Kosztolányi
azonos című regényének színpadi
változatát az eredeti regény és Huszty
Tamás forgatókönyve alapján Kovács
Krisztina készítette. A
forgatókönyv az 1963-ban forgatott azonos című film
számára készült, amelyet
Ranódy László rendezett (Páger Antal a
legjobb férfi alakítás díját nyerte
el a
cannes-i filmfesztiválon). Ez utóbbinak fiktív
jeleneteit is átvette a most
bemutatott színpadi változat. Rendezte: Paczolay
Béla.
(A Pesti Magyar
Színház szórólapja
nem közli, hogy az előadás a Sinkovits Imre
stúdiószínpadon kerül bemutatásra,
és nem a nagyszínpadon. Lehet, hogy a
próbák folyamán derült ki, kell a hely a
nagyszínpadon valamelyik zenés bemutatónak,
így kerülhetett a Pacsirta szűk
stúdió körülmények közé.
Persze, ez csak feltételezés.]
Az
író pontosan megjelöli a történet
helyét és idejét: 1899 szeptembere,
Sárszeg. A dél-alföldi kisváros jellegzetes
figuráiban, intézményi
felállásában felismerhető Kosztolányi
szülővárosának,
Szabadkának századfordulós képe. Megjelenik
a város értelmisége, színháza, a Párducok nevű férfi társaság
csütörtöki
kanzsúrjai, ahol vérre menő
kártyázások folynak hajnalig tartó
ivászatokkal és circumdederunt-tal,
gróf Széchenyi
István falon függő portréja alatt. A regény
központi alakjai a Vajkay házaspár,
lányuk, akit kizárólag a Pacsirta névvel
illetnek. Az ő egyhetes távolléte
alatt a szülők szervesen bekapcsolódnak a kisváros
vérkeringésébe, aminek
szórakozásait hosszú évek óta
mellőzni voltak kénytelenek. Ennek oka leányuk
oly mértékű csúnyasága és
visszahúzódó természete, amely
kizárja, hogy valaha
is férjhez menjen. A szégyen, az udvarlók
elmaradása gátlásossá tette a
házaspár viselkedését, ebben az egy
hétben felhőtlenül kikapcsolódhatnak,
Pacsirta zavaró jelenléte nélkül.
Az apa, Vajkay
Ákos felszabadultsága
a nagyobb mérvű, őt a volt
„párduc-társak” könnyűszerrel
visszacsábítják a
kártyaasztalhoz, cigányzenéhez, alkoholhoz,
amikről már tíz éve lemondott
önként. Az egyhetes kicsapongás végén
megtörténik a szembesülés
önmagával:
egyetlen lányukat, Pacsirtát, aki szerelmük
gyümölcse, tudat alatt utálják
csúnyasága miatt, hiszen megakadályozza, hogy
úgy éljenek, ahogy szeretnének.
Eddigi kíméletük, lányuk iránti
szeretetük csak ámítás, máz,
hazugság volt,
valójában menekülnének előle,
szeretnék, ha nem lenne.
A
felmerült konfliktust
különbözőképpen oldja meg az eredeti
regény, a belőle készült film és a most
bemutatott színdarab is. A regény a szülők
kétségbeesett szégyenét teljesen
elrejti külsőséges majomszeretetük mögé.
Sokáig ők maguk is elhiszik, hogy
önzetlenül szeretik a csúnya lányt,
eközben pedig Vajkay éjjel azt álmodja,
hogy lányát elrabolták, megcsonkítva
és holtan találtak rá egy elhagyott
helyen. Az író a sorok közt azt sugallja az
olvasónak, hogy legszívesebben
meghalva szeretnék látni lányukat. Ranódy
László ezt a látens gyilkos vágyat
szublimálja a szülők ádáz haragjára,
amivel viseltetnek azon férfiak irányában,
akik nem akarják az ő „házias”
lányukat feleségül venni. A film ezért
jó néhány
jelenetet beiktat a történetbe, amit
Kosztolányinál sehol sem találunk (pl. a
bordélyházi jelenetek, a kártyán nyert
pénz látványos szétszórása).
Paczolay
Béla rendezése jórészt
átveszi a filmforgatókönyv regényben nem
létező fordulatait, így a színpadi
változatban is az áhított férjhez
menésre való vágyakozás áll a
középpontban.
Megjelenik a bordélyházi jelenet is, ám a
szegényes díszletek (tervezője: Khell
Csörsz), a szűk hely, a leredukált
szereplőgárda miatt ez a vonulat nem
érvényesül a stúdiószínpadon.
Amikor ezt a
filmes változatot választotta a színház,
mindenképp a nagyszínpadban kellett volna
gondolkodni, és teljes szereposztásban, akkor egy nagyobb
szabású,
„szélesvásznú” kisvárosi
tablót lehetett volna elérni a mű
bemutatásával. A
pici színpadon, spórolós rendezésben nem
érvényesülnek az ütős jelenetek. A
jelmezek sem bírnak jelentőséggel, mintha ennél is
a kis pénzügyi keret lett
volna az egyetlen cél (jelmeztervező: Benedek
Mari).
A Pacsirtának
még az epizódszerepei is nagy odafigyelést
kívánnak
színésztől és közönségtől
egyaránt. Közülük a részeges Szunyogh
latin tanárt
játszó Fillár István
és a Füzes Ferit
alakító Haumann Máté a
két
legjelentősebb. Hibátlanul hozzák az általuk
játszott torz személyeket, Fillár
az alkoholba menekülő, hőzöngő emberroncsot, Haumann pedig a
bosszúálló
semmittevő ficsúrt, aki a kellemetlenkedésben leli
örömét. Szűcs Sándor
(Környey Bálint) a kan-bulik főhősét
próbálja kevés
sikerrel megformálni, Kisari Zalán
(e.h.) a kulcsfigurát megtestesítő Ijas Miklóst
próbálta fontos szereplővé
tenni, a szerepnek nincs kifutása ebben a rendezésben.
Jó alakításnak minősül Tóth
János Gergely (Cifra Géza) és Tahi
József (Guszti) játéka.
Jelentéktelenre sikerült Szőke Abigél
(a.n.) Lator Margit színésznő szerepében, Császár
Márta, Körmendi Viktória, Tokár Judit
illúziótlannak tűntek a „házias”
lányok megformálásában.
A
címszerepet Péteri Lilla (e.h.)
alakítja az eddig megszokottnál és a regény
hangvételéhez képest is más
felfogásban. Sem alkatilag, sem arcban, mozgásban
nem hasonlít a gátlásos, betegesen
érzékeny, apróságokat
túlzásba vivő
figurához. Őt is elcsúfították, de
másképp. Vörös forradás van a
halántékán,
szemölcs az arcán, de nem gyenge és
szánalomra méltó, nem vénkisasszonyos,
inkább minden tettében lázad sanyarú sorsa
ellen, dühös a világra, szüleinek
parancsol, rájuk kiabál, mintha őket
hibáztatná csúnyasága miatt.
Gondoskodása
nem szeretetből fakad. Az apát, a levéltáros
Vajkayt Rancsó Dezső játssza, aki
fiatalabbnak tűnik a regénybeli öreges
férfinál, kísérletet sem tesz arra, hogy
olyan figurát játsszon, aki belefáradt
az életbe, felhagyott a szórakozással, s most
tért vissza e rövid időre. Bede-Fazekas
Annamária az anya
megformálója, az ő helyzete könnyebb, ő nem
filozofál arról, mi az értelme,
szörnyűsége lánya
csúnyaságának, elfogadja, ha nehezen is, ha meg is
küzd vele.
Zene: Furák Péter,
világítástervező: Vajda
Péter, rendezőasszisztens: Hűbér
Tünde.
Bemutató:
2019. december 14.
Megtekintett
előadás: 2019. december 15.
Budapest, 2019. december 20.
Megjelent
a Kláris
20/3. számában
Földesdy Gabriella
