SZÍNHÁZ

A SÚGÓ. Valere Novarina nyomában

Nemzeti Színház – Kaszás Attila Terem

Üde színfolt, vagy kísérlet – vagy valami más (is)? Berettyán Nándor írta és rendezte a darabot, melynek műfaját absztrakt vígjátékként jelölte meg. Zenével.

Más oldalról, például Molnár Zsófia Valere Novarin „Nevek erdejében” című darabja kapcsán írja többek között: „A szavak eszközök, nem következnek egymásból, nincs köztük ok-okozati összefüggés, a lényeg, hogy valamiféle kombinatorikus logika szerint, egyfajta szürrealista lendülettel elhangzanak, megfigyelés alá vetik magukat.” http://szinhaz.net/2016/08/08/molnar-zsofia-valeriana-avagy-befogad-es-kitaszit-ez-a-vilag/ letöltve 2020. január 6.

Ennek tudatában ültünk be a nézőtérre, másfél órára. Amikor 7 fiatal színész/színésznő azt játssza, hogy nem játssza azt, amit látunk, és amit látunk, az nem előadás (de persze az), akkor már csak egy kérdés maradhat talán: értjük-e. Vagy amiről mi úgy gondoljuk, hogy értjük, azt valóban értjük-e?

Rögtön egy dolog biztos: van eleje. Talán vége is lesz, ha pontos narratívája feltehetően nem, gondolhatjuk az első percekben, várakozón. És még egy dolog biztos: ha van „tik-tak”, akkor minden, amit látunk, nem digitális időben játszódik. Ez önmagában megnyugtató.

És ha ketten mondják, egyik tik, a másik tak – ebből talán csak kialakul párbeszéd?

Kialakul, sőt éppen elég párbeszéd. Mai szöveg is (zömében mellőzve a lassan megszokott „káromlásokat”), klasszikus drámákból vagy csak azok imitációjaként klasszikus, veretes mondatok – teljesen értelmetlenül. Vagy önmagukban értelmetlenek, vagy az adott szituációban feltétlenül azok. Mégis hatnak. Hol derülünk, hol meghökkenünk. „Lenni vagy nem lenni?” – még ez is elhangzik. Oda nem valóan, természetesen.

Cselekményt ne keressünk. Annyi rögvest kiderül, meg aztán előre tudható is, hogy eltűnt a súgó (de ez nem krimi), ők pedig „elfelejtették” az aznap este játszandó darab szövegét. Mindenki. Önmagában ez is abszurd, de kiindulásnak kiváló.

Így aztán várják, hátha meglesz a súgó, addig pedig „töltik”, elütik az időt, bár közben a közönséget hazazavarnák. Ez nem sikerül, csak mosolyog a nagyérdemű.

Ezért aztán a Mesélő (Berettyán Sándor) mesél – különféle, látszólag oda nem illő történeteket. Ezzel pedig belopja a keleti filozófiát is (igaz, a lepke helyett kismadár néz vele szemben).

Ha csak „időt töltenek”, abba minden belefér, már ami a témákat illeti. Pszichológiai teszt eredménye – előtte sok másik tesztet kitöltött, amíg ez a szerinte „jó”, „igazi” sikerült… Sőt, belefér a témák körébe a halál és a háború is. Ezeken azonban gyorsan túllépnek, hiszen vígjáték, ők pedig fiatalok… de ha elhangzik a dinoszaurusz szó, nosza, egyikük (Magyarázó – Katona Kinga) beöltözik akár annak is. Miért is ne?

Azután ott vannak a kilyuggatott esernyők… játszadoznak velük, amíg elő nem kerül egyetlen óriási, fekete ernyő – a Világ Fájdalma. Végül mindnyájan aláállnak, és mindnyájan átérzik – aztán eldobják, érezzék mások is, vagy inkább csak mások?

Van gipszszobor levehető fejjel, eljátszanak azzal is. Lufik állványon, meg egy alacsony doboz – súgólyuk is lehet, de rá is lehet állni, vagy éppen ülni.

És közben el lehet mondani, mennyire kell egy súgó, és aki azt vállalja, mennyire feláldozza magát azért, hogy ők színpadon lehessenek. Ők bizony nem vállalnák, hogy a háttérben maradjanak. Ezzel is megadják a tiszteletet és elismerést mindazoknak, akiknek a munkáján múlik az ő sikerük. Ritkán találkozunk ilyesmivel.

Belefér az is, amikor éppen egyikük partnerét játszó fiatalember (Elégedetlen – Szabó Sebestyén László) ruhátlanul átsuhan a színpadon a többiek háta mögött (takarva, amit takarni illik), a szintén átsuhanó lány kezében diadalmasan lengeti a fiú ruháit… ennek következtében viszont a fiatalember középkori ruházatban, fején kalpaggal jelenhet meg később. Belefér ez is.

A szereplők jönnek-mennek, olykor látszólag maguk döntik el, melyik oldalon távoznak (persze, hogy nem így van), mi azonban így élhetjük meg. (Bizonytalan – Ács Eszter.) Mintha minden spontán történne, akkor jutna eszükbe teljesen véletlenszerűen, és az is, hogy ennyire tétovák…

Megmutatják azt is, hogyan lehet csendes, majd hangosabb derűt kelteni pusztán két szék gondos rakosgatásával-helyezésével a szinte üres színpadon… (Kérdező – Bordás Roland), és meg merik tenni, hogy feltételezik: az igazgató talán nem von le a fizetésükből, miközben az igazi igazgató valóban ott ül a nézőtéren (bemutató!). Gondolható, aligha fog levonni.

És többször eszünkbe juttatják így-úgy, több oldalról: a szavak elfedik a lényeget. Vagy ha úgy tetszik: a szöveg másodlagos síkon kap értelmet.

Nincs tehát igazi történet, „narratíva” – nem is lehet. Ez adja báját, érdekességét, vagy akár derűjét is ennek a másfél órának. Vége mégis van, nem folyik a végtelenbe – még ha egyikük például felveti, hogy darabolják fel a végtelent egyenlő részekre (Rendező – Barta Ágnes), ezt hallva már a „szemünk se rebben”. Érezzük-követjük, ki-mikor-hol-mit mond, többek közt a Röhögő (Mészáros Martin), aki persze szintén nem mindig „röhög”.

A dalokat pedig pontosan értjük, egyértelműek, kiforrott zenével, jó előadásban. A zenekari felszerelés a játéktér hátterében, dobogón áll, egyes hangszereken mindig ugyanazok játszanak (trombita – Bordás Roland, szintetizátor/zongora – Szabó Sebestyén László), a gitáron, a dobnál többen is játszanak. Nem alkalmi zenekar. És énekelnek a szabadságról és sok más fontos dologról… A dalok is szerves részei az előadásnak.

A súgó nem jön – azt azért megmutatják, hogy igazából hogyne lenne súgójuk, a Mesélő – ki más – „belesül” az utolsó történetbe, ekkor kétszer is nagyon hangosan, nyomatékosan halljuk a súgót –, szóval ennek ellenére mégis elérünk a darab végére, hiszen a nem előadott előadásuknak is egyszer vége szakad, a színészeknek haza kell menniük – és a közönségnek is. De előtte Finálé! – szépen sorban (meg)köszönnek. Mindegyikük, egyenként. Kicsit feszengünk, minek ez a paródia? Azután újabb kör jön, és aztán megint újabb – már nevetnénk, ha nem akarnánk hallani, végül is ki mindenkinek köszönik meg sikerüket. A súgó munkáját egyszer már elismerték, most mindenki másét is, beleértve a jegyszedőt, a közönségszervezőt meg a taxist is (már ha valaki taxival jött. A villamos- és buszvezetők kimaradtak!)

Nem várnak hát örökké a súgóra. Van vége is, nemcsak meghatározott eleje volt. Nem nyúlt a végtelenbe sem.

Zene: Szabó Sebestyén László, természetesen. Koreográfus: Vida Gábor.

Rendezőasszisztens: Trimmel Ákos.

Jó, hogy ilyen is van. Hogy aztán kinek a tudatában mi marad meg, azt persze nem tudhatjuk, de igazán kellően széles a választék: lehet csemegézni.

Bemutató és megtekintett előadás: 2020. január 5.

Budapest, 2020. január 6.

 

Györgypál Katalin