros raklap között-fölött láthatjuk, díszlet: Izsák Lili. A zenészek is egy-egy raklap tornyon ülnek a háttérben. Kétségkívül érdekessé teszi a teret.

Jelmez: Benedek Mari, ennyi féle szereplőnek rengeteg, főként szegényes öltözék szükséges, de sem korra, sem földrajzi területre nem különösebben jellemzők. Az istenek feketében vannak, hasonlóan fekete öltönyben van Sui Ta – előfordul, hogy előttünk öltözik – „lényegül” – át Sen Tévé. A gazdag borbély – aki végül is szimpatikus, még ha számító is kissé – kevéssé mutatja öltözékével gazdagságát.

De hogy mi, nézők, befejezhetnénk, megválaszolhatnánk a példázatot? Nos, nem hiszem, mi több, erősen kételkedem. Nem véletlenül tartja egyedül hosszú percekig a függönyt a lány, miközben mi Znamenák Istvánt hallgatjuk. De talán bőven elég, ha gondolkodunk egy kicsit igazi belső értékeinkről, a világ folyásáról, arról, mit tudunk megtenni és mit nem – és amit tudunk, tegyük is meg.

Bemutató: 2021. november 26.

Megtekintett előadás: 2021. december 18.

Budapest, 2021. december 20.

Megjelent a Kláris 22/3. számában.

Györgypál Katalin