Balett, musical,
színdarab, film- és
tv-feldolgozása Tolsztoj
regényének
egymás sarkát tapossa. Az Anna Karenina
kifejezetten modern regénnyé avanzsált az
elmúlt 140 év alatt. Főhőse látszólag
boldogan él nála jóval idősebb
férjével, imádja ötéves
kisfiát, nem akar mást
az élettől, de úgy tűnik, hogy az élet akar tőle
még sok mindent, s ennek a
hívásnak Anna nem tud ellenállni.
A Pesti
Színház előadását Roman
Polák, a Szlovák Nemzeti Színház
rendezője viszi most színre. A magyar szöveg
gondozója (fordító) Morcsányi
Géza, a dramaturg: Balassa Eszter. Mennyire
marad meg
Tolsztoj elképzelésének a színpadi
változat? Vagy az írónak már nem sok
köze
van ennyi idő után saját teremtményéhez,
mert a kései utódok saját koruk
felfogását rendezik bele a régi regénybe.
Feltétlenül az utóbbiról van szó.
Polák rendezése felgyorsítja a színpadi
tempót úgy, hogy egymásba tolható
fehér
díszletfalakat alkalmaz, amelyeket távolból
irányítanak, valamint az asztalok
és a székek is el vannak látva guruló
szerkezettel, ezek mozgatását egy
görkorcsolyázó statisztéria végzi
sebes tempóban (Díszlet: Jaroslav Valek).
A jelmezek is szerves összhangot alkotnak,
mindenki fehér-fekete kombinációs
öltözéket visel, ezt a két színt
töri meg
Anna piros táskája és bordó
köntöse, valamint Nyikoláj véres lepedője
(Jelmez: Peter Canecky).
Tartalmi
szempontból a rendező
megosztotta a drámát. Egyfelől ragaszkodott a
részletek kibontásához, így a
mellékszereplők jelleme is részben vagy egészben
kiteljesedésre kerül. Az
elhúzódó cselekmény viszont nem hozza
magával Annának (Bach Kata) a
regényben racionálisan felépített
önpusztító
cselekedetét, az öngyilkosságot. Tolsztoj
Annája súlyos egyéniség, aki
belátja,
hogy elhibázta az életét, nincs kiút
számára, a vezeklés pedig túl
hosszadalmas, megalázó procedúra lenne,
ezért választja a rövidebb utat. Polák
rendezésében nincs meg az a mélység, ami
meghozná a belátás
képességét. A
morfin és a pillanatnyi szeszély löki a főhősnőt a
vonat alá. Nem megrendítő,
majdnem érdektelen, de legalább is súlytalan.
Más-más
módon bontotta ki a rendezés
Anna rokonai sorsának alakulását. Levin (Kiss
Gergely Máté) és Kitty (Antóci
Dorottya
e.h.) lassú egymásra találása után a
boldog házaséletre már nem jut idő, ők
lennének az ideálpáros, Anna és Vronszkij (Orbán
Levente) ellentétei. Meglepően hosszú és
keserves jeleneteket szentel Levin
testvérének, Nyikolájnak (Zoltán
Áron)
szenvedésére, aki végletes
életmódjában hol Istenhívő, hol
kicsapongó korszakát
éli, míg az alkohol és a tüdőbaj nem
végez vele. Halála előtt ismét megtér,
nagyrészt Kitty hatására.
Szokványosabb
sorsot él meg Dolly (Waskovics Andrea) és
Sztyiva (Józan László), ahol a
gyerekszülésekbe
belefáradt nő megbocsát hűtlen férjének,
aki ugyan megijed felesége haragjától,
de egy kényelmes utat választ a botrány
elkerülésére. Anna férje, Karenin (Hegedűs
D. Géza) jelleme bomlik ki
legkövetkezetesebben. Öreges szerelemérzése,
majd féltékenysége, haragja,
gyűlölete, közben megbocsátása a
szerelmeseknek, ez mind-mind remekül
felépített folyamatként tárul elénk.
Vronszkij figurája kicsit kifejletlen,
éretlen személyiség bújik meg
mögötte. A hercegi házaspár (Borbiczki
Ferenc, Kútvölgyi Erzsébet)
láthatóan mai figurák,
legfeljebb öltözékük idéz fel
régmúlt orosz arisztokrata mivoltot,
cselekedeteikben spontának. Azt érezzük, mintha
terhükre lenne két lányuk, mert
mindkettőnek problémája van a
házasságával. Legjobban megoldottak az
egyéni
sorsok: Jasvin (Csapó Attila) egy
megszállott orosz katonatiszt, saját egyéni sorsa
mellékes, Betsy (Majsai-Nyilas
Tünde) figurája az öntörvényű, mai
szóval nyitott házasságban
élő, már-már szex-mániás, ám
mégis vonzó teremtést képviseli, míg
Lídia (Halász Judit) csak egy
tolakodó, irigy
és pletykás vénasszonyt.
A kép
valahogy összeáll, de erősen
töredezett. Nehéz leszűrnünk a
látottakból valami üzenetet mai
élethelyzeteinkre. A rendezésnek meg kellett azzal
küzdenie, hogy Annát nem
teszi felelőssé a történtekért. Nem
bűnös, mert a szerelem szenvedélyének rabja
volt, az ő szerelme minden tettének következményei
alól felmenti. Gyengesége
testi-lelki-szellemi, és még érzelmi is. Ez az
üzenet valóban a mai kor
értékrendje szerint való.
Ugyancsak
élt a rendezés két
szereplőnek meztelen megjelenítésével. Jasvin
bordélyházi prostija – igaz,
háttal nekünk – a férfi ölében
„teljesít szolgálatot” ruha
nélkül, majd
Nyikoláj – ő is háttal nekünk –
várja, hogy ágyneműjét tisztára
cseréljék.
Inkább divat, semmint szükséges eszköz valamely
helyzet, cselekmény
megvilágítására.
Legjobb
alakítást Hegedűs D. Géza
nyújtotta, játéka felkészült,
tapasztalt, rutinos, és a helyén volt ebben a
rendezésben is. Nem így Bach Kata, aki nemcsak, hogy
túl fiatal erre a
szerepre, de még részben sem tudja hozni a figura
mélységét. Orbán Levente
ugyancsak alul maradt a szerep megformálásában.
Vronszkijnak most még éretlen,
de néhány év múlva ő már
remekül fogja játszani. Kiváló
alakítást nyújtott
Jasvin szerepében Csapó Attila,
beszédében, szeme csillogásában, a
cári katonai egyenruhában szinte
félelmetessé nőtt előttünk. Nehéz feladatot
oldott meg Zoltán Áron, az
alkoholista és tüdőbeteg Nyikoláj
megformálása jól sikerült. Halász
Judit
ezúttal nem tudta jól megfogni a minden lében
kanál Lídia alakját, játékát
inkább modorosnak mondanám. Jó volt viszont Kiss
Gergely Máté (Levin),
Waskovics Andrea (Dolly), Majsai-Nyilas Tünde (Betsy), Gilicze
Márta (Mása). További szereplők voltak: Kútvölgyi Erzsébet,
Borbiczki Ferenc, Józan László, Antóci
Dorottya e.h.
Zene: Michal Novinski, a rendező munkatársa: Szládek
Kata, Szabó G. László.
Bemutató
előadás: 2019. október 25.
Megtekintett
előadás: 2019. november 14.
Budapest,
2019. november 16.
Megjelent
a Kláris
20/3. számában
Földesdy Gabriella