Ki és mikor
képmutató? Képmutatás nélkül
tudnánk-e élni? Csak Tartuffe képmutató-e?
– és még
sok-sok kérdést feltehetnénk, amelyekre
igazából nincs megnyugtató válasz. Mert
azt szeretnénk hinni, gondolni: le az álarccal! Csak
teljes őszinteség!
Van, aki
szerint ennek betartásával már régen kihalt
volna az emberiség.
De mennyire
lehetünk képmutatóak? Vagy szelídebben: nem
teljesen őszinték…?
Egészen
biztosan és többek között ezt is helyzete
válogatja…
És még egy
dolog szintén biztos: két ember kell hozzá, az
egyik, aki képmutató, a másik,
aki ezt sajnálatos módon készpénznek veszi.
Az előadás
teljes komédiának indul, ezt jelzi a
függönyön a felirat, nehogy egy percig is mást
gondoljunk. A stílus, a ruhák, a mozgás, a
történések mind ezt mutatják. A
talpraesett, dinamikus mozgású
„szolgálólány” (itt: Dorine, Mariane társalkodónője – Szűcs
Nelli) hangsúlyos, sőt felvillanyozó
jelenléte, a nagy játékmajom
Orgon lánya kezében (Mariane, Orgon lánya – Barta
Ágnes) és persze maga Orgon (Horváth
Lajos Ottó), akinek ruháját nem is tudom hova
tenni – sem nem teljesen
ágrólszakadt, sem nem úri, nagyon nem…
ellentétben elsősorban a vőlegény
(Valér, Marian szerelmese – Berettyán
Sándor) cifra ruhájával, de még
sógora (Cléante – Berettyán
Nándor) szolid öltözékével szemben
is. (Jelmeztervező: Bánki Róza). A
második részben azonban
szinte mindegyikük feketében jelenik meg, talán
előre megérezve (jelezve) a
bekövetkező tragédiákat. Szűcs Nelli
bohókás? fantáziadús? félig
tütűs? de még
innen a komikuson! ruházata, mint ahogy egész
játéka is külön figyelmet
érdemel.
Orgon teljes
belehabarodottságát Tartuffe-be már szinte
földöntúlinak hihetnénk, ezt a vetített
óriási háttérképek, videók
kellően aláfestik. A videónak egyébként
máskor is,
az előadás egészében jelentős a szerepe.
Megtörténik
sorjában minden, amit Moliére elgondol – az első
négy felvonásban (!), így Tartuffe
kísérletére is a kissé kimért
és elegáns asszony (Elmira – Ács
Eszter) elcsábítására. Szinte ennek
következményeként Orgon egy
pillanat alatt a már testvérének tekintett
férfinak ajándékozza teljes vagyonát
csakazértis, az általa dicsőített férfi
ellen felhozott vádakkal szemben –
eszébe sem jut kételkedni egy pillanatra sem, sőt.
Miután az ajándékozásról már
papír is készült, ellene nem tudnak semmit tenni,
még Dorine-nak sem jut eszébe
semmi, tehetetlen – de a lány, Mariane férjhez
adása ellen Tartuffe-hoz talán még
van kiút.
Orgon a fiát
(Damis – Szabó Sebestyén
László) kiátkozza
persze, aki ráadásul itt
kábítószeres…
És eljön a
nagy leleplezés. nagyon-nagyon nehezen, igen sokat kell
köhögnie az asszonynak,
túl sokat is – miközben az asztal alól eltűnik
a férj hosszú percekre, aztán mégis
előkerül, de még akkor sem akar hinni a szemének.
Érthető. És teljesen
megtörik, amikor Tartuffe és felesége felemelkednek
az óriási csillárban – hova
is? Miért is? Mi is történik? – De
aztán mindenki boldogan él egy másik
világban,
csodálatosan virágzó napraforgó
táblában lepkéket, labdát kergetnek, csak a
szegény,
megcsalatkozott Orgont hagyja el mindenki – múlt időben
beszélnek róla (apám
volt stb…), és ő teljesen összetörve,
elhagyatva, csendben – meghal. Felesége
teríti rá azt a fekete ruha-leplet, amivel őt rejtette el
szerelmi légyottja
alatt Tartuffe-fel…
A
függönyön
pedig ez olvasható már: tragikomédia.
Igen, ez lett belőle. Tragikomédia.
A javából.
Mert itt
nemcsak Tartuffe a képmutató, ha nem is olyan
mértékben és kiszámítottan, de
valamennyien azok – vagy talán a
társalkodónő-szolgálólányt
kivételnek vehetjük.
Mariane fél apjától, és nem tud nemet
mondani, most kezdi tanulni nem nagy
sikerrel (mint tudjuk, apja már odaígérte őt
Valérnak), a fia egy másik világban
él: jórészt a kábítószer
bűvöletében, a feleség hűvös és
kimért, ki tudja,
mennyire igaz férje iránti szerelme… nem
beszélve Orgon bősz anyjáról (Pernelle-né
– Nagy Mari) a végeláthatatlan
és
megalapozatlan nagy prédikálásokkal.
Persze,
Tartuffe a felkészült, tanult képmutató, nem
vitás. Gonoszsággal, kapzsisággal
társulva. Az lehet, hogy megkívánja más
jószágát, jelen esetben az asszonyt, de
nyilván nem szereti, mert – nem tud szeretni…
(Tartuffe, szenteskedő – Trill Zsolt). Az is
nyilvánvaló, hogy
megtalálta megfelelő emberét Orgonban, akit képes
az egész háznépe ellenében
markában tartani. Trill Zsolt pedig semmit sem tesz, hogy
szimpatikussá tegye
számunkra… szintén sőt. Még akkor sem
szeretjük meg Tartuffe-jét, ha ruhátlan
jelenetén csak derülhetünk, nem felejtve jó
darabig azt az óriási
napraforgó-csokrot a kezében, ruházat
gyanánt.
Mi jön át a
lényegből…? Nagyon sok. Olykor szinte viharos
mozgással, beszéddel,
külsőségekkel egyaránt… Többen
bejárják a nézőteret, különös
tekintettel az
elválasztó korlátra, az összesen 9 szereplő
(merthogy nem találkozunk Lojális
úrral, a Rendőrhadnaggyal és Flipote
szolgálóval sem) teljesen „belakja”
nemcsak a színpadot, de még a nézőtér egy
részét is.
Különös
előadás, tagadhatatlan. És mint utaltunk rá, csak
az eredeti 4 felvonás – a
Moliére által később hozzátoldott,
„felmentő” ötödiket, melyben igazság
adatik
Orgonnak és Tartuffe-t lecsukják, elhagyták.
Így ugyan nem világos, milyen
iratokat rejtegetett Orgon, amit nem kellett volna, de az
nyilvánvaló, hogy
Tartuffe még ezt is ellene használja fel. Orgon
számára így tényleg csak a
halál marad.
Számunkra meg
önkéntelenül is az állandó
kérdés: hogyan lehet valaki ennyire
hiszékeny…? No de hát lám, az anyja
is…! („Van még
kérdés?”)
A grúz rendező, David Doiasvili most sem végzett
félmunkát. Tűnődhetünk saját
életünkön is.
A darabot Vas
István fordításában
állították
színre (mondjuk úgy: nagy vonalakban), dramaturg: Kozma András. Rendezőasszisztens: Herpai
Rita.
Bemutató és
megtekintett előadás:
2019. október 18.
Budapest, 2019.
október 20.
Megjelent
a Kláris
20/3. számában
Györgypál Katalin