1998-ban mutatták
be
azt a dán filmet, aminek ez volt címe és a
témája is, és a Dániából
induló
Dogma-mozgalom (a filmkészítés avantgárd
szellemű mozgalma) kultuszfilmje volt.
Még ugyanabban az évben a zsűri díját
nyerte el a Cannes-i filmfesztiválon, és
megkapta az Európai filmdíjat is. A filmet Thomas
Vinterberg készítette két
társával, Mogens Rukovval és Bo Hansennel. Majd David Eldridge (angol drámaíró,
forgatókönyvíró) írt belőle
drámát.
A darabot már Pécsen is bemutatták 2009-ben Az
ünnep címmel, akkor is a film volt az alap, és
most is az olvasható a
reklámszövegekben, hogy a mostani, remek előadás is
a filmet követi.
Vendéglátással
foglalkozó, jelentős sikereket maga mögött tudó
családfő ünnepli a 60.
születésnapját – erre gyűlik össze a
család, a barátok, munkatársak és a
férfi
gyermekei, két férfi és egy nő. Volt egy negyedik
testvérük is, de ő nemrégen
lett öngyilkos – ez a tény némi
árnyékot vet az ünneplésre. Először a
testvéreket ismerjük meg. Christian (Chován
Gábor), aki merevnek, hidegnek látszik,
Párizsban él, több étterme van.
Michael (Böröndi Bence) a
családjával
érkezik, minősíthetetlen stílusban. A
személyzet és mások is kérdezik, hogy
miért jött, nem hívták meg a tavalyi
viselkedése miatt. Követeli a szokásos
szobáját, szidja, sőt bántalmazza a
feleségét, stílusa egy bunkót mutat, kisebb
falatozója van valahol. Helene (Bohoczki
Sára) antropológus, idegesen érzelmes,
láthatóan rendezetlen az élete és a
véleménye is. Az apa (Helge – Ilyés
Róbert) tekintélyes külsővel, vidáman,
energikusan érkezik vadászatról,
örül a gyermekeinek – minden rendben valónak
látszik. Fürödni megy.
Közeledik a nagy
ebéd
és a köszöntés ideje. Aprócska jelek
utalnak már a feszültségekre. Látható.
hogy a személyzet hölgytagjainak a két fiúval
elintéznivalója van. Michael
egyre idegesebben kiabál, gúnyolódik, nem
leszól, hanem leordít mindenkit. Egy
régi munkatárs és barát vállalja az
ünnep levezetését (Helmut – Mertz
Tibor), amiről az első időben még
nem látszik, hogy bonyolult feladat lesz. Elkészül
az ünneplőkről a csoportkép,
elhangzik vidáman a köszöntő ének,
ezután Christian emelkedik szólásra, és
pedofíliával vádolja apját,
konkrétan az ő és ikertestvére (aki
mostanában lett
öngyilkos) életét tette tönkre.
Ez az első nyilatkozat
nem rázza meg nagyon a társaságot, egyszerűen nem
hiszik el, Michael sem. Ő
fiatal korában nem tartózkodott a családdal,
intézetben tanult, majd katona
lett. A társaság tovább ünnepel, az apa sem
szól semmit, nem válaszol. Christian
második mondandójában megvádolja azzal az
apját, hogy ő gyilkolta meg a
testvérüket, a saját lányát.
Már kezd kellemetlenné válni a helyzet, a
ceremóniamester szünetet „rendel” el. Az apa a
szünetben négyszemközt beszél
Christiannal, és üvöltve felhánytorgatja neki,
hogy idegosztályról hozta ki,
hogy a nőkkel nem tud szexuális kapcsolatot kialakítani.
Amikor végre egyedül
marad Christian, előkerül Michael, összeverekedik
Christiannal, és segítséggel
megkötözi, megveri, védvén az apját,
mindezt ordenáré stílusban. Megérkezik
Helene új, arab származású barátja
virágcsokorral. Michaelnek ez újabb
lehetőséget ad arra, hogy gúnyolódjon,
ordítozzon, durva fasiszta szöveget
nyomasson. Az ünneplő közösség hozzákezd a
második fogáshoz, ekkor az anya
(Else – Takács Katalin) emelkedik
szólásra, és a hála szövegét
adja elő, köszön mindent, a gondoskodást, a
szeretetet, és felkéri Christiant, hogy kérjen
bocsánatot. Christian ekkor
feltárja azt is, hogy az anyja szemtanúja volt az ő
megerőszakolásának – hogyan
képzeli a bocsánatkérést, durván
lekurvázza az anyját. Egyre feszültebb a
helyzet. Az anya vidám arca összeesik, a keserűség
kiül az arcára. Michael
csöndben marad, már nem ordítozik. Helene felolvassa
öngyilkos testvérük
búcsúlevelét, amelyben benne van, hogy az apja
miatt, az ő nem szűnő zaklatásai
miatt lett öngyilkos. Megmerevedik a társaság, a
kiszolgáló személyzettel
együtt. Helge parancshoz szokott határozott hangon
követel italt, és
megdöbbenve veszi észre, hogy senki sem mozdul. Elmegy a
szobájába, de Michael
utána megy, kirángatja, összeveri.
Másnap reggel,
mielőtt
útra kelnek, reggeliznek, megjelenik az apjuk. Michael
fogalmazza meg: tűnjön
el, látni sem akarják. Christian megkérdezi
apját, hogy legalább azt mondja
meg, hogy miért csinálta, a válasz
megdöbbentő és megbocsáthatatlanul
embertelen: mert másra nem voltál jó.
A darab jó
ritmusú,
szerkesztetten, célzatosan következnek az események,
nem támaszkodik a
váratlanságra, a véletlenekre, a hirtelen
jött ötletekre. A véletlen események
hatására nem lehet a személyiségek
változását megfelelően bemutatni. Christian
fokozatos bejelentései lassan változtatták a
légkört, a hitetlenkedés mellett
az örömteli vidám ünnepléstől a
megdöbbenésig és végül az undorig.
(Résztanulság: lehet, hogy ha az ember be akar olvasni,
akkor talán a Christian
féle szakaszosságot kell alkalmazni.)
A nagy
kérdés, hogy ha
eddig nem fedték fel a problémákat, akkor most
miért? Nyilván az jelentett nagy
megrázkódtatást, a tűrhetetlenség
irányába nyomva Christiant, hogy szeretett
ikertestvére, Linda, akivel egymás támaszai,
barátai voltak, öngyilkos lett.
Valóban kell egy ekkora megrázkódtatás
ahhoz, hogy az ember kilépjen a
megaláztatások, a hazudozások
korából? Meddig kell behódolni a hazug, de hangos
erőszaknak? Ilyen sokáig kellett várni arra, hogy
kidobják a lelkükből, a
tudatukból és a szívükből is a
hatalmaskodót, aki csak eszköznek tekinti a
körülötte levőket? Tény, hogy ezzel nagy
változás következik be az életükben,
szinte új élet jött el, és az
újdonság kockázatos, ijesztő lehet, de ez
önállóságot is jelent,
szakítást a függőséggel, azzal a
függőséggel, amely már
szinte kőként van rájuk tapadva, és amely
talán lehúzna a víz alá örökre.
A fő
problémán túl
fontos dolgokat tudhattunk meg a gyermek és szülő
problémáról is. Mire való a
gyermek? Mennyire határozza meg az életét mindaz,
amit átélt a szülei
támogatásával, vagy azok révén? A
gyermek megrázkódtatásai közül a
legdurvábbnak tarthatjuk, hogy ha bántásnak, a
fizikai megalázásnak az a
formája éri a gyermeket, ami Christiant és
testvérét. Minden bántás után
számíthat a gyermek a szülőre, a két
karjára, az ölelésére,
az együttérzésére, de ebben az esetben nincs
kihez fordulni, a gyermek nemcsak
megalázott, de egyedül is marad, senki sem ad
támaszt, és ebben az esetben az
anya bűne felnő az apa bűnének szintjére.
A színpad
berendezése
és a díszlet (Tihanyi Ildi) modern
volt, nem kellett átalakítani az előadás alatt. A
találkozások a hatalmas
asztal szintjén történtek, más jelenetek, a
vacsora, az önfeledt ünneplés egy
másik szinten, ott, ahol az asztalhoz tartozó
székek voltak. Így a térnek egy
okos, vízszintes megosztása történt.
A színészek
játéka
egységes, harmonikus, észrevehető volt, hogy a
probléma ábrázolásának
módjában
egyetértenek, vagyis saját véleményük
is megegyezik a darab által sugallttal.
Egyéni tűrőképességem alapján egyedül
Michael stílusát találtam túlzottnak.
Pelsőczy
Rékának, a rendezőnek
sikerült a történések folyamát és
viharát 100
percbe belesűríteni, minden esemény, akármilyen
látványos is lehetett volna,
csak annyi időt kapott, amennyit megért, sehol sem volt
túljátszás, pedig
rengetegen jöttek, mentek a színpadon. Sikerült
kihangsúlyozni a korunkban
felmerülő problémákat, amelyek közül
meglepően sokat lehetett felidézni, a
pedofilizmust, a családon belüli erőszakot, a rasszizmust,
és megtudhattuk,
hogy a megalkuvás, a belenyugvás, a szőnyeg alá
söprés nem megoldás, más utat
kell keresni önbecsülésünk
érdekében.
Budapest, 2020.
december 30.
Tóth Attiláné