Az előadás
szövegkönyve Brunhilde
Pomsel Goebbels titkárnője voltam című
könyvének, Győri László
fordításának felhasználásával
készült, a regény pedig Brunhilde
Pomsel élete és tanúvallomása
alapján, aki „jelentéktelen kis pontnak”
látta
magát, és ha akart volna, akkor sem tudott volna
szembeszállni a fasiszta hatalommal.
(Szövegkönyvíró: Christopher
Hampton.)
A színdarabot Máté Gábor rendezte, dramaturg: Török Tamara. Fordította:
Zöldi Gergely.
Molnár Piroska Brunhildeként
csaknem végig szenvtelenül meséli
életét,
olykor tárgyilagosan, ami meglehetősen nehéz. Csak
Goebbels gyermekei meggyilkolását
elmesélve érzékenyül el, bár
természetesen azt ő sem láthatta. A
gyerekgyilkosságokat azonban már ő is
túlzásnak véli, két személyes
okból:
ismerte őket, és ő nem szülhette meg saját
gyermekét (erre külön nem tér ki az
előadás).
Gyermekkorát is
szépen,
komótosan meséli, mondhatni, akkurátusan – látszólag
semmi különös nem volt
benne. Hacsak nem a porosz nevelés, amiben igaza volt,
még ha saját védelméül
hozta fel, akkor is – engedelmesség még
saját kárán is, a háborút elvesztve
is
visszautazott minisztériumába, az óvóhelyre.
Később,
fiatalkorában Berlin
csodálatos lehetett – viszonylag, magyar
ösztöndíjasok is élvezték, ők sem
tudták,
mi folyik a háttérben (erről persze itt nincs szó)
– pontosabban, egy mondat
itt is elhangzott, csaknem mellékesen, mégis
különös hangsúllyal: nem tudták, vagy nem akarták tudni, mi történik (a
zsidókkal és másokkal).
De ha tudták
volna,
feltehetően akkor már nem tehettek volna semmit, hacsak
egyszerre nem lázad fel
mindenki, ez persze teljességgel lehetetlen lett volna. Hihető,
hogy ő is
később eltöprengett, mit tehetett volna ő maga.
Zsidó barátnője után sem
érdeklődött akkor, 1943-ban, de nem is tehette volna, őt is
elítélték volna. A
háború után azonban megtudta halálát.
Tudjuk, mennyire
tökéletes
volt a tömegek mozgatása Németországban, a
szociálpszichológiában Goebbels és
társainak módszerei tananyag a hatáskeltés
területén is. Brunhilde pedig nem
volt különösebben okos, külföldi ismerősei sem
voltak, más rádióadót nem
hallgathattak – nehéz megkülönböztetni,
mennyit hitt el, és mennyire egyszerűen
csak nem érdekelték a körülötte
zajló propagandisztikus események.
Minden esetre teljes az
illúziónk arról a korról a
néhány nagyon jellemző zenei és egyéb
bejátszással,
melyek Brunhilde elmondását kísérik,
aláfestik.
A nácik mint
„gonoszok” jelensége ma is egyike az alapvető
kérdéseknek. A Nürnberg c. filmben
hangzik el egy
pszichiátertől, mi a „gonosz” – szerinte a
teljes együttérzés hiánya. Mitől,
miért alakul ez ki (vagy éppen nem alakul
ki semmiféle együttérzés), nem tudjuk meg itt
sem, természetesen. De rálátást
kapunk a hatalom mámorára és Goebbels
színészi teljesítményére, ami
már
megrettentette a fiatal lányt, akit „kiparancsoltak”
egyik beszéde
meghallgatására.
A lány fiatal
volt,
öltözni akart, mulatni, némi pénzt keresni,
és úgy döntött – tán tudat alatt
–,
hogy buta lesz/marad. Egy darabig (időben) talán hihető lehetett
(volna), később
már nehezen, egyre inkább az a benyomásunk,
már csak álcaként szolgált,
önvédelemből:
egyszerűen élni akart. Hiszen ha nem akarta is, tanúja
volt rengeteg ember
eltűnésének. Ennyi embert már nem lehetett a
kiüresedett lengyel falvakba
költöztetni?!
Letartóztatása
alatt ő
is ott volt a hírhedt fürdőben, Buchenwaldban
(önmagában is szörnyű: ha
koncentrációs tábornak jó volt a
németeknél, jó volt letartóztatott
embereknek
is a szovjeteknél), de fogalmuk sem volt, mi célt
szolgáltak a németek alatt a
zuhanyrózsák. (Mellesleg, ha nem is lényeges, de
jellemző: már mint szovjet
börtönben, évente összesen kétszer
fürödhettek…)
Mindezt Molnár
Piroska
igen magas művészi fokon adta, „tálalta”, a
teljes egyszerűséget hozva. Ülve egy
tolószékben, jegyzetelést mutatva nagyon
nehéz – itt a tolószék érthető, nem
csupán üres kellékként szolgált.
A hatalmas, fehér,
régi stílusú íróasztal lámpa
tökéletesen sugallja egy iroda légkörét,
fényében
a kisasztal, rajta teáscsésze – közben
talán kétszer is friss teát hoznak neki –
teljes az illúzió, akár Berlinben is
lehetnénk, a minisztériumi leíró
irodában.
És talán, messziről, halványan, még egy
kihallgató szoba érzetét is sugallja a
hatalmas lámpa a fehér fényével.
Mesteri a
rendezés. Ehhez
a díszlet is a maga teljes egyszerűségében
egészen kimagasló. (Díszlet:
Cziegler Balázs.)
Az előadás
egésze belénk
sulykolja, hogy nem is történhetett volna
másképpen, onnan kezdve, hogy Hitlert
(meg a brancsát) megválasztották
(demokratikusan!), és Brunhilde maga is csak
abban hibás, hogy a 2. évben őrá szavazott –
de ebben nagyon nem volt egyedül.
Az ünnepléseket ő sem vette komolyan, Goebbels
magából kifordulása a beszéde
végén viszont már megdöbbentette; be kellett
látnia, hogy a miniszter a hatáskeltés
mestere – akkor már megrettent, de már nem tudott
volna mit tenni (kimegy a frontra
ápolónőnek? – Nyilván nem. Bár
Goebbels éppen a totális háborúra
mozgósított
abban a beszédében.) Puszta életét
féltette már ő is.
Nincs mit
hozzáenni, nincs
mit elvenni, „úgy rémes a történelem,
ahogy van” – azt, hogy öt évre
lecsukták,
szerinte a „semmiért”, persze már
igazságtalannak érezte. A zsidók
meggyilkolása
valami más, nem (emberi) igazság
kérdése… vagy igen? Még
ez is beleférhet egyeseknél?!
Mert
Brunhildének semmi
baja nem volt a zsidókkal…
Jelmez: Tóth Hajnalka, plakát:
Csáfordi
László, a rendező
munkatársa: Kis-Kádi Judit.
Országos
bemutató: 2020. február 2.
Megtekintett
előadás: 2020. február 1.
Budapest, 2020.
február 3.
Megjelent a Kláris 20/4.
számában.
Györgypál Katalin
