Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

DIÓTÖRŐ

RS9 – Vallai Kert

Érzelmi asszociációs balett egy részben. Játékidő 90 perc. A nyers téglafallal bélelt nagyszobányi helyiség kevesebb, mint fele a játéktér, a fennmaradó szabad helyen ül a közönség (40–50 fő), hátul pedig a technikai személyzet az operációs asztallal. Az előadást a Laboratorium Animae társulat tizenegy tagja adja elő, rendezte: Sardar Tagirovsky.

A 90 perc sok is, meg kevés is. Ennyi idő alatt kellene megértenünk Pjotr Iljics Csajkovszkij orosz zeneszerző 53 és félévnyi (1893 novemberében, és nem 1892-ben halt meg!) földi pályafutásának legégetőbb problémáját, a kozmikus magányérzés kialakulását és elhatalmasodását a szerzőn. Ezt elősegítő módon történnek kezdeményezések a pici játéktérben. Önfeledten élvezzük a szép Csajkovszkij-muzsikát [A Diótörő balett néhány részletén kívül elhangzik a Hattyúk tava főtémája, a Szláv induló és a Patetikus szimfónia néhány motívuma (?)] és azt a pszichológiai analízist, amelynek kapcsán fény derül a zeneszerző gyerekkorára, magánéletére, személyiségére.

Valóban, a szerző maga sem gondolhatta, hogy utolsó színpadi műve, a Diótörő, 50–120 év múltával a nagyvárosok opera repertoárjában a karácsony előtti, alatti matinék gyermekelőadásait fogják képezni szakmányban. Annyira magától értetődő, hogy gondolkodni sem kell, mit adjanak ebben az időben a gyerekeknek: a Diótörőt! Eszükbe sem jut, hogy Csajkovszkij ezt a balettet nem a gyerekek számára írta, hanem a mese álarcában személyes lelki vívódásait, fájó érzéseit, irtózatos magányát rejtette bele a háromórás zenébe. Időnként sikít a zenéből az elkeseredés, amit a szerző ezenközben érez. De miért szenved a zeneszerző a magánytól, a környezetétől, amely körülveszi?

Erről megtudunk a játékból sok magyarázó információt, ami az újdonság erejével hat. Csajkovszkij életrajza a legkevésbé ismert életrajzok közé tartozik. Hogy betegesen érzékeny lelkivilága volt? Tizennégy éves, amikor anyja meghal (Olyan keze, mint anyámnak, nem volt több és nem is lesz), akiért rajongott, hogy a konzervatórium bírálóbizottsága leszólta korai zeneszerzeményeit? Hogy irtózott az emberek társaságától, nem érintkezett nőkkel, legjobb barátnőjével (Meckné, Nagyezsda) még csak nem is beszélt? Hogy egyedül szeretett lenni? Ki tudta, ki tudja mindezeket? És, hogy Tolsztoj, a nagy orosz író leszólta Beethovent, nem ismerte el zsenijét? Pedig novellát írt Kreutzer szonáta címmel (egyik leghíresebb Beethoven hegedű-zongora szonáta), ám abban nem sok szó esik a zeneszerzőről, inkább az asszonyok önállósodási vágyait átkozza benne az író. Tolsztoj és Csajkovszkij találkoztak, de a zeneszerző nem mert nyíltan vitatkozni Tolsztojjal, nem védte meg Beethovent, pedig szenvedett az igazságtalan véleményétől.

Szóval, sok mindent megtudunk Csajkovszkijról, köztük azt is, hogy talán a fiúkat szerette, és azért nem foglalkozott nőkkel, de ha ez igaz, akkor is azért tette, mert a nőkkel képtelen volt kapcsolatot teremteni. Ha nőkkel nem ment, vajon hogy ment ez a férfiakkal?

Értesülünk más fontos dologról is. Voltak a zeneszerzőnek rajongói, akik egy-egy zeneművét hallva imádatukat fejezték ki iránta, de ő ettől sem lett boldogabb. Aztán itt a halálának ismeretlen körülménye. Hivatalos halottkémi jelentés alapján a szerző kolerában halt meg (járvány volt akkoriban), de ez csak a jéghegy csúcsa. Valószínűbb, hogy meg is akart halni, öngyilkossági szándéka ismert volt ezt megelőzően. Mivel korábban nem sikerült, végül ezt az indirekt módot választotta meghalásának eszközéül.

Lehet. A Laboratorium Animae csoport tizenegy tagja (Fekete Edda, Heletya Orsolya, Horváth Julianna, Mészáros Márton, Nagyabonyi Emese, Sebestény Jakab, Szacsvai István, Székhelyi Dániel, Tóth Szilvia Lilla, Verebes Andrea, Vincze Erika) nem balettozik, inkább a belső okokat keresi a titok megfejtésére. Fekete szerelésben játszanak, mozgáskoordinációnak nevezném a kifejező mozdulataikat, ezek legtöbbször a vezénylés, a karok és öklök mozgásai, a szorítás, átkarolás, menekülés, a csodálkozó és utálkozó arckifejezések. Fontos eszköz a némaság mozgással és mozgás nélkül, a kevés, de jelentőségteljes beszéd, rövid monológok, beszólások, vallomások. Ezek a fogások próbálják közvetíteni a zeneszerző tehetetlen próbálkozásait arra, hogy kitörjön ebből a kényszerűségből, és arról is szólnak, hogy ez részben sikerült is neki, de nagy árat fizetett érte.

Abból indultunk ki, hogy a Diótörő a szerző egyik kulcsműve lelke megértéséhez. Befejezése után is még javított, módosított a zenén, mert úgy érezte, a cselekmény túl mozgalmas, elnyomja az érzelmeket, hiszen a közönség a színpadi cselekményt figyeli, a zenét pedig illusztrációként hallgatja. A főhős Diótörő herceg, maga a zeneszerző, aki szíve választottját, Marikát elviszi, világokat átugorva, a Babák birodalmába. Amikor beteljesülne kettejük szerelme, Marika felébred, s a mozdulatlan bábut ott találja a fotelben. A balettelőadást nézve-látva nem gondoljuk (pedig igaz), hogy itt a szerző lép vissza a konkrét beteljesüléstől, fél tőle, mert minden testi-lelki kapcsolat idegen tőle.

Sok mindenről szól még ez a jelzés-kombinációs, pantomimikus előadás, de az bizonyos, hogy rá kell döbbennünk, mennyire kevéssé ismerjük embertársaink cselekedeteinek rugóit, motivációit, s ebből a mérhető tudatlanságból ítélkezünk róluk visszataszító magabiztossággal. És ez botrányos.

A szöveg szerkesztője: Nagy Bianka, Pável Réka, Szigeti Bálint, Sardar Tagirovsky. Dramaturg: Nagy Bianka, Pável Réka, Szigeti Bálint. Asszisztens: Nagy Bianka, játékmester: Pável Réka.

Megtekintett előadás: 2020. március 8.

Budapest, 2020. március 10.

Megjelent a KLÁRIS 21/1. számában.

Földesdy Gabriella

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©