Azt hiszem,
legtöbbünk, ha meghallja Raszputyin nevét, robosztus,
vad, erőszakos emberként
képzeli – Szőcs Géza fiktív
darabjában (Raszputyin küldetése) Sardar
Tagirovsky rendezésében azonban
egy földig érő sötétkék köpenyben
megjelenő, vívódó, tűnődő, Istent
kérdezgető és Istenre hallgató embert
látunk
álarc nélkül, aki nemrégen épült
fel halálos sebesüléséből –
félórát nem volt a
Földön –, aki mindenáron békét
szeretne, mert előre látja a háborúkat, nem is
csak a kirobbanni készülőt, hanem azt is, hogy ez csak az
első, azt is, hogy
minden ország, birodalom csak veszít vele, rengetegen
meghalnak – és azt gondolja,
ő képes arra, hogy megakadályozza a háború
kitörését. (G. J. Raszputyin – Rappert-Vencz
Gábor) Halála előtt (1916) persze már
tudja, hogy nem akadályozhatta meg
a háború kitörését, és ezzel a
többi történelmi szörnyűséget sem: a
birodalmak
széthullását, hazánk
feldarabolását (az előadás Trianonra
különös hangsúlyt helyez),
a náci Németországot a koncentrációs
táborokkal, Hirosima pusztulását, de még
2001 évszáma is felbukkan. Hiszen ő 100 évet
lát előre, kivéve saját halálát,
mert
azt egyetlen jós sem képes előre meglátni.
Minden más
szereplő
fehér maszkos erős sminkben jelenik meg különböző
kihívó, kissé karikírozó
öltözékben. (Díszlet-, jelmeztervező, smink
– Kupás Anna m.v.,
smink – Moldován Blanka.)
A csaknem 4
órás
előadásban lelassított jeleneteket is láthatunk.
Kiemelkedik például Sztyopa (Péter Attila
Zsolt) menyasszonyának
készülődése az esküvőre. Sztyopa
azonban elmenekül az esküvő elől, és a hírt a
legjobb barátnak, Raszputyinnak
kell megvinnie (ezt mint addigi legkellemetlenebb emlékét
meséli el egy
kérdésre.)
Az I.
világháború kitörése
előtt 7 nappal kezdi küldetését, álmát
követően Raszputyin, aki az arkangyalokkal
áll „összekötetésben”.
Találkozásai során az egyes uralkodókkal
sorra kiderül,
hogy minden oroszok cárja (II. Miklós – Gaál
Gyula) éppen úgy akarja a
háborút, mint Európa többi uralkodója:
V. György (Frumen Gergő), II.
Vilmos (Orbán Zsolt), I. Ferenc József (Zákányi
Mihály). Természetesen
mindegyik a többieket hibáztatja, hiába rokonok
keresztül-kasul. Mindegyik
uralkodó meglehetősen szatirikusan ábrázolt,
Raszputyin kínlódik, vívódik,
csalódik.
Léteznek
más szempontból
különös jelenetek, ilyen Raszputyin
szerető-vásárlása Párizsban (Loulou –
Budizsa
Evelin), és ez a lány az, aki ki tudja hozni belőle a
gyengeséget, félelmet:
hátha mégsem sikerül neki a küldetése
végrehajtása.
Igen kiemelt a szerb
diák, Gavrilo Princip (Poszet Nándor) alakja, aki
azonban csak egyike azoknak,
akiknek tulajdonítják a háború
kirobbantását, hiszen láttuk, mindegyik
uralkodó
akarta. Már csaknem humoros a szenilis Ferenc József
császár mantrája, aki nem
akar háborút, csak a szerbeket akarja móresre
tanítani, semmi mást, igazán…
Gavrilo egyébként szinte végig ott van a
színen csendben meghúzódva, ami külön
is érdekes szál.
Az idő
múlásáról, az
emlékek szerepéről
(megbízhatóságáról) gondoskodik az
író Proust alakja (Gaál
Gyula) hol előtérben, hol – inkább – a
háttérben.
A történelmi
eseményeket
nem is játszhatnák el, ezekről valóban
tablóként feliratok tudósítanak, szinte
történelemkönyv-jegyzetekként. Olvasásuk
némileg elvonja ugyan a figyelmet, de
ezek nélkül nehezebb lenne követni az előadást.
Több dal is
elhangzik,
különösen a legelején hosszasan a
„Millió rózsaszál” (Csongrádi
Kata száma) magyarul
és oroszul is. Hallhatjuk pl. a „Moszkva-parti
esték”-et is oroszul (1955,
eredeti címe „Leningrádi esték”
voltak, ismert „Moszkvai esték” címen is),
és
más dalokat, kellő hangulatot adva az előadásnak.
Raszputyin –
egyeseknek Grisa – tehát megfordul
Berlinben, Londonban, Bécsben, Párizsban,
nyilván beszéli is ezeket a nyelveket (!?), de persze nem
képes meggyőzni az uralkodókat,
hogy látomásai (álmai) igazak, és
valóban bekövetkeznek majd a szörnyűségek. Ha
véletlenül valamelyik mégis elhiszi, akkor csak
annak örül, hogy a másik
birodalom, ország nagy veszteségeket szenved, neki
annál jobb, véli. A nép
sorsa senkit nem érdekel.
Raszputyin várja
halálát,
attól nem fél, csak attól, ami utána
jön, mert azt senki nem ismeri. Hosszas
jelenet halála is, megjelenik még a francia szerető is
Raszputyint keresve a
barát, Felix Juszupov hercegnél (Orbán Zsolt),
aki jóval fiatalabb Raszputyinnál
és Nietzschét olvas. Az előadásban azonban
Raszputyint – aki sem a ciántól, sem
a lövésektől nem hal meg – szőnyegbe
csavarják, de nem dobják a Névába,
később ő
és még néhányan tovább
beszélgetnek a világ dolgairól.
Nagyon jó az
arkangyalok kórusa a hatalmas dorongokkal, melyekkel ritmus
adható, hangulat
jelezhető, figyelmet felhívó mindenképpen: Bándi
Johanna, Bogár Barbara,
Budizsa Evelyn, Gál Ágnes, Kovács Éva,
Laczkó Tekla, László Zita, Méhes Kati,
Rappert-Vencz Stella. Többen közülük más
szerepeket is játszanak. Ruházatuk
változatos, és hallunk francia dalokat (magyar
címe: „Hulló levelek”), vagy
Loulou-tól a „Túl fiatal vagyok a szerelemre”
címűt, utóbbit kétszer is,
másodszor „halványabban”
Szentpéterváron.
A díszlet kellően
egyszerű ahhoz, hogy ennyiféle jelenet a sok helyszínen
gördülékenyen játszható
lehessen. Különös szerepet kap azonban a tüll
– részint Loulou-n, részint
Sztyopa menyasszonyának
öltöztetésénél a fejük
fölött. És persze fontos a
hosszú szőnyeg is, melybe Raszputyint belecsavarják.
Számos
színész teszi
teljessé az előadást. Így például
egészen jellegzetes a pincérnő
alakja-alakítása (Bogár Barbara),
Párizsban a Madám (Kovács Éva), az
Inas (Varga Sándor), és természetesen
és hangúlyosan Guszeva (Bándi
Johanna).
Közreműködnek a
Harag
György Társulat önkéntesei.
Sardar Tagirovszky
m.v. (Kazany, 1985–) a kilencvenes
évektől hazánkban él. A csaknem 4
órás előadás
(2 szünettel) egyszerűen érdekfeszítő, leköti
figyelmünket mind tartalmilag,
mind formailag. Raszputyin talán azért is várja
saját halálát, hogy ne lássa az
eljövendő, józan ésszel felfoghatatlan tetteket,
történéseket, többek között a
fiatal cárevics meggyilkolását is. A
vasfüggönyön azonban mi számos fotót
látunk
felnőttről és gyerekről egyaránt, feltehetően valamennyi
áldozat volt így vagy
úgy – mint ahogyan többek között sok
konkrét nevet vetítenek meggyilkolásuk pontos
időpontjával és tömör
leírásával.
Egészében
véve megrendítő
az előadás, amit közben kevésbé
érezhetünk, hiszen feszülten figyelünk, de
ahogy telnek az órák, egyre inkább ez tör
felszínre: felháborodás és az egyes
ember tehetetlensége – egyben felelőssége. De hogy
mi lett volna, ha Gavrilo
nem lő, vagy lő, de nem találja el Ferenc Ferdinánd
ütőerét, vagy ha… Ki tudja.
Gondolkodni, gondolni, átgondolni a történelmet
azonban senkinek sem tilos.
Több
szempontból is fontos
előadás, amire rátette kézjegyét a rendező
azzal is, hogy a nézőket a
ruhatárnál „utcai” énekes fogadja
balalajkát (?) pengetve, a kezdés előtt
Raszputyin vörös rózsaszálakat osztogat szinte
ájtatosan, a szünet után pedig
arkangyalok kávét és talán italt
szolgálnak fel a szerencsésebb nézőknek. A
nézőtér
pedig többször megvilágításba
kerül, de ezen kívül is nagy szerepe van a
világításnak. (Fényterv – Sardar
Tagirovsky és Székhelyi Dániel
m.v.)
Dramaturg: Sardar
Tagirovsky, zeneszerző: Bakk-Dávid László
m.v., zenei vezető: Manfrédi
Annamária, performansz és dramaturgiai
munkatárs: Pável Réka m.v.
A rendező
munkatársa: Székhelyi
Dániel m.v.
Dramaturgiai
munkatárs
és a rendező asszisztense: Szigeti Bálint m.v.
Az előadás eredeti
bemutatója még 2019-ben volt.
Megtekintett
előadás 2021. október 6.
Budapest, 2021.
október 9.
Megjelent
a Kláris 22/2.
számában
Györgypál Katalin
