A Tarr
Béla forgatókönyve alapján
készült előadás minimum meglepő, és
váratlanul hatásos.
A színpadi
adaptáció Garai Judit (dramaturg)
és Pass Andrea (rendező) munkája.
Ösbemutató, másfél órában.
Tarr Béla 22
évesen
írta, közel negyven éve a filmet. Az
előadásban egyszerűségében lepusztult,
lehangoló, sivár… lakás és
életek tárulnak elénk.
Összezsúfoltság felső fokon…
Csak a
zsúfoltság
lenne az ok az ivásra, erőszakolásra?
Gyaníthatóan nem, de ezek látványosak,
kézzel foghatóak. Az igényesség eleve
kizárható? Nem tudjuk.
Íme, a
család: az 52
éves apuka (Laci apja, Gyabronka József),
Anyuka (Hernádi Judit) és a felnőtt
gyerekek: két fiú, Laci (Schruff Milán)
éppen katona, másik (talán Gabi, Pataki
Ferenc) nevük szinte nincs is; Laci felesége,
Irén (Péter Kata) és Kriszti, a
kislányuk; velük lakik a két fiú csendes
húga is
(Ullmann Mónika).
Amikor megismerjük
őket, ott lakik még „pár napra” Irén
kolléganője is (Török-Illyés Orsolya),
nincs hova mennie… később
munkásszálláson
talál helyet.
Mindnyájan
tehát egy
szoba-konyhás lakásban, fürdőszoba persze nincs.
Amikor Laci leszerel,
előbb a kocsmába megy, csak utána haza… és
még több vita, mint amennyi addig is
volt. Apuka mesél a háborúról,
hőstetteiről, amit nem is hisznek el, és nem is
érdekel senkit. Ő szakmunkás, a 70-es években
vagyunk… TV Híradó bevágva,
rácsodálkozunk;
a paksi beruházást kiemelt
KISZ-építkezéssé
nyilvánítják, lakások is
épülnek ott –
de legalább két év, mire lakást kaphat
valaki, addig meg maltert kell hordani.
Azt nem! – inkább a szoba-konyha… Laciék
nem. Irénnek talán még szakmája sincs.
Hetente járnak a
Tanácshoz lakásigénylésükkel, teljesen
feleslegesen – semmi esélyük.
Emlékezetes a párbeszéd a Lakásügyi
előadó (Nagy
Norbert) és Irén között –
kivetítve –, Irén kér és kér,
tenni nem akar-nem
tud-nincs mit… de szól a
lakásfoglalókról. 14 ezer igénylő van!
– nem kerül
szóba a házgyári
lakásépítkezés, pedig a 70-es
években már megkezdődtek (utána
meg a „panelt” bírálta mindenki).
A romos, üresen
álló
lakásokról meg a tanácsi előadó nem tud mit
mondani (mintha mostanában is
olykor szóba kerülne ugyanez). Tehetetlen az előadó
is.
Közben
férjhez megy a
lány is, gyerek is lesz, erre egy gyerekágy utal a
háttérben – és még mindig
mind ott laknak, kibővülve nyilván a lány
férjével. Szinte nem is lehet
elképzelni, hogy férhetnek el. Sőt, ez a gyerek
már iskolás – és már az első
nap véletlenül összetöri a
népköztársasági címert, az üveget
is össze kell ragasztani,
újat venni túl drága lenne – miközben
minden felnőtt dolgozik, keres
valamennyit, de a pénznek semmi nyoma.
Indulatok
villódznak,
érzelmeiket ez ki is meríti, nem látunk
mást – esetleg a teljes beletörődést,
közömbösséget az anya részéről.
Gabinak, a másik fiúnak valakitől gyereke lett,
a nagyapa – a fiú apja – azonban nem tőle tudja meg,
a fiát nem is érdekli a
gyerek. Alkatilag ez a fiú a
„behódolást” mutatja
irritálóan, róla még
kevesebbet tudhatunk meg, szinte nem is létezik. Kivéve a
kocsmát, az ivást –
és Lacival együtt az éjszakai erőszakot a
kolléganővel. Lacinak nem számít,
hogy otthon Irén, a felesége várja…
Már ez is
visszataszító.
Irént
végül Apuka
elzavarja, mert ő pontosan tudja, hogy amíg Laci katona volt,
Irén rendszeresen
„túlórázott” – és ő
vigyázott a kisgyerekre. Az csak jóval később
derül ki,
hogy éjszaka Irén paplanja alá
„nyúlkált”, a lány meg elverte
fapapuccsal…
Irén
végül maga is
lakásfoglaló lesz, bátyjától elhozza
a gyereket is, és szinte váratlanul nagyon
szép a monológja – a gyereket a maguk
örömére szülik, de lakás
nélkül ez nem
boldogság.
Korábban
tanúi lehettünk
egy „családi ebéd”-nek is: egy sorban
ülnek, ölükben az abrosz, velük szemben
egy kisszék személyesíti meg a kislányt,
aki csak ürügy az újabb veszekedésre, amit
főleg az apa szít (szegény gyerek!). Végül
Irén kiviszi a gyereket, sétálni
hívja a férjét, de az inkább inni
készül az apjával…
Anyuka is még
dolgozik, és megint csökkent a fizetése, de erről is
csak halkan mernek,
félszavakban beszélni. (Ennyire talán nem kellett
már félni.)
Mindez, meg amik
még
történnek és elhangzanak, felfoghatatlanul
lehangoló, „depresszív”. Kiút nem
mutatkozik számukra, csak a lakáshoz nem
jutást látják maguk előtt.
A régi
barátnővel (kolléganővel)
még egyszer találkozunk: háttérben egy
klasszikus festmény, akár képtárban is
lehetne, hiszen azért akart Budapestre menni, akár
munkásszállóra is, hogy
„szórakozhasson” – de persze ez a
szórakozás valamilyen
vendéglátóhely, Laci
apja „fűzi” – a lány végre otthagyja.
Merthogy az apának is jár egy kellemes
este, mint kifejti, neki is vannak vágyai…
Laci, a férj, ha
lenne
lakás, összeköltözne feleségével,
Irénnel (aki, mint tudjuk, már lakásfoglaló
lett), hiszen szeretik egymást, mint állítja (ki
tudja), még az sem baj, hogy
Irén sokszor nem aludt otthon, amíg ő katona volt –
most már évekkel azelőttről
van szó –, erről ő tudott, de nem szólt…
csak az apja.
Felesleges
kérdés, miért
is nem mentek albérletbe – az sem volt, meg drága
is, ha lett volna… Vidékre is
minek mentek volna, Paksot – az építkezést
– ők nem vállalták, máshol talán
munka sem volt… de ezzel a mentalitással teljesen
mindegy, hol nem boldogulnak. Ez az ún.
„proli”
értékrend – mentalitás –, amivel
jellemzi Kerner Tibor* a magyar emberek jó
részét abban a korszakban – nem visz sikerre senkit.
Kivétel itt a
barátnő,
aki bevállalta a munkásszállót, de nem
tudjuk, meddig vitte igazából. Igen
hangos bevágást hallunk-látunk egy nagyzenekari
hangversenyből kórusostól – de
hogy a barátnő elment volna meghallgatni (vagy bárki a
családból), az nem derül
ki.
Mindenesetre
vállalkozó
kedv nincs, már a papának sincs, ha volt is
(szakmunkás, később már autókkal
foglalkozik, nyugati kocsikat emleget), a fiúknál semmi
ilyen nem merül fel.
Tudásuk sincs
hozzá
gyaníthatóan.
Persze
tűnődhetünk: ha mindenki – itt mindhárom
család, a gyerekek – lakáshoz jutnának,
az egész család teljesen szétesne. Ez jobb lenne,
vagy sem? Nem tudjuk.
„Sehogy sem
jó” – a
tehetetlenség mutatója?
Egy biztos: ahogyan a
mama
időnként lezár egy-egy napot –
„ágyazunk, fekszünk” – pontosan jelzi:
elrohan
az idő felettük…
Irén
valóban lázadó apósával
szemben is, de főleg mint lakásfoglaló, bár
kényszerből kellett új utat keresnie,
tenni végre valamit.
Életük: munka
(nem
szeretik, kivéve egy darabig talán az apát),
sör, szex, kártya, marhapörkölt…
TV-jük talán még nincs. És ennyi. Hogyne
lenne ez lehangoló? De mindent ráfognak
a lakáshiányra…
Díszlet mindehhez
gyakorlatilag
nincs, három hosszúkás fapad, lehet rajtuk
ülni, kerekeken jól guríthatók. A
játékteret hátul és félig-oldalt 3
óriási szürke panel határolja, bennük
egy-egy
ajtó, vetíteni kiválóan lehet rájuk
(zenekar többször, TV Híradó). Díszlet: Bobor Ágnes, zene: Iszlai
József, operatőr: Bántó
Csaba, fény: Hlinka Móni,
video-hang: Bredán Máté-Varga Vince.
A jelmezek is pontosan
ezt a lepusztultságot mutatják, az anya
szürkesége egészen mellbevágó, az apa
még igyekszik felszínen maradni
öltözködésében is, a kolléganő
ruhája, piros
kabátja, később is elegáns
öltözéke mutatja nagyobb
igényességét, feltörekvését.
Jelmez: Pető Kata.
A rendezés igen
jellegzetes: talán „nosztalgiából” is
szinte szavalókórus szerű sokszor, de
azért el tudjuk képzelni mindazt, ami
történik: varrást, kártyázást,
ebédet.
Azt jól
látjuk, hogyan
és mit ne tegyünk, de hogy mit igen és hogyan?!
– a folytonos kérdésre a
művészettől nem kaphatunk választ. Marad a
lehangoltság.
Az előadás a
Trafó, az
Orlai Produkciós Iroda és a FÜGE
együttműködésében jött létre. A
színdarab Tarr
Béla engedélye alapján került színre.
Producer: Orlai
Tibor.
Ősbemutató
és
megtekintett előadás:
2020. február 27.
Budapest, 2020. március 1.
–––
* Kerner Tibor
(2011):
Sziklaszilárd önbecsülés. Bagolyvár K.,
Bp.
Györgypál
Katalin
