Négy
Moliére darabból (Mizantróp, Don
Juan, Tartuffe, A fösvény)
készült ez a játék, íróik Luk Perceval, Feridun Zaimoglu, Günter
Senkel.
Itt most a játék szó nem a színdarab
szinonimájaként szerepel, hanem eredeti
értelmében.
Szerintem ugyanis a szerzők, hárman, elővettek négy
jó Moliére-darabot, apró
darabokra vágták, megpróbálták
valamilyen új rendszerbe összerakni, és ez jött
ki. Amikor néztem, akkor így gondoltam, de mint
jószándékú néző, utólag
elkezdtem valamiféle előzetes tervet keresni, aminek
alapján kialakulhatott a
darab. Talán megpróbálták úgy
felfogni, mintha a négy színmű együtt
lehetőséget
adna egy élet folyamának a bemutatására a
kezdetektől a végső időig. Vagy talán
az eredeti négy Moliére-darabban közös
motívumokat kerestek és találtak a
testiség, a szerelem és a szex, a meztelenség,
valamint a lélek jelenlétében,
figyelve az együttes mindig változó belső
szerkezetére, vagyis az elemek
változó jelentőségére. Az is lehet, hogy ez
a két ötlet egyszerre érvényesült
és keletkezett a széteső, beképzelt,
embergyűlölő, önmagában biztos,
környezetet csak az irányítás
élményéért irányítani
szándékozó, óriás bébi, az
„Ő” (a nagy ő). „Ő” számomra meggyőzően:
a nem akarom megismerni, a kerülendő,
megvetésre méltó, ilyen nehogy legyen már a
férfi. És lehet, hogy igazam van,
hiszen, ha visszagondolunk egyenként a darabokra és
bennük azokra a hősökre,
amelyek összegyúrásából született
a Nagy Ő, akkor nem csodálkozhatunk, hogy Ő
is negatív. Lehetne sajnálni is Ő-t, mert vágyik a
szerelemre, a szeretetre, de
amelyik van, az nem kell, amire meg vágyik, az nincs, csal
és megcsalják,
szenved, de én nem tudom elviselni a környezetét
tönkretevő szenvedőt.
Nem tudtam
kideríteni,
hogy az egész játékidő alatt a színen levő
boncasztal és az uborkásüvegekben
úszkáló szíveknek látszó
valamik mi célt szolgáltak. Ha az a célja, hogy
összetartsa a különböző színdarabból
származó szereplőket, nehogy
elszaladgáljanak és elfeledkezzenek az egységről,
akkor jó, de akkor talán
választhattak volna más, vonzóbb tárgyat is
erre a célra. Talán az volt a
célja, hogy minket, nézőket arra a gondolatra
figyelmeztessen, hogy valamit
lehet szétszedni, majd összerakni, és ha
Moliére-darabokat boncolnak és
összeraknak, akkor ez is lehet az eredmény, talán
akkor is elfogadható. Még
sorolhatnám a számomra nem is érdekes, hanem
egyszerűen felesleges megoldásokat
a darabból: ide tartoznak még a halottas kamra
tepsijeiből ki- vagy bemászó
hölgyek, akik nem mások, mint az eredeti darabok
híres női főszereplői.
Akármilyen
megjegyzéseket is tettem eddig, most azt kell
bizonyítanom, hogy miért néztem
végig, sőt azt, hogy miért tetszett végül is.
Az egész előadás Pál András
(ő a nagy Ő) vállain
nyugodott, és ő cipelte is elejétől végéig
nem lankadó kitartással és erővel.
Csodálatot érdemel, hatalmas mennyiségű
szöveget kellett megtanulnia, amelyben
a racionalitásnak nem volt semmi szerepe, arra, hogy majd egyik
mondat
következik a másikból, nem lehetett
számítani. Úgy vélem, hogy
különösen nehéz
lehet megtanulni egy szöveget, ha az ember tudja, hogy az
eredetiben ehhez a
jelenethez más szöveg tartozik. Közben is
gondolkoztam, hogy eljátszhatta volna
más is Ő-t? A válasz, nem, mintha ezt Pál
Andrásra írták volna. Belőle áradt a
szerep értése, sőt megértése,
elsajátítása. Ebben az esetben könnyebb a
néző
helyzete, mert a lelkesedés hatására már is
elfogadóbb, még a különösen
elégedetlenkedő is. A játékát mindenki csak
felsőfokon értékelheti. A színészek
mindegyike (Gazsó György, Kováts
Adél,
Sodró Eliza, Rusznák András, Schneider
Zoltán és mások), mint Pál
András is,
mindent elkövettek, hogy sikeres legyen a darab. Úgy
hallottam, hogy az
ősbemutatón kb. 50–50%-ban tetszett és nem
tetszett.
Biztos vagyok abban,
támaszkodva a nézők tapsára (én on-line
láttam), valamint a kritikákra, hogy a
Radnóti Színház előadásában
90%–10%
a tetszett és a nem tetszett kijelentések
aránya, és ez bizony nagy különbség.
Ebben a sikernek számító arányban a hazai
gárdának van jelentős szerepe.
Így
például a
szövegnek, a fordításnak, Forgách
András
munkájának. A szöveg remek. Bár teljesen
különbözik az eredeti művek
szövegétől, a megfogalmazás szabadossága, a
hangsúlyok stb. alapján mégis az
volt az érzése az embernek, hogy néhol az eredeti
szöveget hallani, mert minden
eltérés ellenére, verses formájával,
hozta a moliére-i hangulatot. A
szerelemmel kapcsolatban olyan sokféle szellemesség,
ötletes, rövid, sőt ütős
mondat hangzik el, hogy jó lenne ezek gyűjteményét
olvasni. A zene is hazai
„termék”, Keresztes Tamás
munkája.
Több filmhez, színdarabhoz írt zene
önmagában is élvezhető, itt erről szó
sincs. A darab zenéje nagy mértékben
beépül a jelenetekbe, attól
szétválasztani
nem lehet, alkalmazkodva történésekhez hol
lágyabb hangulat árad szét a színen,
hol a monotonitás érvényesül, máskor
egy mindent elsöprő erős hatás
érvényesül.
Persze felmerülhet
az
a kérdés, hogy miért
készítették ezt a sajátos egységbe
szerkesztett Moliére
„visszaemlékezést”, miért nem
írtak egy önálló darabot? Erre a darab
megtekintése után csak azt tudom válaszolni, amire
az első mondatokban utaltam,
hogy ez a szerkesztés a szerzők számára egy
jó játék lehetett. Azt sem lehet
mondani, hogy ez nem új darab, hiszen nem
használják Moliére eredeti szövegét,
a témát sem utánozzák, Ő-nek és a
többi szereplőnek sincs, nevüket kivéve, sok
köze eredeti szerepükhöz. Sokféle
problémája annak a nézőnek lehet, aki ismeri
az eredeti Moliére-darabokat, viszont aki soha nem hallotta
egyiket sem, az a
darabot teljesen újként nézheti, nem
hasonlítgat, nem uralják gondolkodását
régi emlékek, jelentős előny ez a
tájékozottabbakkal szemben.
Mit jelenthet a
Moliére szó után a címben szereplő
„the passion”? Konkrét fordítással nem
érdemes foglalkozni. Magamnak így fogalmaztam át a
címet: Moliére Moliére
nélkül. Ez sokkal kifejezőbb, mint az eredeti cím,
de egy három szóból álló
címben két azonos szó nem szerepelhet.
Az eddigiekből az
derülhet ki, hogy el kell és el lehet választani a
darabot attól a munkától,
amit a színészek és mindenki más
belefektetett, és ami sikerre vitte a művet.
Eddigi munkájuk alapján, ismerve a rendezőt, a
színészeket, a színházat, azt
kell gondolnom, hogy talán nem eléggé ismertem meg
a darabot, gátoltak Moliére-rel kapcsolatban eddigi
beidegződéseim. Lehet, hogy
sokkal fontosabb és jelentősebb a darab, hiszen ezek a remek
színészek, a
rendező (Hegymegi Máté), a dramaturg
(Garai Judit) és mások
vállalkoztak a
bemutatására.
Játszanak
még: Lengyel Benjámin eh.,
Porogi Ádám, Tóth Zsófia eh., Nagy
Márk.
Dramaturg: Garai
Judit. Jelmeztervező: Kálmán
Eszter. Díszlettervező: Fekete Anna.
Bemutató: 2019.
október 18.
(on-line előadás,
16 éven alul nem ajánlott)
Budapest, 2020. november
8.
Megjelent a Kláris 21/3. számában
Tóth Attiláné
