Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

KABARÉ

Vígszínház

Úgy tűnik, a Kabaré sikere töretlen a film évtizedekkel ezelőtti térhódítása után is. John Van Druten és Christopher Ischerwood elbeszélései alapján John Masteroff írta a musical szövegkönyvét, John Kander a zenéjét, és Fred Ebb a dalok szövegét. A vígszínházi változatot Vörös Róbert (egyben ő a fordító és a dramaturg is) és Béres Attila (ő pedig a darab rendezője is) készítette. A dalszövegeket Blum Tamás és Vörös Róbert fordították.

A történet főhőse, Sally Bowles (Szilágyi Csenge), a berlini lokál énekesnőjének története 1930-1932 körül senkinek nem okoz meglepetést. Amerikából jött Berlinbe, hogy színésznő, híres énekesnő legyen, saját hazáját nem szereti, és nem is akar visszamenni, még akkor sem, amikor kiderül, a Berlinben megismert Clifford Bradshaw (Brasch Bence) ír származású amerikai író számára ő a nagy szerelem, másfelől gyereket is vár tőle, amit kezdetben nagyon meg akar tartani. Aztán mégse. Nem elég, hogy a férfi szereti, félti, kettejük és a gyerek biztonságba helyezése miatt a Berlinből való elutazást sürgeti. Sally nem akar utazni – főleg Amerikába nem -, közben rájön, hogy a családi idill nem az ő elképzeléseinek való, és már a gyereket sem akarja. Csak a karriert, a filmszerepeket, a hírnevet, sikert a színpadon.

A színtiszta önzésbe – ezt ma önmegvalósításnak, az egyéni szabadság kiteljesítésének hívják – erősen belejátszatja a musical (és az előadás) a korszak erősödő német nemzeti szocialista eszméinek túlburjánzását. Még javában a weimari korszakban járunk, de már megbélyegzik a melegeket, zsidóznak, hordják a horogkeresztes karszalagot, karlendítés dívik, és az utcán összeverik azokat, akik nem állnak be a sorba. A fiatalok énekelnek a szebb jövőről, könyvet égetnek az utcán, és így tovább… Hogy hitelességi szempontból ez helytálló-e, azt nem tudom, de a musical erőteljesen él ezekkel a náci jelképekkel, és beleszövi a cselekménybe, mintegy háttérként, a magánélet tragédiáinak meggyőző magyarázataként. Ez a 20. század történelmének legtöbbet idézett és művészetben, dokumentumokban legtöbbször feldolgozott eseménysorozata (hasonló diszkrimináció és népirtás feldolgozása, említése ennek a reprezentációnak töredékét sem éri el).

A cselekmény több helyszínét (lokál, pályaudvar, utca, panzió) Cziegler Balázs díszlete rendkívül ötletes módon oldotta meg. Olyan derékszögű hatalmas díszletelemet tervezett, amely mind a négy helyszínt kellő illúzióval, pusztán a forgószínpad működtetésével képes illúziót keltően bemutatni. A díszlet tetején egy kisvasút jár körbe-körbe az előadás kezdetétől a végéig. A kivilágított, három kocsis villanyvonat szüntelen ottlétére muszáj odafigyelni. Ez lehet a menekülés útja, ha akarjuk. Tihanyi Ildi jelmezei (és kellékei) a maga természetességében idézik meg a korszak divatját, a lokál frivol, de mindenkire egyénileg szabott öltözetét. Az benne a nagyszerű, hogy nem vesszük észre a ruhák jelmez voltát. Mintha minden színész a maga saját ruháját hordaná, persze a szerepe szerintit.

A cselekmény főszála mellett több, kisebb-nagyobb mellékszál szövi át a történetet. Herr Schultz (Kern András) és Freulein Schneider (Igó Éva) életük alkonyán találnak egymásra, de kapcsolatuk nem teljesedhet be házassággal, mert a körülmények fenyegetőek, az idős nő attól fél, elveszíti panzióját, ha egy zsidó emberhez megy férjhez. Egész más irányt vesz Freulein Kost (Bach Kata/ Rudolf Szonja) élete, aki lenézett prostiból „megbecsült” feleség lesz egy náci karszalagos, Hitler-bajuszos fiatalember oldalán, akit éppen Heinrich Himmlernak hívnak. Az előadásban pusztán szimbolikus figura, nincs különösebb szerepe.

Béres Attila rendező egy tökéletesen működő, hatásosan felépített összjátékot hozott létre, amely saját koncepcióval is rendelkezik. A központi gondolat a most divatos mainstream tendenciát erősíti, miszerint mindenféle nemzeti gondolat káros és eltörlendő, mert abból kizárólag kirekesztő, ellenséges tevékenység keletkezik. Inkább vesszen minden nemzeti kultúra, eszme, nemcsak a káros, de az is, ami építő, hasznos. A nemzet mint összetartó közösség közös múlttal és jövővel, mostanság nem trendi. Ahogy ezt látjuk az USÁ-ban és Nyugat-Európában.

A színészek most is óriásit alakítanak, sokszor erejükön felül (utóbbi csak egy halovány érzés, lehet, semmi alapja). Szilágyi Csengének milyen jó énekhangja van, számomra ez most derült ki. Mindent belead ebbe az abszolút főszerepbe. A másik – vele egyenrangú – alakítás a konferansziét játszó Seress Zoltáné. Ezzel az alakítással kilép eddigi megszokott szerepköréből, nem kis megütközéssel fedezzük fel képességeinek egy másik oldalát, amelyben gátlás nélkül mutatja szőrös lábát, pikáns öltözékét, és ha kell, a trágár beszédet. Igó Éva és Kern András kitűnő páros volt, ők hozták a tőlük megszokott magas színvonalú, természetes játékstílusukat. Brasch Bence mackósan játssza Sally Bowles ügyeletes szerelmét. Kicsit bátortalan, ügyetlen, viszont egyszerre bátor kiállást tanúsít, amikor vallott eszméi, szerelme, vagy embertársai mellett kell kiállnia. További szereplők: Horváth Szabolcs (Ernst Ludwig), Csapó Attila (pincér), Rudolf Szonja (több szerepben is), Gilicze Márta (írónő), Dengyel Iván (producer). Fontos szerep jutott a tánckarnak, négytagú kórus, harmincfős zenekar közreműködik, hogy teljes legyen a néző illúziója: itt minden igazi, kérem szépen.

Az előadást élőzene kíséri, zenei vezető és karmester: Mester Dávid, hangszerelés: Mester Dávid, Tompa Ábel, világítás: Csontos Balázs, koreográfus-asszisztens: Kiss Eszter, korrepetitor: Tompa Ábel, a rendező munkatársa: Patkós Gergő.

Bemutató: 2021. október 9.

Megtekintett előadás: 2021. november 3.

Budapest, 2021. november 6.

                   

Földesdy Gabriella

 

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©