Egy párizsi
étterem nevét rejti a
cím, ahol a történet nagy része
játszódik, amellett, hogy minden a vietnami
fővárosból indul 1956-ban. A francia
gyarmatosítás kudarca után két évvel
vagyunk, a mai Ho Shi Minh városban, ami akkor Saigon volt. A
színdarabot a
francia Hozzávetőleg emberek (Les Hommes
Approximatifs) elnevezésű társulat mutatta be
2017-ben az Avignoni
Fesztiválon. Rendezte Caroline Guiela
Nguyen.
A Saigon
szereplői többnyire vietnámiak, színészei is
azok. Francia
szereplő négy van benne. Róluk,
vietnámiakról szól ez a lazán
összefüggő
jelenetekből álló novellafüzér. A
narrátor elmondja az első mondatokat, a
többit a színpadról látjuk, halljuk. A
történetek a párizsi étterem
tulajdonosnőjének, Marie Antoinette-nek
visszaemlékezéseiből származnak. Az
idős asszony maga is ott van a színpadi konyhában, főzi a
tésztalevest,
szereplő, szenvedő fél, egy adott ponton ő is kiborul. Ahogy a
többi szereplő
is ezt teszi, amikor érzelmileg már nem tud mást
tenni.
A francia
gyarmatosítás minden téren
kihasználta Vietnámot, s amikor 1954-ben csatát
vesztettek Dien Bien Phu-nál a
franciák, nem akartak kivonulni az országból.
Két évvel később forró lett a
talaj a lábuk alatt, ekkor a legtöbben elmenekültek
Franciaországba. Velük
együtt menekült jó pár ezer őslakos. Vagy
menekültek, mert a vesztesekhez
voltak kötve, vagy szerelmükkel tartottak, volt, aki gyermeke
után eredt, de
volt olyan is, aki szerencsét próbálni indult el.
A színdarab nem szól arról,
hogy a francia fejezet után következett a még
kegyetlenebb amerikai megszállás
és háború, amely véresebb, kegyetlenebb
volt az előzőnél.
A
szülőföld elhagyása, az életre
szóló szerelem megszakadása, vagy az új
országban való hontalanság, a
hiábavaló
várakozás mind olyan tragikus érzelmi
válsággal bír, amit véglegesen nem tudnak
feldolgozni a szereplők. Hiába telnek el évtizedek, a
tragikus élmény újból és
újból előtör. A szereplők egyéni
története szakaszosan tárul elénk, a
középpontban álló négy vietnámi
sors váltogatja egymást, egyik jelenet
Párizsban, másik Vietnamban, s mindezt
átszövi egy-egy dal, amit a pódiumon ad
elő valamelyik szereplő.
A
vietnámi szereplők mögött
általában mindig ott van egy francia társ,
kapcsolat, vagy gyermek. Szerepük
meghatározó a kapcsolatokban, viselkedésüket
türelmetlenség, empátiahiány,
illetve általános értetlenség jellemzi.
Alkatilag is másképp élik meg a
problémákat.
Linh, aki szerelme, Edouard után utazott Franciaországba,
iszonyatosan szenved
a férfi erőszakos magatartása miatt, rá kell
jönnie, hogy férje nem dolgozik,
és neki kell eltartania a családot. És amikor
Antoine, Linh fia felnő, újból át
kell élnie fiatalkori csalódását, mert a
fiú pont olyan lett, mint apja. Hao, a
fiatal vietnámi otthagyja Mait, menyasszonyát Saigonban,
de nem tud
beilleszkedni új hazájában. Megismerkedik
Cécile-lel, a szépségiparban dolgozó
lánnyal, aki önzetlenül próbál neki
segíteni, amit csak állandó
lelkifurdalással képes elfogadni. Mai minduntalan ott van
gondolataiban, mégsem
képes levelezni hosszútávon a lánnyal. Hao
negyven év után hazatér, és egy
fiatal lányban Maira ismer, illetve egy lányra, aki
nagyon hasonlít szerelmére.
Részvét és együttérzés helyett
azonban megalázásban és gúnyban van
része. Mi
tudjuk, hogy Mai még az elválás utáni
időben eltűnt, valószínűleg öngyilkos
lett. Fájdalmas nyomon követnünk az
étteremtulajdonos Marie Antoinette asszony
fiának sorsát. A fiú még 1939-ben tűnt el,
besorozták, anyja 17 éve várja haza.
Mme Gauthier az, aki utánajár a fiú
sorsának. Egy francia gyárban dolgozott,
amit lebombáztak a németek.
Az emberi
sorsok pszichológiailag
nyugvópontra jutnak, az előadás az elbeszélő Lam
érzelmes dalával ér véget,
mindenki mosolyog, lelkében letisztult saját
élete, története. Úgy érezzük,
valamiféle elégtételnek voltunk részesei.
De az jut eszünkbe, hány ilyen
elégtétellel kellene szembenézni azoknak a
nemzeteknek, amelyek
gyarmatosítással vagy más módon
nyomorították meg a bennszülött, és
saját
embereiket? Felsorolni is nehéz lenne.
A szöveg
alapvetően francia nyelven
folyik, de némely szituációkban vietnámi
nyelven hangzanak el párbeszédek, vagy
egy-egy mondat. Mindezt angol és magyar felirat segít
megérteni. A 3 óra 20
perces előadást mindvégig egy lassú és halk
háttérzene kíséri. A díszlet
realistának nevezhető, bal sarokban az étterem
konyhája és tálalópultja, a
többi helyen az étterem asztalai, székei, jobb
oldalon pedig a pódium, a
karaokedalok elhangzásának helye, lila
neonvilágítással hangsúlyozva a
helyszínt. Az ünnepi összejövetelek
elengedhetetlen kelléke, a luftballon
beborítja a talajt.
Az
előadásnak nincs kifejezett
írója, csak
szöveg-összeállítója, aki azonos a
rendezővel (Caroline Guiela Nguyen), díszlet: Alice Duchange, jelmez: Benjamin
Moreau, fény: Jeremie Papin,
hang- és zene: Antoine Richard,
zeneszerző: Teddy Gauliat-Pitois,
dramaturg és felirat: Jérémie
Scheidler, Manon Worms, irodalmi
tanácsadó: Nicolas Fleureau.
Színészek:
Caroline Arrouas, Dan Artus, Adeline Guillot, Thi Truc Ly
Huinh, Hoang
Son Lé, Phu Hau Nguyen, My Chau Nguyen thi, Pierric Plathier,
Thi Thanh Thu To,
Anh Tian Nghia, Hiep Tran Nghia.
Az
előadás 2019. május 4-én volt
látható a nagyszínpadon.
Budapest, 2019.
május 6.
Földesdy
Gabriella
