Trianonról nem beszélni ma már nem lehet.
Trianonról beszélni azonban nagyon nehéz.
Indulatok, érzelmek nélkül pedig
lehetetlen (bár azt nem tudom, az egészen fiatalok erről
miként is vélekednek).
A vesztes
háború
rengeteg áldozattal, a
Tanácsköztársaság rémségekkel
tele hónapjai, a Monarchia
feldarabolásának szándéka. És ki
tudja, még mi minden a nemzetiségek vélt és
valós sérelmeivel, nyomorúsággal, nemzeti
önérzettel. És a végleg
kijózanító II.
világháború.
Azóta jelentős
irodalmi alkotások születtek erről. A 20-as években
nemzetsirató versek, később
regények. Egyik, ilyen témájú, azonos
című regény az egyik alapja a Tizenhárom
almafa című előadásnak most a
Nemzeti nagyszínpadán. Wass Albert
Tizenhárom almafája (1953) és más művei
(köztük még az Adjátok vissza a
hegyeimet!) mellett korabeli dokumentumok,
levéltári adatok, sőt mai színházszervezői
tény „köznapi” elmesélése teszi
lehetővé a békediktátum előtti és
utáni, a két világháború egyes
eseményeinek
megmutatását a nagyszínpadon.
Nem könnyű feladat.
A
színpad középső harmadában láthatjuk a
Tündérkertet, hátul Táncos Csuda Mózes
(Szarvas József) – tehetősebb
székely kommandói
vadőr – gyümölcsösét, az elültetett 20
almafacsemetéből 13 fa maradt meg.
Előtte a család – felesége (Rozál – Tóth
Auguszta), kisfia (Kicsi Mózsi – Andirkó
Mikes/Harasztosi Lóránt), kislánya (Kincső
– Simon Klára Mária/Szmuda Kinga)
– portája – 1940-ben. Nekünk baloldalt
Párizs,
hotelszoba – a béketárgyalásokra kiutazott
magyar küldöttség szobája. (gróf Teleki
Pál – Horváth Lajos Ottó,
gróf
Apponyi Albert – Rátóti Zoltán,
gróf
Csáky István – Rubold Ödön).
Jobboldalt
pedig a mindenkori lövészárok, körlettel, vagy
a front, harcok, ölre menő viták
helyszíne, lövések, parancsszók.
1940-ben,
Észak-Erdély
visszacsatolásakor úgy osztják el a földeket,
hogy a székely család 13 almafája
is megfeleződik, sőt, még az árnyékszék is
a másik oldalra kerül. De így is nagy
az öröm, mintha csak most tudatosult volna bennük:
két évtizedig vártak
valamire.
Az idősíkok rendre
váltakoznak, Mózesnek és családjának
életkora azonban mindig azonos. A II.
világháborúban Mózest is
behívják, szobaparancsnok helyettes lesz. Később
háborús
történeteket láthatunk karácsonyi
lerészegedéssel, kissé nehezen követhető
indulatokkal, ellenségeskedésekkel,
lázadásokkal is.
Egyik szép jelenet
gróf Wass Albert (Kristán Attila)
„vallomása”
– monológja: „Adjátok vissza a
hegyeimet!”.
Igen hatásos
és
elgondolkodtató Apponyi Albert teljes beszédének
hiteles elmondása az elejétől
a végéig, amelynek megoldása is érdekes:
Rátóti centiméterről centiméterre
közeledik
felénk az akkor már üres színpadon,
miközben előadja félórás
mondandóját franciául
kezdve, végül pár angol szóval befejezve
– miközben a színpad bal hátsó negyede
olyan lassan ereszkedik le, ezzel ketté is szakítva a
„kertet”, hogy ez szinte
észrevehetetlen, csak az eredményre eszmélünk
fel. És miközben Apponyi-Rátóti még
be sem fejezte átgondolt előadását, máris
komótosan a magasba emelkednek hátul
az elcsatolt magyar városok, falvak nevei sűrű sorokban,
Kolozsvárral kezdve. Végül
fekete lepel takarja el a hosszú-hosszú listát.
És a kert is újra egyben lesz…
Tanúi
lehetünk annak
is, amikor díszmagyarban jelentik be a parlamentben a
békekötés kényszerű
elfogadását.
Sok más ember
sorsát
is megismerhetjük még, így Mendel, az idős
zsidó kereskedő (Bodrogi Gyula) alakja is
megelevenedik.
Vagy az idős Asszonyé (Nagy Mari) – aki
itt inkább pártfogója a családnak,
Rozálnak, a feleségnek.
Keverednek az
események,
hol itt látunk-hallunk valamit, hol ott, mint ahogyan a
történelem sem
„kristálytiszta” sohasem.
Mindeközben a
lényeg a
székely nép fennmaradása – de nemcsak a
székelyeké. Magyarország sorsa is
veszélyben volt Trianon után, hiszen terület is
kell, meg erőforrások a továbbéléshez.
Ráadásul, mint tudjuk, jóvátétel
címszó alatt még ki is fosztották az
országot.
Megmagyarázni a
megmagyarázhatatlant nem lehet. Ami nem racionális, az
nem racionális. Vasércet
követelni Magyarországtól, amikor éppen
elcsatolták a lelőhelyet, értelmetlen.
De a győzők gondolatmenete mindig más, mint a veszteseké.
Megemészteni tehát számunkra
mindezt lehetetlen, de élni kell Erdélyben is
tovább.
Nehéz volt
lezárni ezt
az előadást. A hangulatot oldani kívánhatta az
immár civilbe „átvedlett”
Szarvas József, saját vidéki
tündérkertjének megteremtésének
elmesélésével (Viszákon, az
Őrségben) az őshonos
gyümölcsfák megmentésével,
színházcsinálásával.
Az előadás
kezdetekor is
hosszasan, de később is hallhatjuk többek közt az
„Este a székelyeknél” című
Bartók-művet. Az előadás eleje tehát
idilli… de nem sokáig. A II.
világháború
kezdete körül pedig Táncost is behívják,
de a végén egyedül az orosz (szovjet)
fogságból megszökik – ő az örök
optimista, „teremtő”.
Kis humor a pesti
hölgy (Koncz Andrea m. v.)
megjelenése, aki „interjút”
készít Mózessel, mielőtt az bevonulna… Az
addig kellően
ellenszenves, sőt ellenséges román tiszt (Wischer
Johann m. v.) pedig végül megbékél
Mózessel – legalább is itt, a színpadon.
Sokrétű,
szerteágazó az előadás, mint maga a
történelem. Clemenceau-t (Bakos-Kiss
Gábor) például kifigurázzák,
de a jegyző korruptsága sem csekély (szintén ő
játssza).
Játszanak
még:
Sipkás – Csurka László, Magyar tiszt,
Hadapród – Farkas Dénes, Birtalan
– Herczegh Péter, Bőrkabátos
– Nagy Márk,
Rádióbemondó – Rácz
József, Szakaszvezető – Szabó
Sebestyén László, Tábori pap – Tóth László, Vitális – Tóth Tibor m. v.
Díszlet:
meghatározó a
középső részt hátul lehatároló
világítóan fehér, áttört
csipkeszerű fal. A
lövészárok-font katonai berendezése
hitelesnek tűnik. A párizsi hotelszoba nem
annyira jellegzetes, de elhisszük ezt is. Díszlettervező: Olekszandr Bilozub.
A jelmezek
természetesen nagyon sokfélék, kezdve
Mózesék székely népviseletétől a
magyar díszmagyarig,
az asszony fekete öregasszony öltözékétől
a katonai egyenruhákig – más-más a
két világháború bakaruhája és
tiszti egyenruhája, vagy a román és az orosz
tiszteké, vagy a tábori papé. A
küldöttség pedig megfelelően elegáns
cilinderkalapostól. Jelmeztervező: Berzsenyi
Krisztina.
Az előadást nem
vehetjük mesének, hiszen amit megmutat, az maga a keserű
történelmünk. Nem
vehetjük hiteles történetnek, mert ilyen egyszerűen
nem létezik, még ha teljességében
halljuk-látjuk is az Apponyi beszédet, ami
önmagában jellemzi a békediktátum
teljes nem racionalitását. (Nem irracionális
– egyszerűen nem racionális).
Az ún.
„kisemberek”
nem sokat tehetnek a történelem – a nagypolitika, a
győzők, az agresszorok, az
erősebb nemzetek – akaratával szemben. Az ő dolguk a
fennmaradás. A nemzet tovább
éltetése. Trianon keserű íze azonban a
szánkban marad.
Olykor mégis
tudunk
derülni, és az előadás egésze
természetesen az élet igenlése mellett foglal
állást.
Tiszta
játékidő kb. 3
óra és egy szünet.
Rátóti
teljesítménye fizikailag
és szellemileg eleve kiemelkedő, Szarvas Józsefé
sem marad el, de a többiek játéka
is nehéz és fontos a folytonos mozgással,
indulatokkal, harcokkal, a szinte
egyszerre történő eseményekkel a színpad
különböző részein.
Az előadás
valóban
„trianoni utótörténet”, ahogyan ezt a
szórólapon meghatározzák.
Színpadra
alkalmazta,
dramaturg: Verebes Ernő.
Rendezőasszisztens: Trimmel Sándor Ákos.
Rendezte:
(természetesen) Vidnyánszky Attila.
Bemutató és
megtekintett előadás:
2020. március 6.
Budapest, 2020.
március 8.
Györgypál
Katalin
Megjelent a KLÁRIS 21/1.
számában.
