Kamaraszínházi
előadásról van szó, amelyet a Nemzeti
Színház körbedeszkázott
nagyszínpadán
ülve [négy emelkedő ülősor fér el egymás
fölött ovális alakban] láthatunk, Silviu
Purcarete rendezésében. A
játéktér a középen megmaradt helyre
korlátozódik, négyfelől lehetséges ki-
és
bejárás. A díszlet egy hosszúkás
asztal, de van, amikor erre sincs szükség
(Díszlet-, és jelmez: Drahos Buhagiar).
A 15-20 főből álló gárda (társulat) tagjai
egyenrangúak, Ádámot, Évát
felváltva
játsszák a tagok, Lucifert ugyanazon három
színész alakítja, felosztva a
szöveget egymás között. A színészek
testszínű (meztelenséget imitáló)
alsóruhát
vagy ballont, illetve az adott színhez illő kirívó
jelmezt hordanak (mint a
későbbi színekben mutatkozó Éva piros
fehérneműje, fehér arisztokrata ruhája,
illetve fekete kaszás
öltözéke).
Mindhárom Lucifer fekete öltönyben játszik.
Mindezek csak
mellékkörülmények. Sokkal fontosabb az előadott
szövegváltozat teljesen egyedi
volta. Madách műve még hozzávetőlegesen sem
jelenik meg teljességében. Az eddigi
rendezések is kihagytak több-kevesebb
szövegrészt, rövidítettek, a négyezer
sorból kb. ezerötszáz ki szokott maradni, hogy ne
legyen túl hosszú, unalmas,
ne menjen bele az éjszakába, stb. Purcarete
rendezése mindössze 1óra 50 percet
vesz igénybe. Ehhez viszont a mű felét (vagy többet)
kellett kihúzni, plusz a
két Prágai színt teljes egészében
kihagyták. Alig maradt valami a Paradicsomon
kívülből, a Római színből,
Bizáncból. A Londoninál érthetetlen maradt
az a
néhány morzsa, amit meghagytak, Falanszterből kimaradt a
négy történelmi
személy. Viszont szinte teljes egészében
színre került a Londoni szín
Haláltánc-jelenete, a Falanszter kvázi lombik
kísérlete. A szövegcsonkítás
bizonyosan a rendező koncepciója miatt alakult így
(szövegváltozat: Silviu Purcarete
és Visky András, utóbbi dramaturg
is
egyben).
Mi lehetett a rendező
koncepciója, mit akart üzenni, bemutatni a
közönségnek Madách művét alapul
véve, azt segítségül híva,
felhasználva? Sajnos, nem tudtam egyértelmű
választ
kapni erre a kérdésre, kizárólag
konstatálni tudom azt, amit láttam, okát,
értelmét legtöbb esetben nem fejtettem meg.
Egészen bizonyos, hogy ez az
értelmezés új, az üzenet nekünk,
hozzánk akar szólni, próbáljuk ezért
megérteni, felfogni, magunkévá tenni. Nem
könnyű.
Le kell szögezni,
hogy
a Tragédia ebben a csonkított
formájában nem méltó Madáchhoz, sőt
ki merem mondani, hogy ekkora változtatás
esetén a korrekt eljárás az lett volna, ha egy
alcím jelzi, hogy nem az egész
művet látjuk, hanem egy változatot,
parafrázist, vagy részleteket a
műből. Esetleg oda lehetett volna írni, hogy Madách
műve alapján átdolgozta … Mindezekből semmit
nem jeleztek.
Számos elem
került
bele az előadásba, amelyek Madáchtól, az eredeti Tragédia szellemétől teljesen idegenek. Nem
szerencsés sem itt, sem
más eddigi rendezésben az a lassan gyakorlattá
váló megoldás, hogy a három
főszereplőt nem ugyanaz a színész viszi végig,
hanem többen bújnak bele a
szerepbe, hol ez, hol az játssza. Jelen előadásban
még azzal is terhelődik,
hogy sokszor gumiálarc rejti el a figura
alakítóját. Alig van felismerhető
szereplő, még annak is nehéz eligazodni, aki ismeri az
eredeti Madách-szöveget.
Madách-idegennek találom a
testnedveket megjelenítő mozzanatokat. Ilyen pl. a
Párizsi szín Pórnőjének
testéből előtörő háromszínű (piros,
fehér, kék) folyása, vagy a Jégvidék
brutális megoldása, amikor a fókát egy
bőrzsákban veri agyon az eszkimó férfi,
majd a nyers húsból lakmározást
imitál, és véres lesz a
szájkörnyéke. Ez a szín
még fokozza a borzalmakat, mert Ádám
megpróbál szerelmeskedni az eszkimó
asszonnyal, eközben megundorodik. A jelenet naturalizmusa
gusztustalan érzetet
kelt a nézőben, legalább is bennem keltett. Idegen a
nyíltszíni sült hal evés
is (Lucifer talán az eszkimóknál), és
amennyire jó ötlet, hogy a
Haláltánc-jelenetben a feketeköpenyes Halál a
kaszája suhintásával jelzi, éppen
melyik szereplő van soron a búcsú
szentenciájával, annyira érthetetlen, hogy a
jelenet végén a Halál leveti fekete
köpenyét, és ő lesz Éva, aki megmenti
Ádámot, és glóriával
átallép a
tátongó mélységen.
Megfejtésre
vár az Úr
figurája, aki csak hangjával van jelen. Az Úr
megszólalásai halkak, rövidek, és
gyerekes, elnyújtott, kényszeredett hangon
szólnak, mintha ő maga is gúzsba
lenne kötve, mintha korlátozott szellemi
képességekkel rendelkezne. Ez
jelentheti a szekularizált világ mai vallás
és Isten nélküli üres voltát. Az
Úr
intelmei szinte senkit nem érdekelnek, így mi sem tudjuk
komolyan venni. Sivár
világunkban jelentéktelenné vált.
Beszédes a két prágai színnek
elmaradása, az
asszonycsábítást, a tanítvány
útnak indítását nem tudta ez a
koncepció magába
fogadni, inkább kihagyta. Szinte helyette építette
be az utolsó színben az
összes női szereplőnek Évává
válását, akik mind már
ránézésre a hatodik hónapban
vannak, és az anyaság boldogító
mosolyával vonulnak fel az utolsó jelenetben. Az
előadás megoldásai általában
elidegenítenek bennünket a
Tragédiától, nincs katarzis,
nincs feloldás,
egyedül a gyermekáldás az a pont, ami
vállalható, és ideig-óráig
megnyugtató az
ott ülő néző számára.
A színészek
időnként
túl közel vannak hozzánk, a rendezés a
szereplők elhangzó szövegét hol a
játszó
színésszel mondatja el, hol csak a mozgást
végzik, és szövegét valaki más
mondja el a színtéren kívül mikrofon
segítségével. A két variáció
váltogatásában nem találtam logikai rendet.
Játszó színészek: Aszalos
Géza, Balázs Attila, Bándi András
Zsolt, Borbély B. Emília, Csata Zsolt, Éder Enikő,
Kiss Attila, Kocsárdi
Levente, Lanstyák Ildikó, Lőrincz Rita, Lukács
György Szilárd, Magyari Etelka,
Mátyás Zsolt Imre, Mihály Csongor, Molnos
András Csaba, Szász Enikő, Tar
Mónika, Tokai Andrea, Vadász Bernadett, Vajda
Boróka, Vass Richárd. Zeneszerző:
Vaszile Sirli, rendezőasszisztens: Ilir
Dragovoja, hangmérnök: Bayer Sebastian.
Megtekintett
előadás:
2021. szeptember 27.
Budapest, 2021.
szeptember 30.
Földesdy Gabriella
