A János
vitéz műfaját legtöbbször
„daljáték” címmel
ruházzák fel,
vagy kihagyják a műfaj megnevezését, mert az, hogy
operett, valahogy nem illik
Petőfi verses elbeszélő költeményének
még a zenés változatára sem. Operett
és
daljáték ugyanaz, mondják a
hozzáértők, vagyis lényegi
különbség nincs. Igaz,
Petőfi műve sok változáson ment át, amíg
daljáték lett belőle, de még így sem
tudták elrontani az átdolgozók. A 19-20.
század fordulójának ünnepségei,
hazafias felbuzdulásai keltették életre a
zenés változat megvalósulását,
leginkább a színpadra átíró Bakonyi
Károly hitt benne, a többiek nem (Heltai
Jenő sem lelkesedett, kényszeredetten
vállalta el a versek átírását, majd
dalszövegeit örökáron adta el a kiadónak
egy csekély összegért), s a zeneszerzőként
műkedvelő Kacsóh Pongrác maga sem
gondolta, hogy zenéjével remekművet hoz létre.
1904 novembere,
az akkor nemrég
megnyílt Király Színház János
vitéz
bemutatója színháztörténeti
pillanattá vált: Fedák Sári
címszereplésével a síró
közönség az egekbe emelte a daljátékot.
Hosszú ideig le sem lehetett venni
műsorról, a színház
fennállásának 30 éve alatt több mint
600-szor játszották.
Népszerűsége a mai napig töretlen, Az
Operaház, az Erkel Színház, és a Nemzeti
Színház (sőt még a Katona is!) több
alkalommal tűzte műsorára az elmúlt 100
évben.
Az Operett
Színház negyven év után
(1979. nov.) hozta színre a jelenlegi évadban. Dénes István zeneileg dolgozta át a
művet, adaptálta kisebb
zenekarra a művet. Az előadást Bozsik
Yvette fémjelzi mind rendezőként, mind
koreográfusként. Az ő tánchoz kötődő
egyénisége határozta meg a jelenlegi
előadást, mind a három felvonásban,
táncolnak az angyalszárnyas huszárok, a
fehér ruhás parasztlányok a faluban, a
francia királyi udvar minden tagja, és
Tündérország fehér muszlinruhás
tündérei. Szebbnél szebb ugrásokat,
emeléseket, népi ihletésű körtáncot,
balett
mozdulatokat nézhetünk némi szünettel, amikor
nincs tánc, csak próza vagy szóló
ének. Mindehhez gyönyörű ruhákat tervezett Berzsenyi
Krisztina.
Nem tudom,
jelmez- vagy
díszlettervező ötlete volt a huszárok
hátára felszerelni aranyborítású
angyalszárnyakat,
de nem volt szerencsés. Komikus hatást kelt, és
felesleges is, nincs funkciója.
Ahogy nemcsak felesleges, de morbid gondolatnak tartom, hogy a
huszárok
lovainak feje fehér csontváz, többször
megjelenik koponya a színpadon (p.
levágott fejként), ráadásul egy guillotine
is a díszlet részét képezi minden
funkció nélkül (díszlet: Cziegler
Balázs).
A díszlet ettől a fura „memento mori”
vonástól eltekintve ötletes, praktikus,
és gyakran emelkedő-süllyedő középső
forgószínpada csodákra képes. Egy oszlopos
körcsarnok emelkedik és süllyed többször az
előadás alatt, aminek tetején is
folyik játék, pl. a 2. felvonásban egy olyan
hatalmas zongora helyezkedik el
rajta, ami kvázi-hangszerként is funkcionál, de
heverő is egyben, billentyűzete
lépcsőnek is jó. Több hasonló csodának
vagyunk részesei, egyik legszebb
jelenet, amikor Iluska feljön az élet vizéből ebben
az oszlopos körcsarnokban.
Szakrálishoz közeli fehér ruhája és
koronája Szűz Máriát idézi fel a
nézőkben.
Hangulatos a kukoricagóré díszletelem, és a
háttérben megjelenő poszter, amely
napraforgó földtáblát ábrázol.
Az
előadás híven követi az eredeti
Bakonyi-féle színpadi átirat
cselekményét: Jancsi beáll a huszárok
közé,
elbúcsúzik Iluskától, a
huszársereggel együtt legyőzi a török hadakat,
visszautasítja a francia trónt és a
királylány kezét,
Tündérországban életre
kelti meghalt Iluskáját, majd mindketten hazajönnek
a falujukba. És a
cselekményen túl híven közvetíti a mű
szellemiségét, amely a hazaszeretetet
sugallja. A honvágy áll középpontban, amely
elfogja az idegenbe szakadt
magyart, s tűzön-vízen át, és
előbb-utóbb hazahozza. A János vitéz
egészében szól erről az érzelmi
kötődésről, de leginkább
az Egy rózsaszál c. betétdal,
amit
Bagó énekel a 2. felvonásban. Ez a dal
ríkatta meg a közönséget és a
színészt
is az 1904-es ősbemutatón, és azóta is ez a
legnépszerűbb, legérzelmesebb része
a daljátéknak.
Az
Operettszínház igazgatója Kiss B.
Attila az őszi olvasópróba
környékén nyilatkozta, hogy a mű egy
magyar hősről szól, aki nemcsak Petőfi versében
él, hanem valós személy volt,
ráckevei lakos [Horváth Nepomuki János], és
évtizedekig szolgálta huszárként a
császárt. Hősökre manapság is
szükség van, de még inkább arra, hogy
gyermekeink, unokáink megismerjék a régi magyar
hősöket. A megcélzott közönség
a 8-16 év közötti tanulók sokasága,
egyrészt kötelező olvasmány, másrészt
a
hazafias nevelés részeként tekinthetik meg ezt a
produkciót.
Ez az
előadás is hármas
szereposztással megy. A címszerepet a megtekintés
napján Sándor Péter
alakította. Látszott fiatalos igyekezete, kellemes
hangja és jó megjelenése révén az
alakítás később éretté fog
válni, egyelőre
kicsit harmatos. Lévai Enikő (Iluska)
kedvesen hozta a kiszolgáltatott árva lány
figuráját, Erdős Attila (Bagó) a
szentimentális hangú honvággyal teli
barátot.
Földes Tamás (francia király) mind
küllemével, hangjával, mind mozgásával
kiváló komikus alakítást produkál,
esetlen, gyáva, nevetséges figura. Zábrádi
Annamária (királykisasszony)
harcos amazon, hiteles alakítás az övé.
Sajnos csalódást okozott Oszvald Marika
a gonosz mostoha
szerepében. Mintha félreértette volna a feladatot,
olyan utálatos, magamutogató
némbert formált meg, aki affektál, minden mondata
modoros, illeg-billeg a
színpadon, mindezt agyonhímzett népviseleti
jelmezben. Jól teljesített Langer Soma
(strázsamester) és Faragó
András (csősz). Közreműködtek a
Budapesti Operettszínház Énekkara, Balettkara
és Zenekara, valamint a Bozsik
Yvette Társulat táncosai. Vezényelt: Pfeiffer
Gyula, karigazgató: Szabó Mónika,
játékmester: Angyal Márta,
koreográfus-asszisztens: Krizsán
Dániel,
Németh Zsuzsanna,
világítástervező: Dreiszker
József, rendezőasszisztens: Lenchés
Márton.
Bemutató
előadás: 2019. november 22.
Megtekintett
előadás: 2020. január
28.
Budapest, 2020. január 31.
Földesdy Gabriella