Mozart legnagyszerűbb
operájának (=
operák operája sokak szerint) minden tekintetben egyedi
és különleges megoldása
két alcímet is visel. Egyik alcím jelzi, hogy
egyszemélyi produkció: Paizs Miklós
előadása, bár ez így nem
igaz, mert ketten vannak. A mű zongorakivonatát Laufer
Szilvia játssza egy régi, de tökéletes
hangzású zongorán (a
zongorajáték annyira jó, hogy csak egyszer
hallottam, hogy melléütött menet
közben). Másik alcím: A teljes Don
Giovanni Leporello előadásában.
A Don
Giovanni zeneileg és tartalmilag is eléggé
ismert opera ahhoz,
hogy el lehessen szakadni a hagyományos
előadásától, egyéni ízt adva a
produkciónak azzal, hogy megváltozik benne valami
lényeges elem. Paizs Miklós a
szöveget változtatta, ujjaira bábfigurákat
húzott, és az összes szerepet saját
maga énekelte (az opera eredeti szövegírója)
után szabadon, ez aztán annyira
szabadon „szárnyal” tele szlenggel és
obszcén kötőszavakkal, hogy röpködnek
menet közben a f…ok, p…ák és
egyéb szerszámok (18 éven felülieknek,
természetesen!).
Énekesi
produkcióját külön lehetne
elemezni. Hihetetlenül flexibilis a hangja, fizikai önmaga,
saját hangja
Leporellót jeleníti meg, amikor másik szereplő
hangján énekel, elváltoztatja
mélyebb, illetve magasabb irányba az énekesi
hangját, plusz ujjain megjelenik
az illető szereplő bábfigurája. Komplikált feladat
lehetett számára a három
nőalak szopránjainak megkülönböztetése
(Anna koloratúr, Elvira drámai, Zerlina
lírai szoprán), bár csak nagyon vájt
füllel érezni némi különbséget, de
egy még
oly jó férfi énekhang sem képes
ennél többre. Időnként kiegészítő
apró díszletelemeket
is felvonultat a mini bábszínpad elején, pl. egy
zöld bokor, ami mögé lehet
bújni, vacsoraasztal viaszételekkel, temetői kereszt,
könyvkatalógus növelni
képes a humor fokát.
Paizs
Miklós igen otthonosan mozog e
pici bábszínpad keretei között, csak a feje
és a kezei látszanak ki, a
„kelléktár”a bábszínpad
két oldalában van elhelyezve. Általában
csukott szemmel
énekel, időnként átcsap prózába,
mivel a gyors párbeszédeket így tudja
megoldani, az obszcén kifejezések is
prózában hangzanak el. Az előadóra
nehezedő hatalmas terhet (150 percet egy szünettel énekel,
beszél végig a
hangszínt és hangfekvést állandóan
váltogatva) időnként egy korty vízzel
öblíti. A ritmusból egyetlen egyszer zökkent
ki, de akkor is csak a bábmozgást
érte kár: leesett egy bábfigura a földre, azt
kellett megkeresni – közben a
zene és az ének folyamatosan ment.
Na és,
mire föl mindez? Vajon csak a
virtuozitás felmutatása az egyetlen cél, vagy van
még valami más is Paizs
tarsolyában? Bizonyára számos
„kulturális áthallást” rejt a
produkció
„irodalmi, film és zenei műalkotás
irányába”, de gyanítom, hogy a mezei
néző, aki
beül erre a Don Giovannira, nem
ezeket az áthallásokat keresi, esetleg fel sem ismeri
őket. Viszont telibe
kapja az opera ily módon előállt humorát, ezen
szórakozik. Itt minden szereplő
erős karikírozást szenved el az előadótól.
Mivel Leporello szemszögéből látjuk
a cselekményt, rajta kívül mindenki valami
idétlenségben szenved, Don Giovanni
neve csak DJ [ejtsd: dídzsí] alakban hangzik el,
jellemtelen szörnyeteg amúgy,
nőbolond, de itt indokolatlan fölényességére
és ügyetlenségére esik a hangsúly.
Mindhárom nő valahol elviselhetetlen természetű: Anna nem
szereti, csak
csicskázza Ottáviót, a vőlegényét,
Elvira mazochista, látja, hogy szerelme
folyamatosan dobja, mégis imádja, hisz neki. Zerlina
rögtön bedől csábítójának,
aztán alig bírja visszaszerezni buta,
féltékeny Masettóját. Ottavio
meglehetősen férfiatlan, már papucs, pedig mikor lesz
még egyáltalán férj?
Masetto csak hőzöng, durva és utálatos, Zerlina
mindig is túljár majd az eszén.
A komtúr (apa szerepben) mély üvöltő
basszusával maga az őskövület, itt maradt
zárvány a szülői szigorával. Vagyis mindenki
lökött, kivéve Leporellót, aki
kívülről nézi a szereplőket, unja mindet. Ezek a
torz karakterek már Mozartnál
is jelen vannak, az egyszemélyes bábelőadás
mindezt túlozza, felülírja, bőven
rálicitál. Lehetne mindez mai történet, jut
eszünkbe, ha Paizs Miklós
virtuozitásában nézzük.
Az egész
opera elhangzik, kivéve a
nyitányt és a záró kódát,
amikor a szereplők – kivéve a pokolba távozott DJ-t
–
kitekintenek a jövőbe. Fontos, hogy nem operai minőségben
halljuk az áriákat,
de nem is ez volt a cél. Az előadó az
állandóan változni képes hangjával,
apró
bábjaival játszik egy mini színpadon (ahol ő maga
játékos és díszlet is egyben),
ezzel szórakoztat. De ki is kapcsol, és el is
gondolkodtat.
Megtekintett
előadás: 2019. május 26.
Budapest,
2019. május 30.
Földesdy
Gabriella