Aldo
Nicolaj
(1920-2004) színdarabja könnyed kikapcsolódás
lenne sok-sok nevetéssel, poénos
beszólással, ha nem lenne szomorú vége.
Így azonban a melodráma műfajába
sorolhatjuk, és ezúttal is azon mélázhatunk
el hosszasan, mennyire labilis az a
vékony „jégréteg”, amin
életünkben járunk.
A
Hatszín Teátrumban most bemutatott
darabot Sz. Nagy Magda fordította, és
Göttinger Pál rendezte. A szerző az
olasz irodalom immár klasszikusa, számos regény
és színdarab szerzője és díj
viselője, az olasz közélet központi figurája
volt, háborús veterán, diplomata,
neves személyiség.
A Hárman
a padon kifejezetten az időskorú emberek
problémáját
vállalja fel. Egy tisztes megélt kor végét
hogyan éri, érheti meg az egyén,
hogyan viseli el a magányosságot, az esetleges kudarcot,
amely legtöbb esetben
saját családja felől éri. Hőseinket –
két férfi, egy nő – egy köztéri pad
hozza
össze, a parkban találkoznak és elegyednek
beszédbe, hogy hamarosan
elválaszthatatlanok legyenek.
Libero Bocca (Gálvölgyi János) szabadidejében
– nagyon sok szabadideje van –
újságot olvas a padon, kifelé unottságot
mutat, látszólag nem kívánja a
társaságot. Amikor Luigi La Paglia (Benedek
Miklós) mellé ül a padon, szinte
elutasítóan viselkedik. Beszélgetéskor
fölényes, cinikus, sokszor bántó
kijelentéseket tesz. Először nem akar barátkozni a
mellé ülő sorstársával,
ereje teljében érzi magát, és nem
beszél arról, hogy menekül szűkebb családja
elől. Gyermekei nem törődnek vele, magára hagyják,
nincs meg a kölcsönös
szeretet köztük. Bocca úgy tudja, teljesen
egészséges, életerős, még aktív
évek
várnak rá, ha jól használja ki
hátralévő idejét. Illúziókban
él, mert
elvesztette időérzékét, gyerekkori ismerőseiről
úgy beszél, mintha azok még
most is élnének, és csak vissza kell mennie
gyerekkori falujába, ott megtalálja
őket.
Luigi
másfajta ember, öregsége
betegséggel jár együtt, elesett öreg, bottal
jár. Ragaszkodna kis családjához,
ám kiderül, ők be akarják tenni a nagypapát
egy aggok házába, hogy ne kelljen
otthon a gondját viselni. A férfi
tragédiaként éli meg mindezt,
újdonsült
barátjának panaszkodik az ellene készülő
merényletről.
A két
férfi barátságába
bekapcsolódik egy idősebb hölgy is, Ambra (Egri
Márta). Ő mindig jókedvű, vidáman
beszélget a két férfival, őszintén
beszél
gondolatairól. Ő is magányos, de neki nincsen
családja, magányát viszont nem
éli meg tragikusan, kifejezetten életpárti. Az
író mégis vele mondat ki néhány
fájdalmas igazságot, ami az öregektől való
megszabadulást mint világjelenséget
mutatja be. Általunk kevéssé ismert
kultúrákban a fiatalok lelkifurdalás
nélkül
szabadulnak meg az öregektől, akik már nem dolgoznak, csak
kenyeret
pusztítanak. Az ő sorsuk az, hogy önként
hagyják el a közösséget, és
várják,
hogy vadállatok támadásaitól, vagy az
éhezéstől, megfagyástól haljanak meg [Ld.
még Sánta Ferenc: Sokan voltunk c.
novellája, amelyben a nagypapát egy kénes
barlangba viszik meghalni. A rítus
Erdély nagyon szegény vidékein volt
szokás.]
Ambra
próbál lelket önteni a két
férfiba, ám Bocca részéről
ellenállásba ütközik, mert
elutasításban,
gúnyolásban van része. Bocca képes
elhitetni vele, hogy Luigi nem beteg, hanem
egy szatír, aki fiatal lányokkal kezd ki, és a
szokatlan időskori teljesítmény
okozza fáradtságát.
Ők
hárman különben jól kiegészítik
egymást. A játék súlypontjában a
két „vasgenerációs” öreg nagy
szervezkedésbe
kezd, közös szökést terveznek titokban.
Már a vonatjegyet is megvették, a
csomag is elő van készítve, Bocca gyerekkori
falujába utaznak, ahol majd
megélnek valahogy, lényeg az, hogy együtt mennek
és jó barátok maradnak,
akárhogy is alakul a jövő. Ambrát nem veszik be a
szökésbe, pedig
szeretetteljesen támogatja kalandjukat. A „nagy
kaland” azonban mégsem jön
létre, mert egyikük kiesik a sorból, hirtelen
és megmagyarázhatatlanul.
A hirtelen
fellángolásnak,
barátságnak, örömnek egyszerre vége
lesz. A sors drasztikusan szól közbe,
legtöbbször akkor, amikor nem várjuk. És akkor
már nem tudunk semmit
kijavítani, megváltoztatni,
átértékelni. Csak beletörődni.
Gálvölgyi
János kifejezetten
fickósra vette a szerepet, harsogó magabiztosságot
mutat, lekezelő hangot
produkál főként Ambra irányába.
Játékán érezni, hogy túlzott
magabiztosságának
lesznek következményei. Benedek Miklós a tőle
megszokott formát hozza,
elesettsége megható, valóban
együttérzésre késztet. Egri Márta okos
és elegáns,
inkább kissé hideg nőt hozott a színpadra, nem
tudott egyenrangúvá válni a két
jó barátságot kötött férfival.
A
díszlet mindössze egy hosszúra
méretezett kerti pad, amely keretet ad a
történetnek, sőt a címnek is része
(tervező: Ondraschek Péter). A jelmez
egyszerű, 20. századi utcai ruha, amely Luigi és Ambra
esetében inkább gondosan
válogatott, esetenként elegáns, míg Bocca
gyűrött nadrágban és ingben
mutatkozik (tervező: Cselényi Nóra).
A rendező munkatársa: Skrabán Judit. Producer: Orlai Tibor.
[Ezúttal
emlékezem vissza a Pesti
Színház 1974. október 4-i bemutató
előadására. Akkor Kapás Dezső rendezésében
láthattuk a darabot, amelyben a három „nagy
öreg” játszott, ma már egyikük sem
él. Bocca: Bilicsi Tivadar, La Paglia: Páger Antal, Ambra: Bulla Elma.
Felejthetetlenül mókáztak mindhárman,
élték a
jeleneteket, talán még jobban élvezték a
helyzeteket, mint az ott ülő közönség.
Sok évtizedes barátság fűzte őket
egymáshoz, ők is és a közönség is
könnyeikkel
küszködtek játszás közben. A tv már
egy év múlva bemutatta a felvett
színdarabot. Színháztörténeti
eseménynek számít, nem tudom, megvan-e még
a
felvétel.]
Bemutató
előadás: 2021. december 16.
Megtekintett előadás: 2021.
december
15.
Budapest, 2021. december 18.
Földesdy Gabriella
