Örkény 1965-ben írt
levélregényét az író 1969-ben
átírta színpadra, majd az 1971-es
ősbemutató sikere megalapozta a későbbieket is. A
két Szkalla-lány öregkori
vitatkozása, a főhős Orbánné életerős
figurája már akkor melegében klasszikussá
avatta ezt a tragikomédiát. Szeretjük ezt a kicsit
vaskos, közönséges nőt,
pedig sokszor nevetséges, hazudozó, slampos és
nagyszájú, mégis közel áll
hozzánk. A Nemzeti Színház most Szász
János rendezésében állította
színpadra.
Hajlamosak vagyunk azt
hinni, hogy a Macskajáték pusztán
azért népszerű és sokat játszott darab,
mert lehetőséget ad két idősebb
színésznőnek főszerep eljátszására.
Amolyan bravúrdarab, amiben lubickolni
lehet a kiváló szerepek értelmezéseiben,
és még a kisebb szerepek is nagy
lehetőségeket rejtenek. Holott ennél többről van
szó, hisz minden figura önálló
elemzést érdemelne, plusz a családi fotó
politikai háttere is fontos. Végül a
történetre rányomja bélyegét az
1960-as évek sajátos életformája a
társbérlettel, presszójárással, a
nyugatról érkezett csomagok
státusszimbólumával. Mindez belengi a darabot,
amelynek helyszíne a szocialista
tábor legvidámabb barakkja.
Nos, a szerzői
utasítás írja elő, hogy egyetlen díszlet
legyen, és minden jelenet ebben az
egyetlen díszletben játszódjon. Ezt a feladatot Vereckei Rita oldotta meg, díszlete szobabelső,
konyha, presszó,
művelődési ház, Giza szobája, a sokfunkciós
szobát egy válaszfal fogja le a
nézőtér felé, a válaszfalat homályos
üveg (vagy plexi) borítja, a falra
akasztott tükrök is homályosak, foncsorosak. A
színészek maguk húzzák ki- s be
ezt a térelválasztót szükség szerint.
A másik díszletelem a zongora, ami
állandóan
változtatja helyét, még a kidobott vacsora
fánkjainak is ez ad helyet. Szakács
Györgyi jelmezei az 1960-as évek
divatját tükrözik, jól kirajzolódik
benne Orbánné slampossága és Paula
csinossága közti ellentét, utóbbinak kontya
is korabeli divat szerint készült.
A darab
kulcsfigurája Orbánné (Udvaros Dorottya),
az ő érzelmi
kilengései adják meg az alaphangot. Ő
irányítja a többi szereplőt, érzelmi
kitörései, féltékenysége tör,
zúz, rombol, mindent és mindenkit maga alá gyűr.
Özvegy Orbán Béláné – ha
hihetünk neki – mindig is Csermlényi Viktort (Blaskó Péter) szerette, már azelőtt
is,
hogy hozzáment mára elhunyt férjéhez. A
Csermlényihez fűződő érzelmei
folytatódtak a házassága alatt, majd férje
halála után is, a történet idején
pedig kitör rajta a féltékenységi
őrület, mert barátnője, Paula (Tóth
Auguszta) elcsábította a férfit oly
sikeresen, hogy nemsokára esküvő lesz.
Orbánné zaklatottságát a München
mellett
élő nővérének, Gizának (Bánsági
Ildikó)
meséli el levélben, vagy telefonon. Giza higgadtabb,
óvatosabb nő nála,
ráadásul bénasága örökös
tolószékhez láncolja. Kettejük
vitatkozása képezi a
színdarab jelentős részét. Erősen kötődnek
egymáshoz, valójában semmiben nem
értenek egyet, viselkedésük, temperamentumuk, a
múlt megítélése merőben
különbözik egymástól. Giza
Németországban élő fiánál lakik,
és minden kényelme
megvan, kizárólag a tolószék
akadályozza, hogy teljes életet éljen, ő is
özvegy. Bizakodik egy műtétben, amitől talán
visszanyeri járóképességét,
ám
feltehetően épp a műtét okozza halálát (az
írott változat nem mondja ki, csak
sejteti). Orbánné viszont még hatalmas
csalódása után is fel tud állni,
továbblép a történteken.
A két
lánytestvér rendszeresen
visszatér egy fiatalkori fotóhoz, ami 1918-ban, vagy
1919-ben készült,
szaladnak lefelé a dombon, és várnak valakit, ezt
mutatja az elsárgult fotó.
Aztán kiderül, hogy apjuk
visszatérését várták vidéki
házukba, akit megaláztak
a különítményesek, ezért a férfi
főbe lőtte magát. Giza megszépíti az apa
halálát, Orbánné keményen
ítéli meg a történteket, szerinte
közvetve megölték
az apjukat, ami nem szép halál. Később azt mondja,
hogy nem is az apjukat
várták, ő már akkor is Viktort várta, akibe
szerelmes volt.
Orbánné
saját lányával, Ilussal (Katona Kinga)
is rossz viszonyban van,
veszekednek sűrűn, általában a lánynak van igaza,
de érdekes módon mégis
unalmasnak, sótlannak találjuk a fiatal nőt, mintha nem
tudna élni
felszabadultan, kizárólag a kötelezettségei
foglalják le, hozzá képest a
sokszor szipirtyónak tűnő anyja sokkal eredetibb figura.
Szász
János rendezése – állítása
szerint – nem koncepciózus, mivel hagyta a
színészeket úgy játszani, ahogy
maguk gondolják, ahogy jónak látják. Ők
pedig nem csinálják rosszul. Udvaros
Dorottya teljesen elengedi magát, smink és paróka
nélkül, slamposan, előnytelen
ruhában, felemás cipőben, kócos hajjal is
képes játszani a nagyon szenvedélyes
Orbánnét. Csak 1-2 alkalommal érezni, hogy hangja
erőltetetten cseng. Bánsági
Ildikó legszelídebb önmagát mutatja
felénk, amikor haragos, vagy szomorú, akkor
is szelíd és csendes. Nagy Mari
(Egérke) találó választás volt erre
a szerepre, szinte semmit sem kell
csinálnia, annyira hiteles. A jellegzetes nyávogás
a végén most kicsit rövidre
sikerült. Blaskó Péter
(Csermlényi
Viktor) egy olyan jelenetben kiváló, ami nincs is benne
az írott szövegben: a
pesterzsébeti koncerten Gremin áriáját
énekeli az Anyegin c. operából
zongorakísérettel. Remekül játssza a ripacs
énekest, aki mindent belead, mégsem kiváló
az ária. A legjobb mellékszerep Tóth
Augusztáé, női praktikái, jó külseje,
affektálása révén nem csoda, hogy
elcsábítja barátnője szerelmét.
További szereplők: Mátyássy Bence
(Józsi), Tímár
Éva (m. v.) (Adelaida), Szeri Martin
(e .h.) (pincér, Schwester).
Zongorán
kísért Károly Katalin, dramaturg:
Kulcsár
Edit, rendezőasszisztens: Herpai Rita.
Bemutató
és megtekintett előadás: 2019. december 14.
Budapest,
2019. december 17.
Megjelent a Kláris 20/4.
számában.
Földesdy Gabriella
