Heltai Jenő
édes-bús – szomorú is meg vidám is
– színdarabja mondhatni: operett prózában. A Tündérlaki lányokat
1914-ben mutatta be a Vígszínház
közvetlenül a háború
kitörése előtt. Boriskát Varsányi Irén
játszotta. Később Szirmai Albert írta át
operetté, hisz a téma az operett műfajáért
kiált. Heltainak ezt a darabját
évtizedekig nem játszották sem
prózaként, sem zenével, mintha kiment volna a
divatból a téma, amelyet úgy hívunk, hogy
önfeláldozás, lemondás az igaz
szerelemről, hogy a családtagok továbbra is jól
élhessenek az öreg gavallér
pénzéből. A színésznő
„erkölcse” is némiképp
tabutémának számított, erről Dumas A kaméliás hölgye és az
ebből írt
Verdi-opera (Traviata) voltak hivatva
beszélni, nem Heltainak ez a szerényen, szinte
bocsánatkérően meglapuló polgári
és rezignáltan bölcs története.
Forgács
Péter
rendező saját korában játszatja a
történetet, ahová Heltai is tette. Bátonyi
György díszlete tágas polgári
szalont imitál (a falon egy Csók István
reprodukció lóg, ahogy az írói
utasítás
szól), a jelmezek vegyesek. A nőknél az akkoriban
kötelező hosszú ruha
természetesen itt is hosszú, ám
fantáziátlan legtöbbször. Az
anyáé szinte
rideg, a lányoké sokszor iskolás kinézetű,
Boriskáé még a legötletesebb. A
férfiak ruhája egyszerűbb eset a tervezőnek (Győri
Gabi), a báró eleganciája
kifogástalanra sikerült, a két
fiatalember öltönye is megfelelő, viszont a Róza-Pista
páros erdélyi
népviselete (hibátlan vőfélyöltözet)
egyrészt túlzott, másrészt komikus. Ők nem
is szerepelnek Heltai színművében, csak Róza
mindenes cselédként.
A
„Tündérlaki” név beszédes
és
többjelentésű, az igazi családnév a
„Berg”, amiről intézményesen
magyarosított
a család, bár az anya színházi
névnek
titulálja ezt a valóban művi elnevezést. Az
özvegyasszony és a négy eladó
sorban lévő lány reményei valóban egy
tündérlakot idéznek. Boriska legidősebb
lányként családfenntartó lett, mivel
színésznőként jövedelme is van egy
kevés,
de az igazi jövedelmet a báró pénze jelenti.
Boriska már öt éve a férfi
kitartottja, és ezt anyja és húgai
természetesnek, magától értetődőnek
könyvelik el. Leginkább azt, hogy belőle élnek, hogy
Boriska minden anyagi
gondjukat megoldja, hisz neki már úgyis mindegy, ő arra
született, hogy
áldozatot hozzon az ő „jobb”
ügyükért, legyen az egy hozomány, vagy egy
tanári
állás kinevezés.
Az eddig
kényelmes helyzet akkor
változik, amikor Boriska beleszeret Pázmán
Sándorba, aki költő és
újságíró (az
előadásban a költő kifejezés
elhangzása szinte minden esetben gúnyos felhanggal
történik, jelezve, hogy a
tevékenység lenézett, értelmetlen, az
ingyenélés kategóriájába tartozik).
Amikor bejelenti szeretteinek, hogy férjhez megy
Pázmánhoz, fagyos hangulat
uralkodik el rajtuk, mintha legalább is ez lenne a bűnös
ballépés, amit
fanyalogva kell fogadni. Holott mindegyikük csak arra gondol,
vége a jó
életnek, hisz a báró ezek után nem ad
pénzt gondtalan életük
ellátására. A
jelenet már-már túlzottan kihegyezett, amit
lehetett volna finomítani, de úgy
látszik, nem akarták szelídebbre venni az
esemény súlyát valamiféle
látszat-örömet mutatva. Sári, a legkisebb
lány azonban forral valamit, ő
támogatja nővérét, hogy szerelemből menjen
férjhez, sőt, még Boriska helyét is
átvenné a bárónál (később
derül ki, hogy nincs tisztában azzal, mire
vállalkozik). Majd az derül ki, hogy mindezt csak
azért találta ki, mert Sári
éppen abba a Pázmánba szerelmes fülig, akihez
Boriska akar feleségül menni.
Az
összekevert dolgok végül a
helyükre kerülnek. Boriska lemond, és eljátssza
(hiszen színésznő), hogy marad
a báró mellett, és Sári menjen csak
férjhez az ő Pázmánjához, ha már
annyira
odavan érte. Ő és a báró
valójában nagyon szeretik egymást, de erre csak
most
jöttek rá, sőt a nősülni eddig lusta
báró megkéri eddigi szeretője kezét.
Utóbbi sincs az eredeti színjátékban, ott
józanabb a befejezés. Boriska
visszatáncol, mert Sárit akarja megmenteni,
legalább ő legyen boldog!
Az
előadás legjobb alakítása a bárót
játszó Csankó Zoltáné.
Minden
helyzetre van valami odavaló eszköze, hogy
életszerűvé tegye. Egy hangsúly, egy
mozdulat, egy arcfintor, gesztus, vagy épp a
sáljának le- és felvevése, de mind
a megfelelő helyen alkalmazva. A Sárit játszó Kiss Tünde játéka pedig
üdítően naiv, romlatlanságán igen jól
szórakozik a közönség. Szerintem még
ezen a vérbő komikus betéten is lehetne
finomítani, hihetőbbé tenni a lány valódi
tudatlanságát szerelem ügyben. Agócs
Judit az anya szerepében túlzottan
aggodalmas, még a mosolya is gondterhelt. Molnár
Ágnes (Manci) kissé modorosan játssza a
tornatanár menyasszonyát, Mózes Anna
(Olga) rutinos a hálátlan
testvér szerepében. Dunai Csenge
(Boriska) hálás szerepét nem tudta teljes
mértékben kibontakoztatni, jól
játszik, de erőtlen, hangja fátyolos, szeme
réveteg sokszor. Bródy Norbert
(tornatanár) szándékos
bunkósága néha erőltetettnek hat (őt a pedagógus
titulussal csúfolják, ami szintén idegen
szöveg, nem Heltaié), Sárközi
József (Pázmán) szerepe kicsiny
ahhoz, hogy eljátssza, hogyan váltott át
Boriskáról Sárára. A dramaturg ugyanis
kihagyott jelenetet, amiből ez kiderült volna. Bende
Ildikó és Török András
népies ruhájukban abszolút
operett-betétszámot alakítottak.
Dramaturg: Pozsgai Zsolt, a rendezőasszisztens: Hegedűs
Ildikó.
A Győri Nemzeti
Színház előadását a
Tháliában 2019. szeptember 4-én láthattuk.
Budapest,
2019. szeptember 6.
Megjelent a Kláris 19/6. számában.
Földesdy Gabriella
