SZÍNHÁZ

CSÁSZÁRMORZSA

Újszínház – Bubik István Stúdiószínpad

Van, aki szereti a császármorzsát, van, aki nem. Van, aki szereti Gyurkovics humorát, van, aki – nem. A császármorzsát krumplival azonban csak Tomi (Jánosi Dávid) szereti, akinek az édesanyja készítette így, aki már régen meghalt, de akit Tomi mintha ma is várna még…

Mikor játszódik? Bármikor játszódhat, amíg csak vannak férfiak és nők, és a férfiak a nőket szeretik és viszont. Tehát örökké, amíg élnek emberek a földünkön. A „történelmi korra” az előadásban leginkább egy színes tárcsás telefon utal, de végtére is, „mibe kerül” előállítani egy ilyen készüléket akár manapság is?

Hét nő, egy férfi – nem nehéz elképzelni, mi minden történhet. (Most tekintsünk el az olyan mély tragédiáktól, mint a Bernarda Alba háza! – vagy…?!) Az előadás legkezdetén a házaspár (Kati – Nemes Wanda) – már nyolc éve azok – a hitvesi ágyukban fekszenek, a férj aludna, a feleség csevegne, az örökzöld témához – szeretsz még? – itt hozzátartozik a férj mamája és a császármorzsa készítésének módja. Aztán szép sorban, szinte a semmiből megjelennek a nők hol egyesével, hol inkább kettesével. És valamennyinek külön története van, életkoruk pedig a fiatal lánytól a matrónáig terjed. A feleséggel a két fiatal lány (Csilla – Koncz Andrea, Anna: – Orosz Csenge) egy nővérszállón lakott valamikor, most a két lányt onnan kitették, így ide jöttek – ahol csak egyetlen ágy van és egy hosszú asztal székekkel, a kopott ajtók a konyhába és a fürdőszobába vezetnek, ahol van mélyhűtő, ami fontos a hal miatt. (Díszlet- és jelmeztervező: Berg Glória). Hiszen karácsony van, halat kell enni – és a következő karácsony estéjén fejeződik is be a történet.

Maga a történet pedig úgy érdekes, ahogyan előttünk a színpadon sorjában, hol világosan, hol utalásokkal kibontakozik. A nőkben egy dolog közös: valamennyien magányosak, és ettől semminek érzik magukat. És valamennyien beleszeretnek – vagy azt hiszik, hogy beleszerettek – éppen Tomiba. Ő meg hagyja magát szeretni a jelek szerint, de hogy ő szeret-e valakit is, az kétséges. Nem véletlenül várja – tudat alatt? – ma is az anyját.

Nyilván nem valós történetről van szó, sok humor ebből is fakad – a matróna (Nóra –Tordai Teri, kísérője, Zsuzsa – Szabó Zsuzsa) feltehetően összekeveri valakivel a fiatal Tomit, aki aligha lehetett valamikor régen a szerelme, a matrónát kísérő „parasztasszony”-nak sem lehetett a vőlegénye ez a férfi stb. Tehát nem kell, nem szabad szoros összefüggéseket keresni vagy találni ott, ahol az nincs.

Tény azonban a hét nő: a feleség, a két lány a szállóról, a házmesternő (Mária – Esztergályos Cecília), a matróna a kísérőjével és a volt tanárnő (Ági – Timkó Eszter), aki most mintha szociológiai felmérést végezne, és naplóírás helyett mint Cápa3 a telefonkagylónak diktálja a mindenkori helyzetet. Közben ott megfürdik és később gyakori vendég, a két lány mintha ott lakna – miközben egy szoba van, benne a hitvesi ággyal. Mindezt tudálékosan „megfejteni” nem is érdemes, annál inkább végig figyelni igen – mert pontról pontra alakul valami, ami nem sugall vidám befejezést. (Abszurd tragikomédiáról van szó!) Újra eljött a karácsony, elsősorban a feleség ünnepi vacsorára készül, összegyűlnek a nők – a matrónáéket kivéve –, és végre rádöbbennek, hogy Tomi valamennyiükkel együtt volt így-úgy, ekkor-akkor. Mintha ők nem is tehetnének róla, ők mind áldozatok, és az sem számít, hogy ott a feleség (az előadásban nem váltak el). Nem is értik, hogy nem tudott semmiről a feleség, vagy csak nem akart tudni? Hiszen ilyen is van!

Valamit megsejt a férj, mint az várható, és el akar illanni – mint az várható, a feleség pedig – megérti és elengedné, ami kevésbé lett volna várható… Természetesen a férj nem tud elmenni, a nők visszatartják, vacsoráznak – utána azonban valóra váltják megbeszélt embertelen és értelmetlen bosszújukat. Elsősorban magukból kifordulva a két fiatal lány. A feleség olykor közbelépne, de nem tud, a házmesternő és a volt tanárnő megdermedve – ez azonban nem biztos –, szinte csak bambul talán, a közben betoppanó matróna és kísérője el van foglalva az evéssel és a prédikálással. Miközben fontos dolgokat mond ki: ítéletet ezekről a nőkről, bár a részleteket nem ismeri, azt pedig végképp nem veszi észre, hogy igazából éppen verik a férfit megkötözve, visszataszítóan.

Tomi tehát félholtan ül megkötözve, összeverve, nem tudunk vigadni rajta. Csilla kezében megvillan a rugós kés is, amit éppen ő ajándékozott az előbb a férjnek… és éppen szúrni készül vele. (Ha a józan észt vetnénk be, megkérdezhetnénk teljesen feleslegesen, hogy ha ott ülnek legalább ketten a működő telefon közelében, és feltehetően van vonal és nyilván tudják a rendőrség számát, miért nem…? – ilyet azonban igazán nem szabad itt kérdezni.)

A rendezői meglátás (rendezte Dörner György, aki valamikor Tomi szerepét játszotta, dramaturg Bártfay Rita) azonban másfelé kanyarítja a történetet: a nők eltűnnek, marad a feleség, aki még mindig szereti a férjét, ráborul szinte „siratni” – de Tomi nem hal meg. Sőt: váratlanul felállnak, és elnevetik magukat. És ezzel nemcsak feloldják az előadás végső drámaiságát, de zárójelbe is teszik mindazt, amit addig láthattunk. Sőt, ennél többről van szó: Gyurkovics – vele a szereplők – kifacsart világlátását még tovább csavarja – és ezzel szinte helyére is teszi. Mert lehetetlen, hogy csak a nők hibásak abban, hogy kihasználják őket, hogy nem igazán tudnak szeretni, hogy… és lehetetlen, hogy csak a férfi lenne hibás mindebben.

A díszlet mindennek nagyon is megfelel a málló vakolattal együtt. A jelmezek érdekesek, amennyire ez lehetséges ebben a környezetben.

A színészi játék pedig igyekszik teljességgel megfelelni a karaktereknek: a legfiatalabb önállótlan és műveletlen, gyámolítója narcisztikus és közel démoni, a feleség odaadó, talán ő a legokosabb, holott nem ő volt a tanárnő, a volt tanárnő valóban felszabadul valamelyest a szerelemtől, a házmesternő briliáns a kissé izgága szerepében, a matróna mértéktartóan elegáns és „elvarázsolt”, kísérője annál kevésbé, viszont igencsak nagy erkölcscsősz annak minden negatív jellemzőjével. Tomi pedig – nos, ő hagyja, hogy mindez megtörténjen. Nagy változást őrajta nemigen látni. Mire feleszmél és menekülne, már késő.

Alig két óra az előadás (két részben), sok kedélyes percet élvezhetünk – összességében azonban nem könnyű megemésztenünk. Pedig „nem erre készültünk”, és még ezt is nehéz elhinnünk.

Hogy Gyurkovicsnak mi volt a véleménye igazából a nőkről, azt nem tudom, de valamennyi belőle megsejthető a darabjából. Tartok tőle, nem volt egyértelműen túlságosan pozitív, de azért a férfiak sem „ártatlanok”, úgy tűnik.

A rendező munkatársa: Ullman Krisztina.

 
Bemutató: 2021. június 4.

Megtekintett előadás: 2021. június 2.

Budapest, 2021. június 4.

Györgypál Katalin