SZÍNHÁZ

LÖKÖTTEK

Karinthy Színház

A szerző, Laurent Baffie Párizsban született, író és színész – semmiképpen sem pszichiáter. E művében mégis életszerűen állítja elénk a kényszerbetegségek különböző válfajait, hol kicsit gúnyolva, hol együttérzően. Kifogástalanul megismerhetjük e betegségek tüneteit és latin neveit – utóbbiakat mellőzzük.

Egy neves pszichiáter otthonos rendelőjének várószobájában vagyunk, Fred, az idős káromkodós (Papp János) már megérkezett, jegyzeteivel van elfoglalva, és közben valóban káromkodik és mutogat – mindig ugyanazt –, önkéntelenül. Később megtudjuk, hogy több mint 60 éve él ezzel együtt és tudja, hogy gyógyíthatatlan (talán ezért is vannak a jegyzetei, és ő mondja meg általában a többiek kényszerbetegségeinek latin neveit), betegsége pályaválasztását is befolyásolta. Most már nyugdíjas. Megérkezik Vincent, a taxis (Marton Róbert) – őt a felesége küldte ide, mert mindig mindent megszámol, akkor is, ha nem kell, kiválóan számol fejben, akkor is, ha nem kell… Később azonban, egyetlen egyszer, nagyon kiborul, el sem hisszük…

Mivel 6 üres szék van – nem is akármilyenek, könnyűek és átlátszóak és egyforma színűek – díszlet Bujdosó Nóra –, még várhatunk klienseket. Jönnek is, a sorrend már nem túl fontos. Itt lesz az elegáns Marie (Pápai Erika), ő nem saját maga miatt jött, hanem a mozgássérült barátnője miatt – őt persze nem ismerjük meg sem személyesen, sem elmondásból –, Marie viszont feltűnően mindent ellenőrizne a lakásban, ahonnan eljött, harmincszor a víz-villany-gáz elzárás téma merül fel, és szemünk előtt keresi folytonosan és látványos-idegesen a táskájában a kulcsot. Van ilyen, tudjuk. Aztán itt van az alkata miatt eleve feltűnő, nagyon kedves megjelenésű és nagyon erősen tisztaságmániás Blanche az örökös tisztogatással, ablaknyitással és főleg kézmosással (Balázs Andrea). Na és Lily (Tenki Dalma), aki minden általa kimondott szót vagy mondatot, esetleg valaki más által kimondott szó utolsó szótagját legalább egyszer kényszerűen megismétel. Hozzá a mozdulatokat is, ami először vicces, aztán egyre kevésbé az, míg lassan megértjük, az ő számára ez mekkora teher lehet. És persze olykor megjelenik az orvosi asszisztensnő (Vertig Tímea), hogy sajnálattal tájékoztassa az azonos időpontra hívott betegeket arról, miszerint az orvos repülőgépe késik, még mindig késik, már elindult a reptérről – míg fel nem adják és el nem mennek, kivéve Fredet. Ő még marad egy kicsit, hiszen ráér.

Na de addig! Kissé vontatottan és picit mesterkélten, de mégis átalakul a kényszerű várakozás csoportterápiává. Előtte azonban társasjátékot játszanak, egy mai Monopolyt Euróban… ami szintén számos vonásukat felszínre hozza, nem feltétlenül a betegségükkel kapcsolatban. Van, ami vicces, van, ami inkább szomorú. Tanulságosnak mindenképpen nagyon tanulságos, többek között bizalmat teremt maga a közös játék – mint általában minden közös játék – egymás iránt. Ez után következik a spontán csoportterápia, aminek szintén Bob (Baronits Gábor) a kezdeményezője. Talán ő jött a legkésőbb. A fiatalember korábban már részt vett ilyen terápián, amit most javasol. Fred élénken tiltakozik, ő kifejezetten egyéni terápiára érkezett, bár nem hiszi, hogy akár ez az állítólagos neves pszichiáter segíthet rajta. Marie is ellenszegül, talán ő a leginkább, hiszen el kell érnie a vonatát. Lily azonban nagyon lelkes, végül mindenki belemegy, hogy 3 percig ő legyen a középpontban. És lőn.

Itt akkor azt gondolhatnánk, hogy nosza, a 3-3 perc alatt majd kitárulkoznak, megmutatkoznak, minden szép és jó lesz, ami persze lehetetlen. Nem is lesz az, sőt. És mégis! – kínos 3-3 percek után ráeszmélnek, hogy igazából szinte mindenkivel történt valami jó, amikor nem a kényszerbetegsége győzött rajta, csak éppen nem az ő 3 perce alatt. Itt még érdekesebb a dolog. Mindenkinél találnak legalább egyetlen pillanatot, amikor nem érvényesült rajta a kényszere – és általában akkor, amikor nem önmagára koncentrált, amikor valaki más fontosabb volt számára. Kicsit erőltetett a nagy lelkendezés (nekünk, hiszen francia a szerző, nem magyar), de figyelemfelhívó.

Tehát mindenki először van itt, mindenki hónapok óta várt erre az időpontra, közülük senki sem ismeri személyesen az orvost, és most már nem is fogja megismerni, mert mindenki elmegy újabb időpont nélkül – kivéve Fredet. Aki, ha már ennyit várt, még egy kicsit tud várni erre az orvosra…

Idáig sem érdektelen a történet, kedves is, szórakoztató is, tanulságos is, cseppnyi kesernyés felhanggal, hiszen kényszerbetegekről van szó, akiknek egy része ettől még teljes életet él, lásd taxis – olyannyira, hogy Marie-t végül ő viszi haza a taxin és ingyen, mert a nő végül tényleg lekéste a vonatát. Meg aztán Bob és Lily, úgy tűnik, nagyon egymásra találtak, bár Bob a vonalakra Marie rosszullétekor volt képes rálépni, igaz, nem is vette észre. Blanche is testhezálló munkát végez egy laboratóriumban.

Mi pedig az utolsó néhány percben megtudjuk, ki volt köztük az orvos. És ez az a pillanat, amikor kedvünk támadhat újra megnézni ugyanezt az előadást, és csak arra vagy főleg arra figyelni, ő mit csinál elejétől a végéig. Sajnos, ez az, amit nem lehet, legfeljebb egy következő előadáson – ha kapunk rá jegyet.

Jelmez: Cselényi Nóra. Dramaturg: Perczel Enikő. Hang: Voronkó Miklós, fény Menüett Produkció Kft.

Díszletkivitelezés Major Attila, kellékes Bíró Tamás. Művészeti vezető: Karinthy Márton.

Rendezte: Kelemen József.

Fordította: Vajda Anikó.

Komédia 2 részben, játékidő nem egészen 2 óra.

Bemutató és megtekintett előadás: 2019. szeptember 27.

Budapest, 2019. szeptember 28.

Györgypál Katalin