Euripidész a
Kr. előtti V. században valamit nagyon magas szinten tudott
és művelt: kiváló
emberismerő volt, és remekül építette fel
tragédiáit. Drámái főként a
görög
mitológia eseményeit dolgozzák fel,
körüljárva a problematikát, felmutatva a
lélek borzalmait, az emberben lakozó szörnyet, amely
hiú, önérzetes és eszelős
módon bosszúálló. A szerző saját
korában nem számított sikeresnek, csak
ötször
nyert első díjat, pedig 90 drámát írt.
Euripidész
két és félezer éve írt
tragédiáját, Médeia
őrjöngéseit,
átkait mai szemmel nézzük, és azt
érezzük, hogy az ember természete nem sokat
változott azóta sem, legfeljebb a ruha, amit visel,
más anyagból van és másképp
szabott, de gondolkodása ugyanaz, mint az ókori
Korinthosz földjén élt
önérzetes asszonyé: megcsalták, új nő
lépett helyébe, ő pedig szégyenben maradt,
és nincs hová mennie. Szerelme, Iaszón, megunta,
lecserélte, pedig ő mennyi
áldozatot hozott érte!
A
cselekmény mesterien bonyolódik,
de ez így van az ókori görög
drámáknál általában. Mindig azt
hisszük, van
megoldás, a konfliktus békés úton
rendeződik, nem lesz vérfürdő. Azonban hamar
kiderül, nincs kiút, a legszörnyűbb
variáció valósul meg, a sors beteljesül,
ki-ki elpusztul, vagy bűnhődik, boldogtalan és elhagyatott lesz.
A szerző
szerint senki nem boldog, legfeljebb van, aki szerencsés
ideig-óráig, egyébként
minden ember boldogtalan.
A Médeia
ritkán játszott darabja a magyar
színházaknak, a 19.
században inkább Grillparzer újkori
feldolgozásában játszották a
színházak,
Jászai Mari egyik sikerdarabja volt az Elektra
mellett. A mostani előadást Eirik Stubo
norvég rendező állította színpadra az
„isteni szörnyeteget”, próbálva kicsit
emberi közelségbe hozni. Médeia a mitológia
szerint nem közönséges lény, a
Napisten unokája, varázserővel rendelkezik,
Iaszónt is gyilkosságok árán
juttatta győzelemhez. Nézőként azonban mi csak egy
sértett, őrült szenvedéllyel
bíró anyának, elhagyott feleségének
látjuk, aki megöli férje új
feleségét,
annak apját és Iaszóntól született
két fiát, hogy férjén bosszút
álljon. Stubo
rendezése enyhíteni akarja Médeia gyilkos
indulatait, aki maga is látja előre
tettének következményeit, de már nem tud
változtatni elhatározásán,
túlságosan
jól készítette elő ördögi tervét,
képtelen leállítani a folyamatot.
A rendezői
akarat következménye az
is, hogy elmarad az írott mű befejezése. Médeia
ugyanis sárkányfogaton távozik
Korinthoszról fiai holttestét magához véve,
s Iaszónnak megjósolva közeli
halálát saját hajóján, az
Argón. Médeia pedig az istenek akaratából
tovább
folytatja életét, amely vezeklést és
további meglepő fordulatokat tartogat
számára. Ez a tartalom más irányba
vinné a rendező most elénk tárt
elképzelését, mondandóját,
ezért is marad el.
Stubo üres
színpadot tár elénk,
mögötte a tengert látjuk vetítővásznon.
A színen mindössze két ülőalkalmatosság
áll rendelkezésre, a kórust alkotó
három asszony időnként a nézőtér első
sorában foglal helyet (díszlet: Ondraschek
Péter). Mészáros Zsófia
jelmezei
a szürke szín árnyalatait hozzák
elénk, nem próbálják követni az
ókori görög
öltözetet, inkább semlegesek, kényelmes,
testhez álló öltözetek. Médeia
hosszú
szoknyát visel, mezítláb játszik,
leengedett, hosszú hajjal. Eszközként két
láda szolgál, ebben elrejtve van a gyilkos
köntös és az arany korona. Mindehhez
háttérként olyan zenei aláfestés
járul, amely inkább megnyugtatja a nézőt,
mintsem felzaklatja. A zene hozzájárul ahhoz is, hogy
saját gondolatainkat
rendezzük a látottakkal kapcsolatban.
Szűcs
Nelli
ismét megmutatta, hogy nagyszerű kvalitású
színésznő, Médeia alakítása
egyaránt
rendelkezik démoni vonásokkal, és emberi (anyai)
ellágyulásokkal. Nagyon meggyőző
őrjöngése, de magányos, magát emésztő
bánata is. Trill Zsolt (Iaszón) most is
elvarázsol bennünket
sajátos hangjával, amelynek lejtése, ízes
volta összetéveszthetetlen. Tökéletes
artikulációjával mindent ki tud fejezni. Csurka
László Hírnökként, Rubold
Ödön
Nevelőként hat ránk pozitív erővel. További
szereplők voltak Rátóti Zoltán
(Kreón), Szarvas József (Aigeusz), Nagy Mari (dajka), valamint a
korinthoszi nők kórusaként megjelenő három
szereplő (Söptei Andrea, Ács Eszter,
Ligeti-Kovács Judit m. v.) Egyértelmű
törekvése volt a rendezésnek, hogy ne a megszokott
kórus-formáció (sok nő egy
tömbben) legyen jelen, hanem valami más. Az itt szereplő
három kórustag
egyenként vesz részt az előadásban, hol itt, hol
ott ül vagy áll, néha az egyik
szereplővel beszél, máskor inkább csak
megállapításokat tesz a cselekménnyel
kapcsolatban. Mintha még így sem találnák a
helyüket a kórustagok, viszont
feltétlenül szükség van rájuk, hisz ők
mondják ki a szerző örökérvényű
megállapításait: „mire várunk, az
sosem jő el,/ míg a sosemvártnak utat nyit a
sors”(Kerényi Grácia
fordítása).
Dramaturg: Ölveczky Cecília, fordító: Rakovszky
Zsuzsa, rendezőasszisztens: Kolics
Ágota.
Bemutató:
2019. szeptember 20.
Megtekintett
előadás: 2019. október 8.
Budapest,
2019. október 12.
Földesdy Gabriella
