Az 1945-ben
forgatott
alapművet (Les enfants du paradis),
amelyet a Szerelmek városa címmel
fordítottak magyarra, sajnos nem láttam, de a
vígszínházi adaptáció után
érzem,
akárhogy is, de meg kellene nézni. Nem azért, hogy
centire összehasonlítsam a Vecsei H.
Miklós által színpadra írt és ifj. Vidnyánszky Attila
által rendezett előadással, nem azért, hogy
hasonlóságokat
fedezzek fel, inkább a különbségek
érdekelnek. Hetvenhat éve ért véget a II.
világháború, az akkori film a béke
kitörését, a rettenet utáni
felszabadultságot bizonyosan magán viselte, de a 2021-es
színház vajon mitől
akar megszabadítani, ha minden cseppfolyós
állapotban van a világban? Járvány,
menekültválság, belháborúk,
környezeti katasztrófák stb. A
Vígszínház ünnepli
saját magát, örül, hogy játszhat,
és szemet-fület gyönyörködtet majd
három és
fél órán át úgy, hogy sem komoly, de
még komolytalan mondanivalója sincs, néha
még konkrét cselekményt sem érzünk a
szemkápráztató látvány
mögött.
Az előadásra
leginkább
a luxus revü műfaji megjelölés illik. Szereplői egy
képzelt panoptikumból
bújnak elő, virtuóz módon énekelnek
(zeneszerző: Kovács Adrián), profi
módon táncolnak (koreográfus: Bakó
Gábor, asszisztense: Misik Renáta),
a színpadi kavalkád
olajozottan mozog, a technikai trükkök pedig remekül
működnek (világítás: Csontos
Balázs, berendezés: Hajdu Bence). Utóbbiak
létrejöttét a
bombasztikus díszlet teszi lehetővé (Pater
Sparrow). Középen egy toronyszerű
építmény áll, amely a Hotel Herminnek ad
otthont, de ennek elforgatása révén el is tűnik,
hogy a piros jelmezes
zenekarnak adjon helyet, illetve a színház is valahogy
elférjen az előtérben. A
legfontosabb dolgok mégiscsak a színházban
történnek.
Az legalább
egyértelmű
mindannyiunk számára, hogy Párizsban vagyunk, mert
Párizs a szerelmek városa, a
híres kultuszfilm forgatókönyvírója, Jacques
Prévert ezt álmodta meg, s adta át a
stafétát Marcel Carné rendezőnek.
A híres filmet még a megszállás
utolsó
hónapjaiban forgatták, ezért tudott már
1945-ben megjelenni a mozikban. Míg a
film az 1930/40-es évek Párizsát
tükrözi, a Vígszínház előadása
kortalan,
illetve az utóbbi százötven évből ragad ki
elemeket, keveri az időt és a teret,
játszat régi és új zenét, mutat
pantomimet és Othello-paródiát. Nem is
csodálkozunk mindezen, az átíró Vecsei H.
Miklós maga is elmondja, nincs igazi
cselekmény, és valójában az előadás
nem szól egy bizonyos történetről, de amit
bemutat, azon nagyon remekül tudunk szórakozni.
Jerikó (Kőszegi
Ákos) az első szereplő, akivel megismerkedünk.
Ő lenne az ügyeletes beharangozó, aki megjósolja, mi
fog történni a következő
jelenetek során, ám közben saját nevén
is bemutatkozik, majd hajléktalan
szerepben látjuk, amint a bal sarokban levest kanalaz. A meleg
leves illata
lecsorog a nézőtér első soraiba is. Majd a teáter
igazgatójával ismerkedünk (Hegedűs D.
Géza), akit sosem látott
furcsa ruházata és parókája, valamint
modoros beszéde miatt fel sem ismerünk.
Bemutatja színháza szereplőit, elsőként
Báptisztot (Gyöngyösi Zoltán),
a pantomim mesterét, ő egyenesen a Holdból jött
le hozzánk, és Gáránszt (Radnay
Csilla),
akit éppen az emelőszerkezet a magasba húz fel, hogy kis
ideig kultikus
szoborként örvendeztesse
közönségét. Közben Frederik Lö
Metrö (Wunderlich József)
színésznek
jelentkezik, mert mindenképp színész akar lenni,
bár eddig egy szerepet
játszott mindössze: kilincs volt.
És jönnek a
többiek
is, Nátáli (Waskovics Andrea), az
igazgató lánya, Pier Fránszoá (Csapó
Attila) és Eduárd Gróf (Hirtling
István), ők ketten, és még Báptiszt
és Frederik, mind a négyen szerelmesek
Gáránszba, kérdés, ki lesz a nyertes
közülük. A középső felvonásban azt
látjuk,
hogy leég a Hotel Hermin, de az igazgató szerint a
színház égett le, a
szereplők közül senki nem halt meg, mivel az utolsó
felvonásban mindenki a
színen van. Gáránsz és a Gróf
külföldre utaztak együtt, Nátáli
férjhez ment
Báptiszthoz, és kisfiuk született.
Gáránsz és a Gróf hat évvel
később
visszatérnek, hogy felkavarják az időközben
lenyugodott kedélyeket. Ismét
tombol a szerelem, a négy férfi megint harcba
száll a csodanő kegyeiért, a
helyzet megnyugtatóan ér véget. A
színigazgató is elmondja utolsó nagy
bölcsességét, miszerint az élet alapja a
tiszta erkölcs.
E néhány
mondat az
előadás vezérfonaláról szinte
semmiség a közben nyújtott látvány
és zenei
illusztráció összhatásához
képest. Szinte percenként átfut egy motoros a
színpadon, repülnek a színes girlandok, füst
terjeng, Báptiszt pantomimes
mozdulataival szétzúzza az öltöző, majd az
egész színházi díszlet falait. A
zenészek eközben keresztül-kasul
szántják az elő-, majd a hátsó
színpadot, a
színpadi darab rendezője (Bölkény
Balázs)
hangszórón át ad utasításokat, a
darabíró (Horváth
Szabolcs) gitározik, a darab zeneszerzője (Dino
Benjamin) prózai utasításokat ad az
éppen ott lévőknek. A
dinamika, a verbális humorra épített szöveg
(ötpercenként elhangzik egy
szellemes szójáték, mint pl. a fatális
megjegyzéskor belengetnek egy fatálat
középre, valaki a fogast keresi az
öltözőben, erre az a válasz, hogy fogas
kérdés
stb.) dominál. A nézőtér tele tizen-,
huszonévesekkel, akik nagy lelkesedéssel
fogadják a poénokat, a látványt, a
trükköket, a modern és tényleg jó
zenét,
mindez meghozza az átirat pillanatnyi (lehet, hogy hosszú
távú) sikerét.
Az előadás
valódi meglepetése
és kiugró teljesítménye a
harmincéves, mindössze három éve
vígszínházi színész,
Gyöngyösi Zoltán frenetikus
teljesítménye. Sovány, létraszerű alkata,
sima,
szinte homorú arcberendezése pont megfelel a
figurának, amelyet tökéletes
illúzióval képes játszani. Hányaveti
mozgása egy gumiembert láttat a nézővel,
amikor testének esetlenségével bontja le, rombolja
szét a díszletelemeket, majd
a tárgyakat, oszlopokat, miközben ő maga nem
sérül meg. Sokoldalú képességeiről
győz meg bennünket Wunderlich József, Hegedűs D.
Géza annyira újszerű
színigazgatóként, még a hangját is
elváltoztatja, hogy hiteles legyen a sznob
és áligazságokat bőven ontó
szerepében. Kitűnő Waskovics Andrea, Nátálija
igazi, elfogulatlan naiva, távol a mesterkéltség
legkisebb fokától is.
Élvezhető volt Kőszegi Ákos, aki saját
magát is fantasztikusan tudja adni, és
Hirtling István szintén, idegenszerű, a nyelvet
hibásan beszélő, akcentusos
gróf szerepében. Radnay Csilla és
Balázsovits Edit ezúttal kevesebb
illúzióval
tudták megoldani a feladatot.
(Zavaró
tényezőnek
tartom a francia nevek magyaros átírását. A
fonetikus névírás nem probléma
önmagában, azonban a nevek többségét nem
úgy ejtjük, ahogy a színlap jelöli,
hanem emígy: Bátiszt, Gáransz, Lö Metr,
Franszoá). Az is lehet, hogy az elírás
szándékos irónia, mindenesetre zavaró)
Zenei vezető,
hangszerelés, karmester: Mester Dávid,
dramaturg: Fabacsovics Lili, a
rendező munkatársa: Szilágyi Brigitta, Patkós Gergő.
Bemutató
előadás: 2021. szeptember 4.
Megtekintett
előadás: 2021. október 12.
Budapest, 2021.
október 16.
Megjelent
a Kláris 22/2.
számában
Földesdy Gabriella
