Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

A KASSAI POLGÁROK

Nemzeti Színház – Kaszás Attila Terem

Az előadás a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház koprodukciójában készült, előbemutatója Gyulán, idén augusztusban volt nagy sikerrel.

Márai Sándor 1942-ben írt drámája jóval hosszabb, mint a most kamaraszínpadra alkalmazott közel két óra (szünet nélkül), mély emberi és művészeti-alkotói problémákat felvetve. Az 1311-es kassai zendülés tulajdonképpen csak keretül szolgál a szabadság, a város önrendelkezési jogának, illetve a művészi magatartás és az alkotás rejtélyeinek kérdéséről.

A már nem túl fiatal, Európa sok nagyvárosát bejárt, de végül Kassát választó kőfaragó, János mester (Rátóti Zoltán) inkább mesterember volt, mint művész, amíg a vágy, amit nem tud megfogalmazni – Márai szerint nem is lehetséges – nem itatta át: részben szerelem, részben valami egészen más, talán a „Teremtés”. Nem képes befejezni művét, a templom homlokzatára szánt Mária-szobrot (eredetileg Szent Erzsébet szobrot) olyannak, ahogyan ő látja, amilyennek ő szeretné. Nem is nagyon bánja talán, ha későbbi nagy vitájukban – szinte harcukban – a nevelt lány, Genovéva (Barta Ágnes) keserűségében – mert még sincs, de nem is lehet teljes hatalma a férfi felett – hatalmas indulattal porrá zúzza a félkész szobrot.

János mester az erőszak árnyékában nem foglalkozhat munkájával, művészetével, amit addig sorsának vallott, érzett: becsülete szerint elmegy harcolni a várost elfoglalni, sőt elpusztítani szándékozó Ómodé nádor csapatai ellen. Ő öli meg a nádort a máskor szoborfaragáshoz használatos vésőjével, amit a harc után megtaláltak, így tudható – lehetett volna – a zendülés kivizsgálása elejétől, hogy ő gyilkolta meg a nádort, de a „város” úgy dönt, ne vállalja magára. János mester férfibecsületből vállalta a harcot, és ugyanezért nem vállalta a gyilkosság beismerését, amit végül maga István püspök (Rubold Ödön) így fogalmaz: a nádort a város ölte meg… és mindenkit felmentenek.

János mester saját sorsával száll szembe, amikor harcolni megy – sorsa a Mária-szobor kifaragása lett volna, ám a harcok kezdetén amúgy is lelki-alkotói válságban volt. Nehéz lenne eldönteni, hogy egy fiatal lány túlfűtött rajongásáról és/vagy a romlottság kezdeti jeleiről van-e szó. A készülő, de soha el nem készült szoborral is ez volt a baj, amit a pap (Gergely páter – Blaskó Péter) rögtön meglátott és megmondott: az áhítat, az éteri szépség helyett már inkább a női, testi csábítás jelent meg…

A csaknem nővé serdült, 15 éves lány hatalmat érez két férfi fölött is, de igazából (még) nem tudja, mit kezdene ezzel a hatalmával. Előbb a két férfi, apa és fia (János mester fia, Kristóf – Berettyán Sándor) közt támad fel a féltékenység, de a fiú éppen Nyugat-Európába utazik. A történet vége felé pedig a lány és a nevelőanyja (Ágnes, János mester felesége – Tóth Auguszta) közt, végül a lány megy el az idős ékszerésszel (Jakab, a polgár – Schnell Ádám), amikor már ég a város. Pedig a lányt János előbb zárdába küldte, Genovéva azonban visszatért (vagy el sem ment). Ágnes szenved, a dajka (a szokott egyszerűségében kiemelkedő Nagy Mari) veretes szavai nyomán végleg megérti: ő mindig legfeljebb másodlagos lehet férje életében, mert azt a vágyat, mely férjét alkotásra ösztönzi, ő sem képes csillapítani férjében, bármennyire is szereti. Nyakában a keresztnek igen nagy a jelentősége, hiszen az ajándék a férjétől; halálát is a kereszt okozza.

Tudható, hogy a mester egyedül marad, felesége meghal – itt nem szó szerint, a dajka szavaival Ágnest „az éjszaka ölte meg”, amíg a harcok folytak a városért, a lány pedig már elment…

János mester változása jelentős. A saját érzéseivel sem teljesen tisztában lévő férfiben a becsület kerekedik felül, a hazaszeretet, a felelősség. Felesége – ismét a dajka szavaival – a „föld és a víz”, a lány „a tűz és a levegő” – az alkotáshoz azonban mindegyik szükséges. Ő pedig mindegyiket elveszítette.

Sok polgárt ismerünk meg, a molnár (Dyles, a molnár – Szarvas József) tragédiája – a nádor emberei a malmait felgyújtják, lányát megölik érteti meg Jánossal, hol a helye a város védelmében. De a többiek is, így pl. Leonardus, a szűcs (Rácz József) vagy Timót, fürmender (Bakos-Kiss Gábor) is fontosak, pl. amikor Petrus, a bíró (Horváth Lajos Ottó) látványosan végül is melléjük, azaz a harc, a város védelme mellé áll.

Velük ellentétben az ékszerészt csak a lány érdekli, hiszen ő nem igazi kassai, visszamegy délre. Anyja már meghalt, sírját itt hagyja. Genovéva szintén nem Kassán született, bár itt nevelkedett.

Jól rendezett előadást láthatunk, melyben a súly természetesen János mester alakján van, melynek Rátóti Zoltán eleget is tesz – érdekes ellentét az előadás elején a fiával szemben megnyilvánuló, mélyből feltörő szenvedélye, amelynek kívülről később alig érezzük nyomát. Művészemberként eredetileg nem harcos lelkű, de azzá válik. Saját érzéseit azonban ő maga nem érti, talán mert szinte maga elől is túl mélyre rejtette. Megéli akaratlanul, végül az elkövetkező magányában ezzel kíván foglalkozni kizárólag: tisztába jöjjön saját magával, addig úgy sem tud dolgozni. Azzal a vésővel madonnát faragjon, amellyel ölt? – vagy ha másik vésőt is készít, akkor sem érzi, hogy képes lenne bármit alkotni a felesége, de főleg múzsája, Genovéva nélkül. A szentenciát: nyugatra figyeljen, de ne felejtse el, hogy keletről jött – később sem fejti ki igazán.

Az előadás során sokféle érzelem kavarog: rajongás, érett szerelem, hazafiság, gyűlölet, megalkuvás… A történelmi események is hangsúlyt kapnak: Kassa ugyan megmenekült, de sokak halála által, 1311-ben a polgárság már kezd felemelkedni, így jogokat kell kapnia.

A díszlet kellően egyszerű, háttérben egy óriási, fél madonnafejet láthatunk – meghasadva: a feltűnő hasadék átjáróként is szolgál. (Díszlettervező: Mira János.) A hosszú asztal többféle célt szolgál, és hangsúlyos az egyetlen szék: mindig csak egy ember ülhet le, bár olykor ráülnek az asztalra is.

A kellékek jól kihasználtak, a lavórban mosakodnak, a vizet ráöntik a készülő szoborra, de eskütételhez is megfelel, vagy éppen hatalmas gyertyát állítanak bele.

A befejezés átvezet a mába: oldalt elhúzzák a hatalmas függönyöket, így feltárul a színház üveg-beton épületszerkezete, a színpad hátterében pedig mai éneket hallunk, melynek szövege is fontos, a fiatalsághoz akar szólni.

A ruházat részben korhű, vagy csaknem az, de pl. Ágnesé, mely nemcsak vékony alkatát, de szerepbeli zárkózottságát és nagy belső erejét jelzi, akár kortalan is lehetne. Dominál a fekete-fehér, kivéve Genovéváét, közte természetesen a kölcsönkapott palást. (Jelmeztervező: JDS.)

További szereplők, akikről külön nem szóltunk ugyan, de szerepük ugyancsak fontos: Zakariás, literátus / 1. fejszés: Herczegh Péter, Angelus, literátus /2. fejszés – Szép Domán.

Dramaturg és zeneszerző: Verebes Ernő.

Rendezőasszisztens: Trimmel Ákos.

Rendezte Szabó K. István, aki 2011-től a nagyváradi Szigligeti Színház társulatának művészeti igazgatója.

Nagyobb színpadon talán hatásosabb lett volna, itt bensőséges és elgondolkodtató előadást láthattunk.

Budapesti bemutató: 2020. szeptember 20.

Megtekintett előadás: nyilvános főpróba, 2020. augusztus 19.

Budapest, 2020. szeptember 22.

Györgypál Katalin

Megjelent a KLÁRIS 21/1. számában.

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©