A valóban
különös előadást megvalósító
Les Hommes Approximatifs
nevű társulat 2009-ben
jött létre. „Bár
anyai ágon vietnámi gyökerekkel rendelkezik, Caroline Guiela Nguyen (született 1981-ben)
mégsem önéletrajzi
előadást rendezett” – olvashatjuk többek
között az előadásról.
Érezzük,
látjuk:
nagyon nem. Vagy részben, amit sejthetünk.
Kimerítő.
Mind témájában, mind
megvalósításában. És nem engedi el
nézőit utána sem.
De miért
kimerítő?
Fizikailag
egyszerűen hosszú (3 óra 40 perc) egy hosszabb
szünettel, a 2. szünet sem 3
perc (ami a felirat szerint lenne), ott kell ülni, ami
végül korlátozza a
figyelmünket.
Szellemileg
sok szempontból is nehéz, többek között:
– a
francia és vietnámi nyelv olykor keveredik, néha
nem is tudni, mit beszélnek
vietnámiul, talán nem is fontos, viszont
érzékeltetik ezzel a francia férfi (Antoine)
frusztráltságát, hogy nem érti
anyját sem;
– történelmi
tablóként is szolgálhatna (részben),
még a II. világháború is
hangsúlyosan
szóba kerül, a francia gyár
lebombázása Franciaországban éppen a
szövetségesek
által (miközben azt is el kellett mesélni, kik
voltak ezek a szövetségesek) – bonyolult
szálak, történelmi és családi
események, pedig kis szeletet mesél el a fiatal
lány (narrátor) a keresztbe-kasul szövődő
történetekből – még azt sem tudjuk
pontosan, ő kicsoda, ott dolgozik csupán az étteremben,
vagy családtag;
– hol 1956,
hol 1996, szerencsére felirat jelzi, éppen mikor, a
berendezés – kicsi étterem
– gyakorlatilag ugyanaz, bárnak is nevezhető a pici
színpaddal és mikrofonnal, Saigonban
és/vagy Párizsban. Néhány dalt is hallunk a
fiútól franciául (ez a fő bűne Saigonban,
ami miatt menekülnie kell onnan), később a nőtől, de
vietnámi dalt is
hallhatunk.
Érzelmileg
is nem egy különös jelenetet láthatunk (az
általános frusztráltság,
hontalanság-honvágy, általános
szomorúság mellett) a lány nagy
csalódása a
családi körben tartandó esküvő
elmaradása miatt (a volt francia katonatiszt és
a vele önként jött lányé): nincs ott a
francia család, nem is tudni, végül
miért nem. De ott van Cécile, talán
nagynéni, aki viszont magához
„édesgeti” a
kényszerből kivándorolt énekes fiút –
aztán e férfi nagy csalódása 40 év
múlva
újra Saigonban, az akkori fiatalok már nem értik a
francia nyelvet, ők már
Amerikát majmolják, de angolul sem tudnak rendesen.
A katonatisztnek
fia születik Párizsban, nincs állása, nincs
pénze; a fiút pedig az anyja nem tanítja
meg a vietnámi nyelvre, ezért az felnőve, a már
építész férfi (Antoine) sem érti
a vietnámi beszédet, miközben anyja egyrészt
kijár a férj, az apa sírjához, amit
megtiltott a fiának, másrészt rendszeresen
idejárnak a Saigon nevű étterembe.
Ő, az anya viszont nem akar hazalátogatni, amikor (40 év
múltán!) már lehet, hiába
veszi meg a fia a jegyet. Ő Párizsban marad a virágait
ápolni – a sírra…
Az
otthonhagyott vietnámi kislány otthagyja a házat,
szüleit, mert nem jelentkezik
szerelme, az énekes fiú, akit amúgy
árulónak tart, mert az általa gyűlölt
francia dalokat énekelte a gyűlölt franciáknak
és a gyűlölt Franciaországba kivándorolt
– kényszerből; a lány számára ez
már elfogadhatatlan.
Az énekes
fiúnak lánya születik – talán
Cécile-től, talán mástól –, aki vele
utazik
Saigonba, és ahol a már nagyon idős férfi
rájön, hogy egész életében az
elhagyott
lányt kereste.
Megrázó az
anya kiborulása, aki nem képes elhinni fia
halálát még a II.
világháborúban, és – ha jól
értettem – 40 év után is (sőt, fia
halála óta még több évvel) még
mindig fia születésnapját ünneplik az
étteremben Párizsban.
Ha nincs
háború, nincs gyűlölködés, akkor is
nehéz helyzet, ha valaki külföldi
emberekkel teremt kapcsolatot, soha nem érzi már, hova
és kihez tartozik
igazán. Az előadás részben ezt
húzza alá érzelmileg is megterhelően
Vannak csak
egyszerelmű emberek, mint a Saigonban maradt lány, aki eltűnik
örökre, miután
érzi, hogy a fiú elhagyta őt.
Vannak
sodródóak,
mint az énekes fiú.
Cécile
sorsa másképpen tűnik ki, ő addig nem kötődött
senkihez, nem tudjuk, akart-e
kötődni egyáltalán.
Vannak
„könnyűérzelműek”, mint egy francia
katonatiszt-feleség férje – őt nem ismerjük
meg, csak boldogtalan feleségét…
Nehéz
követni az „éttermi nők” sorsát,
egyikük a tulajdonos (Marie-Antoinette), mások
ott dolgoznak – Saigonban, aztán egy másik
étteremben, Párizsban, a sok Saigon
nevű étterem egyikében –, azt sem tudjuk, hogy
Marie-Antoinette miért
vándorolt ki Párizsba (talán mert a
franciákat beengedte az éttermébe, és
félt,
hogy utána őt is megölik?)
A
vietnámiak hazavágynak, ez érthető, de a sok időt
Saigonban (vagy
„Indokínában”, vagy bárhol
másutt) töltött idegenek (franciák) is
visszavágynak oda – ezt az érti talán
igazán, aki hasonló cipőben járt már.
Érzelmileg
megterhelő természetesen a rengeteg csalódás is, a
kilátástalanság, a
búcsúzások, vagy a hűvös anya-fia kapcsolat
– pedig lehet, hogy az anya
egyszerűen csak a Vietnámban (keleten) elvárt
értékeket hordozza (amiről szó is
esik), a fiú meg inkább francia habitusú apja
után érzelmesebb… de építész
lett, nem kallódott el. Az anya szinte az első percétől
kezdve állást vállalt,
ahogy Párizsba érkeztek az egyhónapos
hajóút után. De fia persze a franciáknak
vietnámi, a vietnámiak között idegen
francia… (Miután közeli ismerősünk
származik éppen Vietnámból,
közelebbről ismerjük a problémának ezt az
oldalát is…)
Hosszas
jelenetek vannak (ezektől érezzük igazán
hosszúnak és talán még kissé
körülményesnek is az előadást), ilyen pl. a
fiatal lány gyötrődése, miután nem
kap levelet szerelmétől, vagy a feltűnően nehézkes
fordítás franciáról
vietnámira az étterem tulajdonosnő anya
számára (II. világháború, a
tolmács fiú
bevonulása, útja Vietnamból a
különböző francia városokba, a gyár
németek
általi megszállása stb.).
És még
így
sem esik szó egy sor alapvető történelmi
eseményről, bár igyekeznek „képbe”
helyezni a két időpontot (1956 és 1996). De nem
szólnak az utána következő
véres vietnámi háborúról, az
egyesülésről, bár megemlítik, hogy
Saigonból időközben
Ho Si Minh város lett, és csak 1996-ban engedték
meg a korábban kivándoroltaknak,
hogy hazalátogassanak… Mindezt persze lehetetlen is lett
volna feldolgozni, így
is nehezen (vagy nem is mindig) követhető az előadás. De
maga az élet sem olyan,
csak nagyon szeretnénk, ha követhető lenne…
Díszlet: a
nagyszínpadon belül épített kisebb
színpad jól belátható. a fémből
készült éttermi asztalokkal, egyszerű
székekkel, a pici színpaddal
és mikrofonállvánnyal.
Az
öltözékek:
francia és katonai, illetve vietnámi, a
hagyományos öltözék kevéssé
szerepel.
Az esküvői ruha is Párizsban európai,
dekoratív, az esküvő előkészületei is
inkább franciás (fehér léggömbök,
pezsgős- és borospoharak), de keveredik
vietnámi konyhaeszközökkel, vietnámi
hagyományos ételekkel.
A zenére
szinte már nem marad erőnk figyelni, pedig nagyon jó,
hatásosan szolgálva az
előadást.
Színészek:
Caroline Arrouas, Dan
Artus, Adeline Guillot, Thi Truc Ly Huynh, Hoang
Son Lê, Phu Hau Nguyen, My Chau Nguyen thi, Pierric Plathier, Thi
Thanh Thu Tô,
Anh Tran Nghia, Hiep Tran Nghia.
Széles
stábbal dolgoznak, íme:
Szöveg: Caroline Guiela Nguyen a társulattal
Művészeti munkatárs: Claire Calvi
Díszlet: Alice Duchange
Jelmez: Design Benjamin Moreau
Fényterv: Jérémie Papin
Hang és zene: Antoine Richard
Zeneszerző: Teddy Gauliat-Pitois
Dramaturgia és feliratok: Jérémie
Scheidler and Manon Worms
Dramaturg gyakornok: Hugo Soubise
Fordítás: Duc Duy Nguyen és Thi
Thanh
Thu Tô
Irodalmi tanácsadó: Nicolas Fleureau
Produkciós menedzser: Jérôme Masson
Fénytervező asszisztens: Sébastien
Lemarchand
Hangtervező asszisztens: Orane Duclos
Zenészek: Nina Millet and Mathieu
Schmaltz (hegedű), Aurélie Métivier (brácsa),
Lydie Lefebvre (cselló), Teddy
Gauliat-Pitois (zongora), Pierric Plathier (gitár)
Jelmezkivitelezés: Aude Bretagne,
Dominique Fournier, Barbara Mornet, Frédérique Payot,
Pascale Barré
MITEM
bemutató: 2019. május 4.
Budapest,
2019. május 5.
Györgypál
Katalin
