SZÍNHÁZ

A MESTER ÉS MARGARITA

Nemzeti Színház

A világot járó viszonylag fiatal szlovén rendező, Alekszandar Popovszki és a hazai neves dramaturg és egyben zeneszerző, Verebes Ernő Szőllősy Klára fordítása alapján állították színpadra Bulgakov terjedelmes és sokszálú regényét. A színpadi adaptáció Nejc Gazvoda munkája.

A szerteágazó történetbe azonnal igyekszünk belemerülni. Nem gyakori eset, hogy az utolsó néhány perc felülír mindent, most ez következett be: az addig kiábrándult Mester (Trill Zsolt) szerelmével, Margaritával (Szász Júlia) egykori szobájukban az ágyon hever békésen, meghitten, a színpad üres, az addig a világ rendjét jelképező geometrikus led-fényes vékony kábelek megbomlottan függenek, és egy fohász? ének? dal? – hallatszik nagyon kifejezően, nagyon lélekbe markolóan oroszul, magyar fordítása kétoldalt olvasható, mi pedig odaszegezett tekintettel olvassuk. Mert gyönyörű. Fohász Istenhez – mindegy is, melyikhez – a földért, az életért, az emberért, a szerelemért. Hirtelen nem tudjuk, kié, mi ez a szöveg, a fohász – nem is biztos, hogy olyan egyszerű lesz megtudni. És hogy ki énekli.

Ismétlem, számomra felülírt mindent, ami addig a közel 3 óra alatt történt. Pedig 3 óra sok idő a színpadon, rengeteg kiváló szereplővel. (4 színész több szerepet is játszik.) Bulgakov regénye eleve talányos, sokféle olvasata lehetséges. Egy biztos: itt a Mester szerelmével nem tűnik el a „semmibe”, Jézus földjére, akárhová, legalábbis az előadás alatt. A talányosságot sok pici mozzanat támasztja alá, talán nem is mind észrevehető. Jézus (Jesua – Berettyán Sándor) kivégzése megtörtént, vagy sem? Jézus felmenti a bűnössége alól Pilátust (Rátóti Zoltán), kérdésére, hogy akkor ugye nem történt meg, Jézus megesküszik – miközben feltartott kezén két ujja keresztezi egymást, ami igazából az eskü ellenkezőjét jelenti, és cinkosan mintha mosolyogna hozzá…

Pontról pontra megérteni az eseményeket nem is lehet, talán nem is kell, az idősíkok egymásba fonódnak, a valóság és a fikció mesterien keveredik. Valóság lehet a klinika, az orvos (Schnell Ádám), a barát (Kristán Attila) villamos alá kerülése, talán még az olajfolt is. Meg a vendéglő, ahol az írók „tanyázni” szoktak Moszkvában, az 1930-as években.

Valóságosak lehetnek az egyre durvább kritikák ugyanarról a regényrészletről, amik már nem is a regényrészletről szólnak – ilyet is láttunk már. Valóságos lehet, hogy valaki (itt a Mester) elégeti az összes kéziratát. Valóságos lehet, hogy az alkotás láza magával ragadja az alkotót. Valóságos lehet az Istenkeresés, jelen esetben Pilátus döntésének magyarázata. Sokan megtették már, mert érteni akarják, Pilátus miért úgy döntött, ahogyan döntött… bár Bulgakov is ad rá egyfajta magyarázatot. Az egyik központi kérdés ez az egyébként ateista költő, Ivan Nyikolajevics „Hontalan” (Mészáros Martin) számára is, ami viszont nem következik a történésekből, ámde összehozza őt az elmegyógyintézetben a Mesterrel. (A Mester maga választotta, hogy az elmegyógyintézetben legyen, az előadásban.) Aki viszont erről írta regényét, amibe belebetegedett, és részben a kritikák hatására inkább elégette. És aki nem tudja, miért jutott eszébe éppen ez a történet, és a nagy pénznyeremény okát sem firtatja.

Valóságos lehet a kabarészínház – még az igazgató (Sztyopa – Szarvas József) teljes lerészegedése és öntudatlan állapotban aláírt szerződése valakivel – de hogy a fekete mágia néhány előadására, ez már nyilván fikció.

Igen, a fekete mágia és az összes többi fikció. Woland (Bordás Roland) mesteri alakja. Róla ez olvasható a neten: ő „a Sátán modern megjelenési formája Bulgakov A Mester és Margarita c. regényében. A harmincas évek Moszkvájában tűnt fel kísérőivel, Azazellóval (itt Rácz József), a pepita kabátos, vörös hajú ördöggel és Behemóttal, a hatalmas, két lábon járó fekete kandúrral (itt Szép Domán igen kifejező mozgással, színpadi mozgás: Hoffmann Luca), s a mágia professzorának adta ki magát. Hatalmas felfordulást okozott a művészeti funkcionáriusok körében, többeket tébolydába hajszolt vásott csínyeivel, s benne volt a keze egyikük (Berlioz) tragikomikus halálában is. Botrányos bűvészestje és hasonló akciói nyomán a hatóságok is megpróbáltak föllépni ellene, de természetesen eredmény nélkül. Valódi küldetése azonban az volt, hogy összehozza a sors által elszakított igaz szerelmeseket, a Mestert és Margaritát, és hogy elvigye őket egy boldogabb, nem evilági hazába. Korábbi sátáni figurák több vonását egyesíti: varázspraktikákkal szórakoztat (s közben igazságot szolgáltat a korrupt kultúrfunkcik kárára elkövetett csínyekkel), mint a népmesék ördöge, fölényes intellektus, mint Lucifer, és világfi, mint Mephisto. A két szerelmessel szemben azonban nincs benne malícia, a lelkükre sem tart igényt, sőt épp ő juttatja el őket egy sajátos mennyországba. Sokarcú figura és sok funkciót tölt be; az író a vásott csínyek primér komikumán túl élvezettel tálalja azt az ironikus helyzetet is, hogy épp egy ateista-materialista hitvallású ország funkcionáriusainak kell az ördög jelenlétével megbarátkozniuk.”

Olykor az a benyomásom, hogy Bulgakov részben saját szórakozásából írta az egészet vagy egy részét. (Ezt persze sok más író megteszi, lehet, hogy mind.)

A rendezés mesteri a kevés díszlettel (díszlettervező: Sven Jonke), a folyton változó megvilágításokkal, zenékkel, koreográfiával. Nem biztos, hogy a „táncok” kedvünkre valók. Nem is gyönyörködtetni akarnak. Margarita a „bálon” (szerencsére) csillogó ruhában – mondjuk úgy, a rettentő zenére – mozog, alighanem Woland hipnotizálására. De végül is ezzel megválthatja szerelmét, elérheti, hogy övé legyen újra.

Színpadi füstök, luftballonok, beállított „tetszetős” színpadi jelenetek és nem annyira tetszetős dinamikus mozgással telítettek – minden belefér. Kevés, de kifejező díszlet, jellegzetes karosszék, vagy az óriási kanapé az orgiához. Tükörsima, csillogó, visszatükröző fekete padló, lebegések a színpad fölött, Margarita félmeztelen repülése Moszkva fölött, hogy megláthassa a Mestert – ennek fejében nem meztelenül táncolt háziasszonyként a bálon – talán nem is arra számítanak, hogy a nézők követni tudják mindezt. Humorral fűszerezve, a koporsóból elfut a halott az egyetlen alsónadrágjában, a nép üldözi; Krisztus lejön a keresztfáról, ám később visszatér, és ő maga viszi ki a keresztet a színpadról – még az ízléshatáron innen. Olykor súrolják azt a bizonyos ízléshatárt… de ízlésen nem érdemes vitatkozni.

És amikor a végéhez értünk, igaz, kicsit másképp, mint Bulgakov megírta – nos, akkor váratlanul felhangzik az a bizonyos ének. Vallási? Evilági? Nem tudjuk hirtelen, de felülír mindent, színpadi füstöt és értetlenséget és sátánt és víziót és lefejezést és minden szörnyűséget, miközben éppen erről szól: Istenhez fohászkodik, hogy ne így legyen, Isten figyeljen az élő és szenvedő emberre.

És hogy valaha lesz-e olyan világ, amelyben egyszerűen nincs szükség hatalomra, nos, ezt nem tudhatjuk, de egyelőre a kétely az erősebb.

További szereplők: Korovjov – Kovács S. József, Hella, Eladónő, Nő – Barta Ágnes, Varenuha, Rjuhin – Tóth László.

Számos közreműködő teszi még pergőbbé, dinamikusabbá az előadást.

Rendezőasszisztensek: Kolics Ágota, Vida Gábor.

Bemutató és megtekintett előadás: 2021. szeptember 1.

Budapest, 2021. szeptember 3.

Megjelent a Kláris 21/6. számában.

                           

Györgypál Katalin