George Orwell
utolsó, s egyben leghíresebb regényét (1984)
1948-ban írta, 1949-ben már
meg is jelent, szerzője csak pár hónappal élte
túl. A regény nagy karriert
futott be, mert erős disztópiája (negatív
utópia) egy félelmetes jövőképet
vízionált a vasfüggönyön túli
„szabad” országokban. A vasfüggönyön
inneniek
viszont meg sem ismerhették, mert a szocialista
diktatúrák indexre tették, sem
angol nyelvű, sem fordított változatban nem lehetett
hozzájutni. Nem
véletlenül, hisz a regény alapja a szovjet
totalitárius állam embernyomorító
módszereit szélesítette ki egy erőszakszervezet
által állandósított háború
rettegett
víziójává.
Az Örkény
Stúdió
előadása Mikó Csaba
regényadaptációját vitte színre
(fordító: Szijgyártó
László) Gábor Sára dramaturg
segítségével, Widder Kristóf
rendezésében. Műfaját leginkább az
illusztrált hangjáték megnevezés fejezi ki.
A hosszúkás, amúgy pici terem
színpadrészét a rendezés még
csökkentette azzal,
hogy egy dobozhoz hasonló teret hozott létre, amiben
összesen három szereplő
mozog. A játéktér olyan, mint egy pici
hangstúdió, vagy egy oldalra fordított
terrárium (díszlet, jelmez: Kálmán
Eszter). A három szereplő szürke
ruhában, szürke cipőben játszik, még a vizes
termosz is szürke.
Orwell regénye
sokrétűen mutatja be azt a terrort, amelyben mindenkinek a Nagy
Testvér
abszolút hatalmát kell szolgálnia, és tilos
az egyéni gondolkodás. Megismerjük
az egyén elnyomásának fokozatait, a
besúgást, a lehetetlenné tett
magánéletet,
az állandó megfigyelést (lakáskamera), a
Gondolatrendőrséget, és az unos-untig
ismételt szlogent: A NAGY TESTVÉR FIGYEL TÉGED. A
„nagy testvér” a regényben
erősen hasonlít Sztálinra. Nos, az
adaptáció kihagyja a képi
kiegészítést,
leszűkíti az elméleti tartalmakat éppúgy,
mint a szereplőket, jeleneteket, az
egész történetből csak Winston Smith (Bajomi Nagy
György) és Júlia (Zsigmond
Emőke) elárult szerelme marad meg, és Winston
megkínzatása O’Brian (Mácsai
Pál) által.
Widder Kristóf
rendezését valahol takarékosnak lehet nevezni,
mintha valaki azt írta volna
elő, hogy minimál programban kell játszani Orwellt. De
nem is ez a baj, hanem
ez a negatív utópia téren és időn
kívül játszódik, és a nézőnek
kell
beazonosítani, mikor és hol történik mindez,
és ha nagyon akarja valaki, akkor
ráfoghatja, hogy itt és most történik,
még akkor is, ha nincs valóságalapja. A
21. század egyre inkább azzal lep meg bennünket,
hogy a világban zajló
események valóságtartalma köszönő
viszonyban sincs ezeknek magyarázatával,
értelmezésével. Manipulált
világunkban minden lehetséges, és mindennek az
ellenkezője.
Ezzel kapcsolatban az
a rossz hírem van, hogy Orwell disztópiája ebben a
formában nem igazít el
bennünket, csak megzavar. Nem tudjuk, kire, mire gondoljunk,
illetve, lehet,
hogy mi tudjuk, de az merőben ellentétes a színház
(a rendező?) eredeti
elképzelésével. Mindez zavart,
bizonytalanságot szül. A világ sokat
változott a
regény megírása, sőt
játékideje óta is, a legfőbb
különbség mégis az
erkölcsi értékrend felbomlásában,
és a józan észnek, a természet
rendjének
kiiktatásában mutatkozik meg leginkább. Na,
ezért nehéz eligazodni a színre
hozott ’84 -en.
Bajomi Nagy György
piknikus alkata nem kedvez az általa alakított szerepnek,
bár a színész mindent
megtesz, hogy hiteles legyen. Fizikailag sem lehet könnyű
imitálni az
elektromos sokk hatását, vagy szűk dobozokban fekve
patkányrágcsálástól
ordítani. Zsigmond Emőke pozitív hőse is lehetne a
darabnak, ha nem kellene
áruló „üzemmódban” szerelmest
játszania. Mácsai Pál vallató
tisztként nemcsak
negatív szerep, de mindeközben a lénye is
ellenszenvessé válik. Hangfelvételről
közreműködik még Kókai Tünde,
Andrássy Máté, és az Accord Quartet.
A
baljóslatú, félelmet
keltő zene szerzője: Bakk-Dávid László,
rendezőgyakornok: Gardenö
Klaudia (e.h.), rendezőasszisztens-gyakornok: Kóti Eszter
(e.h.), a
rendező munkatársa: Dávid Áron.
Bemutató és
megtekintett előadás: 2020. szeptember 18.
Budapest, 2020.
szeptember 20.
Földesdy Gabriella
