Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

HÁRMAN A PADON

Hatszín Teátrum

Aldo Nicolaj (1920-2004) színdarabja könnyed kikapcsolódás lenne sok-sok nevetéssel, poénos beszólással, ha nem lenne szomorú vége. Így azonban a melodráma műfajába sorolhatjuk, és ezúttal is azon mélázhatunk el hosszasan, mennyire labilis az a vékony „jégréteg”, amin életünkben járunk.

A Hatszín Teátrumban most bemutatott darabot Sz. Nagy Magda fordította, és Göttinger Pál rendezte. A szerző az olasz irodalom immár klasszikusa, számos regény és színdarab szerzője és díj viselője, az olasz közélet központi figurája volt, háborús veterán, diplomata, neves személyiség.

A Hárman a padon kifejezetten az időskorú emberek problémáját vállalja fel. Egy tisztes megélt kor végét hogyan éri, érheti meg az egyén, hogyan viseli el a magányosságot, az esetleges kudarcot, amely legtöbb esetben saját családja felől éri. Hőseinket – két férfi, egy nő – egy köztéri pad hozza össze, a parkban találkoznak és elegyednek beszédbe, hogy hamarosan elválaszthatatlanok legyenek.

Libero Bocca (Gálvölgyi János) szabadidejében – nagyon sok szabadideje van – újságot olvas a padon, kifelé unottságot mutat, látszólag nem kívánja a társaságot. Amikor Luigi La Paglia (Benedek Miklós) mellé ül a padon, szinte elutasítóan viselkedik. Beszélgetéskor fölényes, cinikus, sokszor bántó kijelentéseket tesz. Először nem akar barátkozni a mellé ülő sorstársával, ereje teljében érzi magát, és nem beszél arról, hogy menekül szűkebb családja elől. Gyermekei nem törődnek vele, magára hagyják, nincs meg a kölcsönös szeretet köztük. Bocca úgy tudja, teljesen egészséges, életerős, még aktív évek várnak rá, ha jól használja ki hátralévő idejét. Illúziókban él, mert elvesztette időérzékét, gyerekkori ismerőseiről úgy beszél, mintha azok még most is élnének, és csak vissza kell mennie gyerekkori falujába, ott megtalálja őket.

Luigi másfajta ember, öregsége betegséggel jár együtt, elesett öreg, bottal jár. Ragaszkodna kis családjához, ám kiderül, ők be akarják tenni a nagypapát egy aggok házába, hogy ne kelljen otthon a gondját viselni. A férfi tragédiaként éli meg mindezt, újdonsült barátjának panaszkodik az ellene készülő merényletről.

A két férfi barátságába bekapcsolódik egy idősebb hölgy is, Ambra (Egri Márta). Ő mindig jókedvű, vidáman beszélget a két férfival, őszintén beszél gondolatairól. Ő is magányos, de neki nincsen családja, magányát viszont nem éli meg tragikusan, kifejezetten életpárti. Az író mégis vele mondat ki néhány fájdalmas igazságot, ami az öregektől való megszabadulást mint világjelenséget mutatja be. Általunk kevéssé ismert kultúrákban a fiatalok lelkifurdalás nélkül szabadulnak meg az öregektől, akik már nem dolgoznak, csak kenyeret pusztítanak. Az ő sorsuk az, hogy önként hagyják el a közösséget, és várják, hogy vadállatok támadásaitól, vagy az éhezéstől, megfagyástól haljanak meg [Ld. még Sánta Ferenc: Sokan voltunk c. novellája, amelyben a nagypapát egy kénes barlangba viszik meghalni. A rítus Erdély nagyon szegény vidékein volt szokás.]

Ambra próbál lelket önteni a két férfiba, ám Bocca részéről ellenállásba ütközik, mert elutasításban, gúnyolásban van része. Bocca képes elhitetni vele, hogy Luigi nem beteg, hanem egy szatír, aki fiatal lányokkal kezd ki, és a szokatlan időskori teljesítmény okozza fáradtságát.

Ők hárman különben jól kiegészítik egymást. A játék súlypontjában a két „vasgenerációs” öreg nagy szervezkedésbe kezd, közös szökést terveznek titokban. Már a vonatjegyet is megvették, a csomag is elő van készítve, Bocca gyerekkori falujába utaznak, ahol majd megélnek valahogy, lényeg az, hogy együtt mennek és jó barátok maradnak, akárhogy is alakul a jövő. Ambrát nem veszik be a szökésbe, pedig szeretetteljesen támogatja kalandjukat. A „nagy kaland” azonban mégsem jön létre, mert egyikük kiesik a sorból, hirtelen és megmagyarázhatatlanul.

A hirtelen fellángolásnak, barátságnak, örömnek egyszerre vége lesz. A sors drasztikusan szól közbe, legtöbbször akkor, amikor nem várjuk. És akkor már nem tudunk semmit kijavítani, megváltoztatni, átértékelni. Csak beletörődni.

Gálvölgyi János kifejezetten fickósra vette a szerepet, harsogó magabiztosságot mutat, lekezelő hangot produkál főként Ambra irányába. Játékán érezni, hogy túlzott magabiztosságának lesznek következményei. Benedek Miklós a tőle megszokott formát hozza, elesettsége megható, valóban együttérzésre késztet. Egri Márta okos és elegáns, inkább kissé hideg nőt hozott a színpadra, nem tudott egyenrangúvá válni a két jó barátságot kötött férfival.

A díszlet mindössze egy hosszúra méretezett kerti pad, amely keretet ad a történetnek, sőt a címnek is része (tervező: Ondraschek Péter). A jelmez egyszerű, 20. századi utcai ruha, amely Luigi és Ambra esetében inkább gondosan válogatott, esetenként elegáns, míg Bocca gyűrött nadrágban és ingben mutatkozik (tervező: Cselényi Nóra). A rendező munkatársa: Skrabán Judit.  Producer: Orlai Tibor. 

[Ezúttal emlékezem vissza a Pesti Színház 1974. október 4-i bemutató előadására. Akkor Kapás Dezső rendezésében láthattuk a darabot, amelyben a három „nagy öreg” játszott, ma már egyikük sem él. Bocca: Bilicsi Tivadar, La Paglia: Páger Antal, Ambra: Bulla Elma. Felejthetetlenül mókáztak mindhárman, élték a jeleneteket, talán még jobban élvezték a helyzeteket, mint az ott ülő közönség. Sok évtizedes barátság fűzte őket egymáshoz, ők is és a közönség is könnyeikkel küszködtek játszás közben. A tv már egy év múlva bemutatta a felvett színdarabot. Színháztörténeti eseménynek számít, nem tudom, megvan-e még a felvétel.]

Bemutató előadás: 2021. december 16.

Megtekintett előadás: 2021. december 15.

Budapest, 2021. december 18.                     

  

 

                            Földesdy Gabriella

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©