Érdekes Paolo Genovese darabjának a
címválasztása – Teljesen
idegenek –, hiszen egy
baráti összejövetelbe pillanthatunk bele, mégis
az előadás végére teljesen
találónak érezhetjük. Egy felvonásban,
végig egy színen játszódik a
történet, a
házigazdák konyhája-ebédlője és
terasza látható (díszlet- és jelmeztervező: Kovács Ivette Alida).
A keserédes
komédiában
sorban érkeznek a vendégek mindaddig, amíg ki nem
alakul a végső hetes létszám.
Az összeszokott társaság vidám
beszélgetéseiből kapunk bevezető képet a
barátokról, párokról,
kapcsolataikról. Egy érdekes szituációba
csöppenünk,
mivel egy közös vacsoráról van szó, a
szereplők kisebb-nagyobb megszakításokkal
esznek-isznak a színpadon. Az asztaltól néha
átmennek a teraszra a
holdfogyatkozást figyelni. Egymás ugratásán
jókat nevetünk, már majdnem kicsit
unalmas lesz, ahogyan a vacsorát nézzük, de
tényleg csak majdnem, egy pontosan
jó helyen kezdenek egy érdekes játékba:
„Különös
játékot talál
ki egy baráti társaság: bárkinek
megszólal a telefonja, képes vagy szöveges
üzenetet kap, együtt hallgatják, olvassák,
nézik… A hétköznapi estén
váratlan
titkok pattannak föl, évtizedes szövetségek
kapcsai kezdenek kilazulni… Pedig
eddig úgy gondolták, jól ismerik egymást
– ám lassanként elszabadul a pokol…”
Érdekes figyelni,
ki
hogyan viszonyul a felvetéshez, könnyen, vagy nehezen
egyezik bele a játékba.
Egy ideig nem történik semmi különös, de a
feszültség egyre érik, már nem olyan
őszinték a nevetések, a kezdeti
kíváncsiság után egyre
érzékenyebben reagálnak
az üzenetekre, hívásokra és a
mögöttük megbújó dolgokra. A kedves
ugratások
után egy ponton túl már nem a nevetéstől,
hanem a vitáktól hangos a társaság.
Sorban robbannak a titok buborékok, és olyan dolgokra
derül fény, amely nemcsak
a jelenlegi hangulatot, hanem a társaság jövőbeli
viszonyát, kapcsolatát is
megváltoztatja. (Szívesen pillantanék be a
következő találkozásba. Vajon hányan
mennének el, és milyen begyógyult, vagy eleven
sebeket hordoznának? De ez már
egy másik előadás lenne.)
Barátság,
szerelem,
őszinteség, elfogadás, empátia, megcsalás,
elhallgatás… sok minden tör
felszínre, sok minden átértékelődik az este
folyamán. És van egy titok, amely
csak a nézők számára lelepleződik le.
Aktuálisan mai az előadás témája. Amit a
függöny felgördülése előtt vicces
kijelentésnek hihetünk, az súlyosan
elgondolkodtat a végére. – A telefonok
kikapcsolására vonatkozó kérés
végén az
hangzik el, hogy előadás után kapcsoljuk vissza a
mobiltelefonokat, ha merjük.
Tetszik a darab
tempója, jónak tartom, hogy nincs megszakítva
szünettel az előadás íve. Jól
működnek az időzítések, a
telefonhívások és üzenetek jelzései, a
különböző
fogások felszolgálása, a beszélgetés
és az evés igazítása. A pattanásig
élezett
hangulatban még egy sejtelmes aláfestő zene is elindul,
amelytől a nézőtér felé
is fokozottabban hullámzik át a feszültség. A
nevetéseket a megdöbbenések
váltják.
A 2016-os film
magyarországi remake-je BUÉK címmel ment a
mozikban. Láttam a filmet, a
történetszálakat ismertem, de az élő
szereplős előadás nagy élményt adott így
is. Jobban ütöttek, máshogy hatottak az adott pillanat
eseményei. A hét
nagyszerű színészi játékot öröm
volt nézni – Martinovics Dorina, Kolovratnik
Krisztián, Lévay Viktória, Debreczeny
Csaba, Erdélyi Tímea, Makranczi Zalán és
Nagy Sándor –, valamennyien kiemelkedőt és
maradandót nyújtottak. Mégis
szeretném hangsúlyozni személyes kedvenceimet,
Nagy Sándort, aki szép természetességgel
hozta Peppe karakterét és Debreczeny Csabát, aki
Lele meglepő jellemvonásait is
hitelesen mutatta meg.
A kezdetben teljesen
idegen szereplők elnyerték az
érdeklődésünket, így amikor egymást
már szinte
idegennek érezték, mi együtt érezhettünk
csalódásaikkal, megdöbbenéseikkel.
Nagyszerű színházi előadást kaptunk.
Fordította: Sediánszky Nóra. Dramaturg: Lőkös
Ildikó. Rendezőasszisztens: Skrabán
Judit/Petyi János.
Rendező: Czukor
Balázs.
Bemutató: 2019.
november 23.
Megtekintett
előadás: 2019. november 24.
Budapest, 2019. november
26.
Szalay
Hajnalka
