Franz
Schubert
dalciklusa a romantikát szerető zenerajongók egyik
kedvenc
csemegéje. Mindeddig koncertműsor fő attrakciója,
aktív része volt. Egészen a
legutóbbi időkig a közélet nem szólt Schubert
versciklusáról. Az utóbbi egy
évben feltűnt a ciklus utolsó dala (A
kíntornás) több, ismert rádióműsor
aláfestő zenéjeként. És most,
önálló
színházi előadást alkot, műfajilag a
„zenés monológ” kategóriába
sorolta a
színház. Nem énekesi, hanem színészi
produkció lett belőle.
Mit is látunk,
hallunk
a Stúdió enyhén emelkedő nézőterén
ülve? Sivár szoba, benne két matrac,
néhány
papírdoboz, a falnál hűtőszekrény. A
külvilágra egyetlen kisméretű dupla ablak
néz, ám ez nem kitekintésre szolgál, egy
mozdulatlan [kitömött varjú?]
árválkodik mögötte. A szobában egy
tréningruhás, szőke hajú, piknikus
fiatalember (Borsi-Balogh Máté)
láthatólag nem találja a helyét.
Fel-alá járkál, dobálja magát,
dühös, időnként
kinyitja a hűtőt, s kivesz valamit, belekóstol valami konzervbe,
de inkább
iszik: üdítőt, sört, de legtöbbször vizet.
Azután énekel, sorban elénekli mind
a huszonnégy dalt a Winterreiséből.
Minden dalt más pózban ad elő, mindhez külön
koreográfia társul, felhasználva a
matracot, párnát, takarót, egy könyvet, a
dobozokat. A testhelyzet is állandóan
változik, különféle alakzatokat vesz fel. A
dalok közti szünetekben érezzük a
fiatalemberben lévő feszültség
növekedését, amely az utolsó dal
esetében képes
áttörni a falat, s kitörni a
zártságból.
Borsi-Balogh
Máté
végigénekeli a ciklust zongorakísérettel, a
zongoristát nem látjuk (Kákonyi Árpád), őt csak az utolsó jelenetben
ismerjük meg. Jó hangja van,
azt mondanám, hogy egy kórusban éneklő
hangjánál erőteljesebb és kifejezőbb. A
másfél órás produkció azért a
hangszálakat is megviseli, néha érződik a
fáradtság a hangon, mintha szeretne kitörni az őt
megkötő zenei hámból, a
kottában leírt hangsorok rendjéből. De ez sem
zavaró, merthogy a fiatalember
éppen ezen dolgozik. Valami komoly
méltánytalanság történt vele, csak
találgathatunk ez ügyben: kedvese elhagyta, igaztalanul
megbántották, hirtelen
rátört a magányosság érzése,
felmondtak a munkahelyén, nem tud mit kezdeni
magával, próbálja lekötni felszabaduló
energiáit.
Tarnóczi Jakab rendező és a
látványtervező Devich Botond tulajdonképpen
egy mai viszonyokra írt koreográfiát
hozott létre a Wilhelm Müller
verseire írt Schubert dalokhoz. Közel kétszáz
évnyi különbség választja el a
dalokat (az 1820-as évek második felében
keletkeztek, Schubert életében csak a
fele került bemutatásra, viszont halálakor, 1828
novemberére már összeállt a
ciklus), amelyek a maga korában nem arattak osztatlan sikert
talán túlzott
szomorúságuk, letargikus felhangjuk miatt. Schubert
Müller versein keresztül
saját lelki fájdalmát írta bele a dalokba,
ekkor harmincegy éves volt,
sikertelen, vérbajos, és közeledett a véghez,
amivel ő is tisztában volt. Így a Winterreise
a szerző
sorstragédiáját
képezi le pontról pontra. A hideget, a magányt, a
közeledő halált, a kegyetlen
mellőztetés érzését. A biedermeier
közönségnek akkoriban csak A hársfa
c. dal tetszett, Schubert
halála után évekkel divatossá vált
még belőle néhány dal, pl. a Jó
éjszakát, A posta, A varjú, A
kíntornás,
ezeket kiragadták az énekesek, és ciklus
nélkül is énekelték.
A ciklus
huszonnégy
dala szerves egészet alkot, egy kilátástalan
életsors szólal meg benne, a
szerelemről való lemondás, a meleg családi idill
hiánya, a kényszerű egyedüllét
összekapcsolódik az évszak zord
időjárásával, a Megfagyott
könnyek a Vízáradattal, A viharos reggellel. Főhősünk sorsa
majd össze fog érni az ablakban álló,
már megfagyott, de mindenesetre
mozdulatlan madáréval, valamikor. Az előadás a
dalokban elrejtett csalódáshoz,
halálvágyhoz egyfajta plusz tartalommal akart
hozzájárulni, a légüres teret,
amelyben a zene elhangzik, élettel megtölteni, és
kevésbé tragikus befejezést
találni hozzá. A zenés színházi
kísérlet működni látszik, az előadás
teltházzal
megy, a közönség néma csendben üli
végig a másfél órát, senki nem megy
ki közben,
mozdulatlanul hallgatja végig a produkciót.
A dalok magyar
szövegét feliratban olvashatjuk menet közben, a
fordító (Gádor Ágnes) neve
azonban sehol sem szerepel. A neten keresve
tudtam beazonosítani a fordítót, ott
„nyersfordítás” megjelölés van
feltüntetve
a neve mellett. Az utolsó dal (Der
Leiermann) a „nyersfordító”
változatában A
tekerőlantos címet kapta,
holott korábban mindenhol a német-magyar
szótárban is megjelölt A
kíntornás magyar megfelelő alatt
szerepelt, és így is terjedt el a zenei köztudatban.
Vajon a tekerőlant és a
kíntorna ugyanaz a hangszer lenne? Természetesen, nem.
Egy közös vonásuk van,
ez maga a tekerő mozdulat, amely által „előjön”
a zene. A kíntorna egy forgatóval
felszerelt zárt szekrény, mely
a zongorához hasonló billentyűzetre van alapítva,
a kalapácsütéseket a henger
közvetíti, míg a tekerőlant vonós
hangszer, összes húrját egy begyantázott
fakorong forgatásával hozza rezgésbe a
játékos, miközben a billentyűzeten játssza a
dallamot. Jellegzetes hangzását az
állandóan megszólaló
kísérőhúrok, burdonhúrok adják.
Énektanár: Murányi Márta (m. v.), zenei vezető: Kákonyi Árpád, hang: Baranyai
Illés, a rendező munkatársa: Dávid
Áron.
Bemutató: 2021.
október 29.
Megtekintett
előadás: 2021. november 7.
Budapest, 2021. november
9.
Megjelent a Kláris 22/1.
számában.
Földesdy Gabriella
