Érzelmi
asszociációs balett egy
részben. Játékidő 90 perc. A nyers
téglafallal bélelt nagyszobányi helyiség
kevesebb, mint fele a játéktér, a
fennmaradó szabad helyen ül a közönség
(40–50
fő), hátul pedig a technikai személyzet az
operációs asztallal. Az előadást a Laboratorium
Animae társulat tizenegy
tagja adja elő, rendezte: Sardar
Tagirovsky.
A 90 perc sok
is, meg kevés is.
Ennyi idő alatt kellene megértenünk Pjotr Iljics Csajkovszkij orosz zeneszerző 53 és
félévnyi (1893 novemberében, és
nem 1892-ben halt meg!) földi pályafutásának
legégetőbb problémáját, a kozmikus
magányérzés kialakulását és
elhatalmasodását a szerzőn. Ezt elősegítő
módon
történnek kezdeményezések a pici
játéktérben. Önfeledten élvezzük
a szép
Csajkovszkij-muzsikát [A Diótörő
balett néhány részletén kívül
elhangzik a Hattyúk
tava főtémája, a Szláv
induló és
a Patetikus szimfónia néhány
motívuma
(?)] és azt a pszichológiai analízist, amelynek
kapcsán fény derül a zeneszerző
gyerekkorára, magánéletére,
személyiségére.
Valóban,
a szerző maga sem
gondolhatta, hogy utolsó színpadi műve, a Diótörő,
50–120 év múltával a nagyvárosok
opera repertoárjában a karácsony előtti,
alatti matinék gyermekelőadásait fogják
képezni szakmányban. Annyira magától
értetődő, hogy gondolkodni sem kell, mit adjanak ebben az időben
a gyerekeknek:
a Diótörőt! Eszükbe sem jut, hogy
Csajkovszkij ezt a balettet nem a gyerekek számára
írta, hanem a mese álarcában
személyes lelki vívódásait,
fájó érzéseit, irtózatos
magányát rejtette bele a
háromórás zenébe. Időnként
sikít a zenéből az elkeseredés, amit a szerző
ezenközben érez. De miért szenved a zeneszerző a
magánytól, a környezetétől,
amely körülveszi?
Erről megtudunk
a játékból sok
magyarázó információt, ami az
újdonság erejével hat. Csajkovszkij
életrajza a
legkevésbé ismert életrajzok közé
tartozik. Hogy betegesen érzékeny lelkivilága
volt? Tizennégy éves, amikor anyja meghal (Olyan
keze, mint anyámnak, nem volt több
és
nem is lesz), akiért rajongott, hogy a konzervatórium
bírálóbizottsága
leszólta korai zeneszerzeményeit? Hogy irtózott az
emberek társaságától, nem
érintkezett nőkkel, legjobb barátnőjével
(Meckné, Nagyezsda) még csak nem is
beszélt? Hogy egyedül szeretett lenni? Ki tudta, ki tudja
mindezeket? És, hogy
Tolsztoj, a nagy orosz író leszólta Beethovent,
nem ismerte el zsenijét? Pedig
novellát írt Kreutzer szonáta
címmel
(egyik leghíresebb Beethoven hegedű-zongora szonáta),
ám abban nem sok szó esik
a zeneszerzőről, inkább az asszonyok
önállósodási vágyait átkozza
benne az író.
Tolsztoj és Csajkovszkij találkoztak, de a zeneszerző nem
mert nyíltan
vitatkozni Tolsztojjal, nem védte meg Beethovent, pedig
szenvedett az
igazságtalan véleményétől.
Szóval,
sok mindent megtudunk Csajkovszkijról, köztük azt is,
hogy talán a
fiúkat szerette, és azért nem foglalkozott nőkkel,
de ha ez igaz, akkor is
azért tette, mert a nőkkel képtelen volt kapcsolatot
teremteni. Ha nőkkel nem
ment, vajon hogy ment ez a férfiakkal?
Értesülünk
más fontos dologról is.
Voltak a zeneszerzőnek rajongói, akik egy-egy zeneművét
hallva imádatukat
fejezték ki iránta, de ő ettől sem lett boldogabb.
Aztán itt a halálának
ismeretlen körülménye. Hivatalos halottkémi
jelentés alapján a szerző kolerában
halt meg (járvány volt akkoriban), de ez csak a
jéghegy csúcsa. Valószínűbb,
hogy meg is akart halni, öngyilkossági
szándéka ismert volt ezt megelőzően.
Mivel korábban nem sikerült, végül ezt az
indirekt módot választotta
meghalásának eszközéül.
Lehet. A Laboratorium Animae csoport tizenegy tagja (Fekete
Edda, Heletya Orsolya, Horváth Julianna, Mészáros
Márton,
Nagyabonyi Emese, Sebestény Jakab, Szacsvai István,
Székhelyi Dániel, Tóth Szilvia
Lilla, Verebes Andrea, Vincze Erika) nem balettozik,
inkább a belső
okokat keresi a titok megfejtésére. Fekete
szerelésben játszanak,
mozgáskoordinációnak nevezném a kifejező
mozdulataikat, ezek legtöbbször a vezénylés,
a karok és öklök mozgásai, a
szorítás, átkarolás, menekülés,
a csodálkozó és
utálkozó arckifejezések. Fontos eszköz a
némaság mozgással és mozgás
nélkül, a
kevés, de jelentőségteljes beszéd, rövid
monológok, beszólások, vallomások.
Ezek a fogások próbálják
közvetíteni a zeneszerző tehetetlen
próbálkozásait
arra, hogy kitörjön ebből a kényszerűségből,
és arról is szólnak, hogy ez
részben sikerült is neki, de nagy árat fizetett
érte.
Abból
indultunk ki, hogy a Diótörő a szerző
egyik kulcsműve lelke
megértéséhez. Befejezése után is
még javított, módosított a zenén,
mert úgy
érezte, a cselekmény túl mozgalmas, elnyomja az
érzelmeket, hiszen a közönség a
színpadi cselekményt figyeli, a zenét pedig
illusztrációként hallgatja. A főhős
Diótörő herceg, maga a zeneszerző, aki szíve
választottját, Marikát elviszi,
világokat átugorva, a Babák birodalmába.
Amikor beteljesülne kettejük szerelme,
Marika felébred, s a mozdulatlan bábut ott találja
a fotelben. A balettelőadást
nézve-látva nem gondoljuk (pedig igaz), hogy itt a szerző
lép vissza a konkrét
beteljesüléstől, fél tőle, mert minden testi-lelki
kapcsolat idegen tőle.
Sok mindenről
szól még ez a
jelzés-kombinációs, pantomimikus előadás,
de az bizonyos, hogy rá kell
döbbennünk, mennyire kevéssé ismerjük
embertársaink cselekedeteinek rugóit,
motivációit, s ebből a mérhető
tudatlanságból ítélkezünk róluk
visszataszító
magabiztossággal. És ez botrányos.
A szöveg
szerkesztője: Nagy Bianka, Pável Réka,
Szigeti Bálint, Sardar Tagirovsky.
Dramaturg: Nagy
Bianka, Pável Réka, Szigeti Bálint.
Asszisztens: Nagy Bianka,
játékmester: Pável Réka.
Megtekintett
előadás: 2020. március 8.
Budapest,
2020. március 10.
Megjelent a KLÁRIS 21/1.
számában.
Földesdy Gabriella