Hamvai Kornél
drámájában a Castel
Felice, a Boldogság Kastély egy
hajó, amelyik új életre vágyó
embereket szállít Európából
Ausztráliába. A
hajónak nyolc magyar utasa van, 1958-at írunk. Nem
luxusutazásról van szó. Közös
teremben alszanak, külön a nők és külön a
férfiak. Az út egy hónapig tart. Az
egyik remek ötlete az írónak, hogy nincs nevük
a szereplőknek, kerüli a
személyességet. A szereplők: A Férfi: Szervét
Tibor, A Nő: Szávai Viktória, A
Szemüveges: Szombathy Gyula, A Hölgy:
Kováts Adél, Az Öregember: Bálint András, Az Öregasszony: Csomós Mari, A Vándor: Márton
András, A Szépség: Marjai
Virág. Szinte észre sem vesszük
az előadás alatt, de sohasem tévesztjük össze a
szereplőket, nem értjük félre,
hogy kiről is beszélnek, így név
nélkül sem. Nyilván ehhez sajátos
szerkesztés
szükséges, amely biztosítja az
egyértelműséget. A név
nélküliség arra is utal,
hogy nem is érdekes, hogy hívták az illetőt eddig,
mert számára majd egy új
élet kezdődik, felejthető a múltja a nevével
együtt. Tényleg felejthető? Ezt a
kérdést feszegeti a darab – és a
végén azt mondhatjuk, hogy egy hajóút nem
ad
megfelelő lehetőséget ahhoz, hogy az ember kilépjen egy
életből, és belépjen
egy másikba.
A főtéma egy
kényes
kérdés. A darab a rendszerváltás
idején született, és felveti azt a
problémát,
hogy 1958-ban valaki, aki az államvédelem
szolgálatában dolgozott,
megjelenhet-e a világ másik pontján úgy,
mint aki csak abban különbözik
mindenki mástól, hogy most találta meg
élete hölgyét, és most rá a szerelmes
jelző érvényes csupán. Mi nézők is
reménykedve nézzük az előadást, hiszen egy
boldog szerelmes Férfit látunk, aki meggyőzi
párját, a Nőt, hogy ők valóban egy
pár, és remek dolog lesz együtt kezdeni az új
világban. Az Öregasszony és az
Öregember már hosszú évtizedek óta egy
pár, mégis úgy látjuk, hogy a
jövőjük
elég bizonytalan. Csak a nő álmodozik arról, hogy
milyen jó lesz majd a fiával
és annak családjával élni, az
öregember nem hisz ebben – nyilván megvan rá
az
oka. Együtt éltek, de különböző a
véleményük a körülöttük
történő eseményekről,
a saját jövőjükről. Az Öregember a
Vándorral találja meg a hangot latinos,
irodalmi műveltségük alapján, mind a
kettőjüknek ez adott és ad most is
valamilyen alapot az élethez, az események
kavarodásában eligazodást. A
Szemüveges közben nagy ismertségre és
barátságra tesz szert, mert eltöri a
szemüvegét, nélküle szinte vak, mindenki
segíteni igyekszik, nagy izgalmak után
az Öregasszony ad neki kölcsön egyet.
A magányos
Hölgy
idegessége mindenkinek feltűnik, és egy olyan
pillanatban, amikor úgy véli,
nincs tanúja a mondanivalójának, figyelmezteti a
Nőt, hogy aki most a szerelmes
Férfit alakítja itt mindenki szemeláttára,
annak a férje meggyilkolásában része
van. Elterjed a hír – és most lehet megismerni
már egy új helyzetben az
embereket. Tulajdonképpen mindenki elhiszi a hírt,
és különbözőképpen reagál. A
Szemüveges viselkedése a legfeltűnőbb, szinte
hisztériás rohamot kap, és eljut
oda – mások csendesítése és
figyelmeztetése ellenére –, hogy követeli: a
Férfi
legyen öngyilkos, ugorjon a tengerbe. A Férfi
veszélyes helyzetben érzi magát,
fél mindenkitől, látja, hogy az ő tiltakozása
ellenére is mindenki hisz a
Hölgynek. Miért is ne hinne, hiszen a Férfin
látszik az ijedtség, és lassan
beismeri, hogy az adminisztráción dolgozott. A hölgy
is fél, aki az első
vallomása óta, amit titokban tett meg és nem
számított nyilvánosságra, nem szól
többet egy szót sem. A Nőt kétségek
gyötrik, és végül úgy dönt, hogy
nem akar a
Férfihoz tartozni. Reggel arra ébred a
társaság, hogy a Szemüveges örökre
eltűnt. Mi történhetett – mindenkinek van
válasza, amit nem mond el, de alig
várja, hogy leszállhasson a hajóról.
Megérkeztek
–
igyekeznek a partra, utoljára a Férfi és a
Vándor maradt. Ekkor a Vándor
kiveszi a zsebéből a Szemüvegesnek kölcsönadott
szemüveget, a meglepődött Férfi
ingének a nyakába akasztja, és azt mondja –
ezt a hajópadlón találtam. Ennél
jobb befejezést elképzelni sem lehet. Ha eddig
bizonytalanok voltunk a
történtek igazság értékében, a
megalapozottságukban, az emberek emlékeiben, a
hitelességükben, akkor most egy rövid mozdulat
kapcsán arról győződhettünk meg,
hogy a bizonytalanságunk se biztos.
Több
kérdést is
feltehetünk a darab mondanivalójával kapcsolatban.
Például azt, hogy lehet-e
egy életet újrakezdeni, úgy, hogy elfelejtjük
a régit. A darab szerint – és
ezzel egyetérthetünk – nem lehet, a múlt ott
van bennünk, ha máshol nincs is
felismerhető jele. Mivel nem egyedül, magányosan
éltük az előző időket sem,
nemcsak annak van nyoma, amit mi szeretnénk, nem tudhatjuk, hogy
hol hagytunk
jeleket magunkról, kinek szerepelünk az emlékei
között. Különösen kell erre
mostanában figyelnünk, amikor az információ
nyilvánossága ránehezedik a
társadalomra és az egyes emberre is. Amit bárki 15
évvel ezelőtt vallott
magáról, annak nyoma van, nem lehet a köpenyeket
sűrűn megfordítani. Az
újrakezdés lehetetlensége igazán az
objektív események sorozatában rejlik. Én
az eddigi életem vagyok, erre fog ráépülni
minden, amit tenni fogok ezután. A
teremtés óta mindennek van oka, ami azt jelenti, hogy az
új világban az ő
életük folytatódni fog.
Számos
pszichológiai
jellegű kérdést is feltehetünk. Miért hiszik
el az emberek rögtön, gyanakvás
nélkül a negatívumokat a másikról,
akit nem ismernek? Hogyan keletkezik a
rágalom és a félelem? Ezek kire hogyan hatnak
és ez mitől függ? Miért történik
meg, hogy idegenek ellenséggé válnak
egymásnak 1 hónap alatt és nem
barátokká?
Nehéz kérdések, amikre természetesen nem ad
választ a darab.
Olyan ez a darab, mint
Molnár Ferenc bármelyik színműve,
például a Játék
a kastélyban, vagy A hattyú.
Komoly dolgokról van szó, hosszú időre ad
gondolkozni valót, megjegyezzük a
problémát, átérezzük, de amíg
nézzük a darabot, jól szórakozunk, megfelelő
humorral és türelemmel van a szerző a nézői
iránt. Hamvai Kornél jól
kialakított figurái és eseményei remek
lehetőséget biztosítottak a kiváló
színészeknek. Szombathy Gyula kifejező
arcjátékkal utal a Szemüvegesben
lejátszódó hatalmas viharra, amiről nem derül
ki, hogy tulajdonképpen mi van a
mélyben, miért ilyen dühös, csak nem
érintett valamilyen formában? Az öreg
házaspárról kiderül az első percekben, hogy
már évek óta semmi sem közös bennük
– micsoda élet – sóhajtjuk –, ezt
tényleg jó lenne újra kezdeni. Marjai Virág
naiv megmentő keresése, a vidám csapongása, a
semmit sem ígért férfiakba vetett
bizalma nagyon szomorú – nehéz szerep! A két
főszereplő nő, a Nő és a Hölgy
félelmei, elképzelései, bizalma és
bizalmatlansága a lehetetlenné teszi a
pozitív jövőt. A Férfi a hajóúton
semmisül meg igazán. Induláskor még volt
esélye, legalább még magában ápolta
a reményt, de egy hónap alatt teljesen
kiürült. Nem tudhatjuk, hogy van-e benne annyi erő, hogy
másodszor is
újrakezdje. A Vándor az úgynevezett kibic
típus, figyel és elmélkedik, bölcs és
mesél, de nem árul el semmit magáról,
kívülálló marad. Van, aki mindig és
mindenen kívül tud maradni, Vándor,
megjelölésében is a típusa, nincsenek
hibái, ezért csak a nem létező hibáin
keresztül ítélhetjük meg, de őt ez az
ítélet sem érdekli.
Kitűnő előadás
volt,
egy jó darab remek színészekkel. A darabot
2005-ben mutatta be a Radnóti
Színház, és most online adásra
felújították, érdemes volt.
Bemutató: 2005.
december 18.
Utolsó
előadás: 2008. április 10.
Bemutató online
2021. március 27.
Budapest, 2021.
április 1.
Tóth Attiláné
