Gorkij
színdarabját Éjjeli menedékhely
címmel tanultuk, láttuk, de kiderült most, hogy
eredeti címe csak ennyi: A mélyben.
Nincs klasszikus
értelemben vett főszereplője a darabnak, mégis, mindenki
Luka nevét ismeri,
mert a többiek hasonlítanak egymáshoz, Luka (Gálffi László) más, mint a
nyomortanya többi lakója. Összesen 18-an
jönnek, mennek a színpadon, viselik múltjukat
és persze a jövőjüket is. A
múltjuk különbözik, más és
más okból kerültek a mélybe, de a
jövőjük nagyon
hasonlít, innen nincs menekvés, nincs kiemelkedés.
Sőt még azokat is magukkal
rántják, akik a környezetükben megjelennek, a
Tatárt (Máthé Zsolt), a rendőrt,
Medvegyevet (Ficza István) és a
háziakat Vasziliszát (Hámori Gabriella),
Kosztiljovot (Znamenák István) és
Natasát (Zsigmondi
Emőke), a tulajdonos családot. Mi az, ami
lehetetlenné teszi a
kiemelkedést? Sok minden, de talán a hit
elvesztése leginkább, már nem hisznek
magukban, sőt legtöbbjük tudja, hogy alkalmatlan a
kiemelkedésre. Ilyen Bubnov
(Vajda Milán), Szatyin (Csuja Imre).
Akik szeretnének mások
lenni, azoknak is a vágyuk egy elérhetetlen
támogatás, valaki vagy valami, ami
a segítségükre jön, tehát ők sem
magukban bíznak, vagy remélik, hogy van egy
olyan hely, ahol az újrakezdésnek lenne
lehetősége. Felesége halála előtt
Klescs (Dóra Béla) is reménykedik,
hogy majd, ha egyedül lesz, akkor boldogulni fog, a
Színész (Nagy Zsolt) szeretne nem inni,
hiszen ő
maga észrevette, hogy már elfelejtette azokat
szövegeket, amiket elmondott
annak idején a színpadon. Szeretne megint
színpadon lenni. Egy napig bírja ital
nélkül, de tovább nem. Vászka Pepel (Patkós
Márton) abban reménykedik, hogy talán Natasa
segítségével, vele együtt új
életet tudnak kezdeni, ha innen elmennek, de rá kell
jönnie, hogy Natasában
sincs erő, felőrölte a családja, a nővére és
a sógora.
Az Örkényben
az
előadás sajátossága volt Luka
megformálása. Luka titokzatos és bölcs,
lassú,
csendes és emberséges – különleges
tulajdonságok ezek egy ilyen társaságban.
Luka váratlanul jelenik meg, de elfogadják,
befogadják. Luka az, aki Annát (Kókai
Tünde) haláláig biztatgatja,
vigasztalja, mellette van. Felmossa a termet, mindenkit kikérdez
a múltjáról,
ezzel felidézteti a régi énjüket,
kiderül, hogy honnan, hogyan és miért
kerültek ide. Remek tulajdonsága, hogy mindenkit
meghallgat, mindenkinek a
története, akár igaz, akár
kitaláció, érdekli, mert érdeklik az
emberek. Az
érdeklődés megbecsülés is. Mindenki, nemcsak
lent a pincében, a mélyben, hanem
máshol is, mindig vágyik arra, hogy valaki figyeljen
rá, válaszoljon a
kérdéseire, akivel együtt elgondolkozhat az
életén, az életen, a problémáin, a
vágyain. Igen, de ez nem elég, kell a tetterő, de az
már nincs. Luka nem tud
tetterőt adni, kölcsönözni, hiszen neki sincs, mert ha
lenne, nem járná a
vidéket, az éjjeli menedékhelyeket, ő is a
vágyait meséli el. Mivel változtatni
nem tud, így el kell mennie, el kell tűnnie, hátrahagyva
mindenkiben a
különösség élményét. Gorkij,
ötletesen, Luka leghatásosabb
„tanítását” nem vele
mondatja el, hanem távozása után Szatyin
idézi fel egykori beszélgetésüket,
amikor megkérdezte Lukát, hogy miért élnek
az emberek, és a válasz az, ami
mindannyiunk fülében és szívében
megmaradt: „Hát a jobbért élnek az emberek,
kedves fiam.”
Gálffi
Lukája a
misztikus vonalat erősítette, minden szavával,
tettével érezhetően a földi lét
felett lebeg kissé, a másság titokzatossága
veszi körül. Így indokolt hirtelen
megérkezni és hirtelen eltűnni. Több Lukát
láttam már. Érdekes az
összehasonlítás. Pécsi Sándor
Lukája az együtt érző, veletek vagyok típus,
Kállai a naivitás humorát tette hozzá az
alakhoz, Garas az elkülönülő típust
játszotta. Persze minden színész, Gorkijnak
megfelelően, misztikus is volt, de
nem annyira, mint Gálffi. Ezzel felelt meg – szerintem
– a mai kornak leginkább
Gálffi Lukája. Ma nem hiszünk az
azonosságban, csak a különösségben.
Ez a darab nem a
hajléktalanságról szól, hanem a
lecsúszásról, a hajléktalanságba
kerülésről.
Éppen ezért – természetesen – nincs
szó a megoldásokról mint konkrét
lehetőségekről, csak mint álomról. A
lecsúszásról, bizonyos esetekben,
szinte elkerülhetetlen eseményről tájékoztat
a darab,
olyankor, amikor bármilyen okból felborul az egyén
és a társadalom éppen
aktuális elvárásokat közvetítő
viszonya.
Az Örkény
rendezői
programjából (rendező: Ascher Tamás)
érződik,
hogy a csoportnak mint közösségnek az erejét
nagyra becsüli. Igaz, csak
hangsúlyozni kellett, mert Gorkij megalapozta ezt a
szemléletet. Ebben az
embertelen világban egymásra vannak utalva. Ha
kilábolást nem is, de együtt
élést (nem együttérzést) tudnak
biztosítani egymásnak. Az empátia ebben a
körben a feleslegességet jelenti, ezzel csak Luka
rendelkezett. Anna halálát
azzal a mondattal veszik tudomásul, hogy jobb neki és
mindenkinek, mert
legalább nem köhög. A Színész
öngyilkosságán is gyorsan túlteszik magukat.
Vidáman isznak együtt, énekelnek is, aki még
nem szánta rá magát teljesen az
italozásra, azt biztatják, társaságot
ajánlanak neki, jókedvet. Ha valaki
italhoz jut, meghívja a többieket, igyanak együtt
valaminek vagy valakinek az
egészségére.
A díszletek (Khell Zsolt) és a jelmezek (Szlávik
Juli) remekül szolgálják az
előadás sikerét. A lecsúszás, az
élettelen élet a nézőktől távol áll,
és azt is
akarják, hogy ez minél távolabb legyen tőlük.
Ilyen körülmények között a
díszletnek és a jelmezeknek óriási
jelentősége van, annak érdekében, hogy
kényszerítsék a nézőt az előadás 2
órájára a tőlük idegen világ és
elfogadhatatlan emberi sorsok iránti érdeklődésre.
Remélhetően az érdeklődés
morzsái a nézőkben, az előadás után is,
megmaradnak.
Bemutató:
2019. április 13.
Budapest, 2019.
május 1.
Megjelent
a Kláris
19/5. számában
Tóth Attiláné dr.
