A
Vígszínház
évadnyitó premierje a Jacques
Prévert francia költő forgatókönyvéből,
Marcel Carné
rendezésében született francia filmklasszikus, a Szerelmek
városa (1945) színpadi
adaptációja volt, ősbemutatóként. A 20.
század egyik legfontosabb filmje az 1820-as években
játszódó mozgalmas,
eseménydús, mégis költői
történet. Most ifj. Vidnyánszky
Attila rendező, Vecsei
H. Miklós író, Kovács
Adrián zeneszerző, Mester
Dávid karmester és Pater Sparrow
díszlettervező e kultikus
filmből, a filmfogatókönyvből kiindulva
készítettek színpadi adaptációt,
valóban
„megrajzolva
egy kaotikus, mégis
szenvedélyes világot”.
Mi más lehetne a
szerelmek
városa, mint Párizs? – Bár erre kevés
konkrét utalás van, hangulata azonban egyértelmű.
Grandiózus előadást látunk három
részben, az első alcíme: Elemelkedés,
másodiké: A fehér ember, a
harmadik résznek nincs
alcíme.
Őrült
kavarodás, dinamika,
rengeteg zene, mozgás, tánc, rollerek
száguldása és motorkerékbár (ezen
Április – Orosz Ákos
– közlekedik), színpadi
füst, őrült zaj; mindig történik valami,
jó mozgású csinos lányok-fiúk
ilyen-olyan öltözékben – már nem is
kapkodjuk a fejünket, csak belesüppedünk a
székünkbe, és „bámulunk”. Olykor
megpihenhetünk a csupa-fehér pantomimes igen
lassított, amúgy nagyszerű mozgásán. Az
egészet tekintve pedig talán
elvarázsolódunk. Szörnyülködünk
a hotel (színház) leégésén (igen
hatásos jelenet), élvezzük a színházat
a színházban
annak teljes káoszával, próbáljuk
megfejteni a pantomimes (Bábtiszt – Gyöngyösi
Zoltán) minden mozdulatát. Élvezzük
a szójátékokat, feltéve, hogy eljut
a tudatunkig (a „fatál-is” meglehetősen
egyértelmű egy szó szerint fatál
felmutatásával) vagy akár a fülünkig (ha
nem jut el, talán nem is akkora baj?),
a forgószínpad a megépített
kétemeletes tornyával szinte folytonos mozgásban
van. A színpadon élő zenekar, nem is értjük,
hogyan fér el mindenki. Színházi
öltöző többféle is van, hol csak egy
öltözőasztal, körülötte óriási
paravánokkal,
hol valóban öltöző, amit telehordanak virággal.
Nincs egy tenyérnyi üres hely a
színpadon, úgy érzékeljük –
és mégis van hely görkorcsolyán suhanni,
rollerokon
„száguldani”, rohanni, esni, minden
felborítani…
És mindebből a
szinte
eszeveszett mozgásból – Párizs ez
mégiscsak, a Bűn utcája – kibontakozik egy
nagyon lírai, nagyon szívhez szóló, nagyon
szomorú-keserű történet. A
belépéskor fejünk fölött lebegő nő,
Gáránsz (Radnay Csilla) leereszkedik,
szerelmes lesz a pantomimesbe, de szerelmük nem teljesül be,
és a lány egy
éjszakát tölt az éppen akkor
színésznek álló fiúval (Frederik
Lömetrö – Wunderlich
József). A fiú többet szeretne, a
lány nem, inkább a talán valóban csak
baráthoz megy, a véreskezű íróhoz (Pier
Fránszoá Lászener – Csapó Attila);
gyilkosságra csak a legvégén kerül sor,
szerencsére ezt nem látjuk –, a hotel
(színház)
valamiként leég, a lányt vádolják,
de ő ekkor mégis felhasználja a gróf
hódolótól,
az idősebb, karót nyelt úrtól (Eduár’
dö Montré – Hirtling István)
kapott névjegyet – erre békén
hagyják. Gáránsz pedig elutazik a gróffal.
7
évvel később a pantomimesnek és a
színházigazgató lányának
(Nátáli – a földön
járó Waskovics Andrea) kisfia már
6 év körüli. Bábtiszt a lánynak
köszönheti, hogy családja van, hogy
művészként a földön jár némileg
–, amikor
visszajön Gáránsz a gróffal, a lány
eljár nézőként a színházba.
Kiderül, hogy a gróf
mellett is minden éjjel a pantomimessel volt, az nem derül
ki, hogy a házasságában
a pantomimes is így volt-e a lánnyal, de bizonyos, hogy
ma is szereti. Bábtiszt
két tűz közé kerül, egyik oldalon a
család, másik oldalon Gáránsz, aki
úgy is
el fog menni… egyelőre. A pantomimes végül
tényleg kötélen lóg, ahogyan előtte
már vagy kétszer kacérkodott ezzel. Ő a
Holdból jött, a Holdba szerelmes, egy
álmodozó…
A véreskezű író pedig megöli a grófot,
de csak őt látjuk véresen…
Nem is olyan egyszerű
a történet, pedig ahogyan a lány mondta a
pantomimesnek a toronyban (hotelszobában):
a szerelem egyszerű. Az évek során az ő
számára sem maradt egyszerű…
Az LMBTQ-őrületre is
találunk legalább két utalást: a
feltehetően előrehaladott terhességben leledző
férfit látjuk férfiruhában, és
Othellót – az időközben híres
színésszé vált
Frederik játssza nagy sikerrel – olyan
mértékben színes-tarka ruhában és
bőrszínnel, beleértve a haját is, hogy ember
legyen a talpán, aki megmondja,
mégis milyen „rassz”-t játszik. Ebből az
„előadásból” (inkább persze
paródiából) igen keveset látunk, de annyi
is elég: Jágó fényes
testhezálló overállban, Desdemona gyakorlatilag
felismerhetetlen.
Nem bánjuk.
A rengeteg felmerülő
kérdés
között nyíltan felvetik: kell-e, és milyen az
új színház. Válasz nincs rá.
Lehet, hogy ilyen, amilyet itt most látunk, lehet, hogy nem. Itt
nincs
egyértelmű kezdet, cselekmény és narratíva
lezárás, bár ha akarom, akkor van
(már csak azért is, mert a nézők végül
hazamennek). De az is igaz, hogy ennek
folytán szinte a „végtelen
játék” is megvalósul, nem
feltétlenül következik
egyik jelenet, mozgássor, párbeszéd,
történés a másikból, és nem is
fontos,
csak maga a játék, a dinamika. (A szó szerint
végtelen játékban a játékban
maradás
szükséges, nincs vesztes és győztes, csak maga a
játék). Így aztán az idősebb
nézők is élvezkedhetnek: a kedélyes,
színházat tekintve „mindenevő” és
bőbeszédű,
fergetegesen játszó színházigazgató,
Hegedűs D. Géza
lubickol a szerepben komikus öltözékében, itt
van a komoly és régivágású
gróf úr,
vagy a „tiszta erkölcs” megvalósulása (a
pantomimes nem hagyja ott a családját,
a lány nem szegi meg a grófnak tett
ígéretét, igaz, a gróf korábban
rögvest
megölte azt a férfit, akivel Gáránsz csak
szóba állt). A fiatal nézőknek pedig
itt van a látványos szuperprodukció:
dübörgő jó ritmusú élőzene, Wunderlich
kiemelkedő
gitárszólója, a tánckar
kiváló teljesítménye, a rengeteg
mozgás, a pantomimes
különös játéka, a rengeteg ének.
Végül is zenedrámáról van szó.
Próbáljuk kitalálni,
mikor mit ad elő Bábtiszt, mivel udvarol a lánynak, a
szál virág átadás-motívum
szemet-szívet gyönyörködtető – és
látjuk őt féltékenyen, amikor mindent
összetör,
mindenen átesik, mindenről leesik, aggódunk, nem
töri-e össze saját magát is,
nem esik-e le a létráról. De persze
(szerencsére) nem.
Van gyerek is, a
kisfiú,
mint említettük – és viszonylag hosszú
párbeszéde a visszatért lánnyal, meddig
marad, van-e férje, miért nincs gyereke…
szomorú jelenet. A valaha életvidám,
gondtalan lányból lett ez az érett nő, aki nem
találja helyét, a gróffal van,
de nem szereti, most is kívülálló, de
másképpen, mint az elején. A gróf meg
persze tudja, hogy nem szereti, azt azonban nem tudja, hogy akkor kit
is szeret
a nő, aki vele él.
A tiszta
játékidő több
mint két és fél óra (és van
két szünet), ezalatt nagyon-nagyon sok minden
történik. Egyszerre vagyunk Párizsban és a mai
Vígszínházban. A
műszak az előadás részévé válik,
és bennünk, nézőkben is többször
tudatosítják,
hogy itt és most ülünk a
Vígszínház nézőterén. Részben
a Jerikóként megjelenő
mesélő, Kőszegi Ákos teszi ezt
(akár még friss gulyáslevest is kanalazva),
részben Hegedűs D. Géza
színházigazgatója, akinek 19. századi
jelmeze és
szerepének része a korabeli párizsi
színházhoz, másik része a mostani
budapestihez kötődik, még olyan aktuális
kiszólását is halljuk, mint például
Afganisztánban
betiltják a zenét.
És
végül említjük,
mint talán még fontosabbat a szerelemnél (?): az
alkotók színház iránt
szeretetét. Egyesek „jól elvannak” a
színpadon, de így tanúi lehetünk, hogyan
lesz a nagy kavarodásból, vitából,
káoszból végül előadás, a
„takarítók”
előttünk szedik össze nagy odaadással,
odafigyeléssel a lebontott-szétszórt
díszletet, kellékeket, Hegedűs D. Géza
nevét-játékát-szívét adja az
előadásnak,
a fiataloknak… Hirtling is beszáll a
„buliba”, megadóan kezet fog a lány
öltözőjében a csak úgy az oldalfalon át
hirtelen benyúló kézzel… Mert
játszani
kell, és játszani jó.
És valóban
nem muszáj
mindig mindent érteni. Érezni azonban igen, ami nem
tudatos tevékenység, de
maga az élet. Hiszen az élet folyását sem
(mindig) értjük. Hasonlítgatni pedig
színházi előadásokat sem jó dolog,
így nem tesszük, csak megpróbáljuk
minél
teljesebben befogadni azt, ami amúgy – lehetetlen. Ahhoz
túl gazdag az előadás
az égő toronnyal, a gitárral előadott dallal és
más zenékkel, a színes
kavalkádból kiemelkedő fehér-fekete (vagy
bézs) öltözékekkel.
Mádám
Hermin – Balázsovits
Edit, Vak koldus/Ügyelő – Karácsonyi
Zoltán,
Mertszénás/Kellékes – Zoltán Áron,
Rendező/Rikkancs – Bölkény
Balázs, Író/Kuncsszaft – Horváth
Szabolcs, Zeneszerző/Sün
– Dino Benjamin, A kis Báptiszt – Chater
Áron, Operatőr
– Bálint Barna.
Jelmez: Cs. Kiss
Zsuzsanna, dramaturg: Fabacsovics Lili, koreográfus:
Bakó Gábor,
világítás: Csontos Balázs,
berendezés: Hajdu Bence, pantomim
oktató: Karsai Veronika, a rendező munkatársa: Patkós
Gergő.
A nagy
létszámú
tánckar és a még jelentősebb számú
zenekar tagjainak neveit most nem is soroljuk
fel, bár minden dicséretet megérdemelnek.
Ősbemutató: 2021.
szeptember 4.
Megtekintett
előadás: 2021.november 12.
Budapest, 2021.
november 14.
Györgypál Katalin
