Műfaji
megjelölésként a „trianoni
utótörténet” elnevezést olvashatjuk a
színlapon. Száz év fájdalmát –
és
Marquezt idézve, magányát is –
próbálta a rendező, Vidnyánszky Attila
egy estére való anyagként
összesűríteni. Ehhez
vette alapul Wass Albert regényeit (Tizenhárom
almafa; Jönnek; Adjátok vissza a hegyeimet), a
száz évvel ezelőtti
események dokumentumait, világháborús
emlékeket, illetve Apponyi Albert
beszédét 1920-ban, a béketárgyalás
záró-konferenciáján.
A
színpadon három, egymás melletti
helyszínt látunk berendezve. Párizs, hotelszoba, a
magyar delegáció készül a
példátlanul súlyos feltételek
megváltoztatására, középen
Táncos Csuda Mózsi
székely családja izgatottan készül
Észak-Erdély visszavételére 1940-ben.
Háttérben az almafák, köztük megy el az
új határ, hat a románok területére
esik, hét pedig marad Mózsiéknál,
Kommandó településen. Jobb oldalt a
háborúból
visszatérő katonák lerongyolt ruháit,
őrjítő idegállapotukat, kizsigerelt
testüket látjuk, vérforraló
káromkodásaikat hallgatjuk. A cselekmény majdnem
szinkronban zajlik, szinte egymásnak adják a
színészek a szót, a mozgás és a
beszéd olajozottan épül egymásra, mint egy
szimfonikus zenekarban. Néha óriási
a zaj, csak kapkodjuk a fejünket, melyik helyszínre
figyeljünk.
A
centenáriumi emlékezés rendezői
alapgondolata a faültetés. A Wass Albert
regényében főszerepet játszó
tizenhárom
almafa adhatta az alapötletet, hogy a faültetést egy
emelkedettebb szemszögből
nézzük. Aki fát ültet, annak van
elképzelése arról, mit fog csinálni az
elkövetkező években, az a jövőben bizakodik, ő, vagy
gyermekei, unokái
szüretelik majd le a fa gyümölcsét. Annak
nincsenek öngyilkos gondolatai, mert
a fákat gyermekeinek tekinti, műveli, gondozza, óvja
őket, átmenti a jövőnek.
Egy laza áthajlással így kerül be a
százéves évforduló
forgatókönyvébe az a
viszáki tündérkert, amelyet Szarvas
József szülőföldet megtartó gondolata
hozott létre Kovács Gyula fatermesztő
botanikus indíttatására. Viszákon,
és
azóta háromszáz más helyen
létesítettek gyümölcsfa kerteket, minden
évben annyi
fát ültetnek, ahány gyerek az előző évben a
faluban született. A fát a gyermek családja,
később maga a felnövő gyermek gondozza. És a
színész Szarvas József az, aki
összeköti Wass Albert regényét
Viszákkal. Ő játssza az adaptált regény
főhősét,
Táncos Csuda Mózes székelyt, aki a
regényben, és manapság is almafában
gondolkodik. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy a
színész nemcsak a megformált
figura képében, hanem
magánszemélyként is főhőse az előadásnak. A
jelenet
beépítése a cselekménybe még
kissé harmatosnak tűnik, ráférne némi
kidolgozás,
finomítás, átvezető szöveg, zene,
mozgás.
Vidnyánszky
rendezésében és Verebes Ernő
dramaturgiai megoldásaiban
a különböző helyeken és időben
történő eseményeket egyszerre látjuk.
Szívfájdító látni az I.,
később a II. világháborúban
szolgálatot teljesítő
katonák embert próbáló
küzdelmét, a székely családnak a sovén
románokkal való
együttélését. Mindeközben gróf
Csáky István naplójából
kerülnek elő a magyar
delegációval Párizsban és Versailles-ban
történt események. Gyilkos tőrként
szúr belénk a méltatlan, gőgös győzteseket
jellemző bánásmód, ahogy a magabiztos
„békekonferencia” ellenségesen fogadja a
delegációt, kész tények elé
állítja, a
magyarok érveit már csak udvariasságból
hallgatja meg. Az előadás második
részében egyszer csak kiürül a színpad,
hátul középen megjelenik Apponyi Albert
(Rátóti Zoltán), és
elmondja –
eredetileg három nyelven előadott, itt magyarul – teljes
terjedelmében azt a
beszédet, amely eleve teljes kudarcra ítéltetett,
de amely beszéd az akkor már
hetvenhárom éves politikus
pályafutásának csúcspontját
jelentette.
A beszéd
végighallgatása varázslatos
erővel bír. Bár Apponyi szövege ma már nem
használt szenvedő szerkezetekkel, és
más udvariassági fordulatokkal terhelt, mégis
érezzük, hogy a beszéd logikája
tökéletes, érvelése megfellebbezhetetlen.
Lelkünkből szól, és minden mondatát
átéljük. Ma is az a kérdés,
miért kellett ezt a magyarságnak elszenvednie meg
nem érdemelten, Európának valamiféle,
általunk ismeretlen „rekonstrukciója”
következtében. És az akkori szavak ma ugyancsak
ismerősen csengenek, mert
valahogy most is ránk mérik
Nyugat-Európában a jogtalan botütéseket.
A
félórás beszéd alatt Rátóti
lassan
közeledik a színpad felénk eső
részéhez, mögötte pedig a fehér
csipkés
háttérfal bal oldala lassan elsüllyed, helyükbe
megjelenik egy fényújság a
kétharmadát elvesztett ország elvesztett
városainak, jelentős településeinek
névsorával (díszlet: Olekszandr Bilozub). Apponyi-Rátóti utolsó
mondata
szinte fenyegetésnek hat már: mi fogunk ott állni
azon országok sírjánál,
amelyek ezt a büntetést száz éve ránk
mérték.
Az
emlékező, összetartozást erősítő
előadásnak csakis a fájdalom feloldása lehet a
célja, a megbékélés minden olyan
nemzettel, amely bennünket körülvesz, és a
területén őshonos magyarság él. Ez
az egyetlen út, hogy a túlélők,
identitásőrzők sorsa elviselhető legyen. Ez meg
is történik. A mai Táncos Mózsi kezet fog
román „házigazdájával”.
Az
előadás további szereplői
láthatóan szívvel-lélekkel végzik a
rájuk szabott feladatot. Szívügyet teljesít
Tóth Tibor (m.v.) Vitális
szerepében,
és Wischer Johann (m.v.) a román
figurák alakításában. Őket az
igazgató hívta meg Komáromból, illetve
Zentáról,
képviselve a határon túli magyarokat. De mindenkin
látszik valamiféle
megrendülés, arckifejezés, amely mutatja, hogy ez
mindenkinek személyes
probléma is, nem csak szerep, nem száraz
történelem. Tóth Auguszta
(Rozál), Horváth
Lajos Ottó (gróf Teleki), Rubold
Ödön (gróf Csáky), Szabó
Sebestyén László
(szakaszvezető), Tóth
László (tábori pap), Bakos-Kiss
Gábor
(jegyző, ezredes, Clemenceau), Farkas Dénes (magyar tiszt,
hadapród), Nagy
Márk (bőrkabátos), Kristán Attila
(Wass A.), Nagy Mari (asszony), Herczeg
Péter (Birtalan), Csurka László
(Sipkás), Bodrogi Gyula (Mendi), Koncz
Andrea (m.v.) (pesti hölgy), Rácz
József (bemondó), plusz négy
gyerekszereplő, akik Mózsi és Rozál két
gyermekét játsszák felváltva.
Berzsenyi
Krisztina
jelmezei virtigli módon korhűek voltak, a
katonazubbonyoktól egészen a
fekete cilinderekig. Még Szeleczky Zitát is
megidézték, a bejátszásban saját
hangján mondja el a Magyar Hiszekegy
első néhány sorát. A zenéket Bartók,
Kodály és Liszt műveiből válogatták
(köztük az Este a székelyeknél
és a Csárdás macabre c. műveket).
Rendezőasszisztens: Trimmel Sándor Ákos.
Bemutató
és megtekintett előadás: 2020. március 6.
Budapest,
2020. március 8.
Földesdy Gabriella
