A passió
kézirata a kommunizmus
évtizedei alatt Csíksomlyó templomának Szűz
Mária szobra alatt rejtőzött.
Kiszabadulása után elindult
vándorútjára, Kerényi
Imre és Balogh Elemér
írták,
válogatták színpadra, és vitték
sikerre a Várszínházban (1981). Az
előadáshoz Rossa László
állította össze a szakrális
zenei anyagot ismert és kevéssé ismert
egyházi zenékből. A mostani
újszínházi
előadásban ugyanezt a passiójátékot
látjuk Nagy
Viktor rendezésében, Kerényi Imre
emlékének ajánlva az előadást, aki 2018
augusztusában halt meg.
A népi
passiójátékok nem azonosak
azokkal a klasszikus, „passió”
nevet
viselő zeneművekkel, amelyeket Húsvét
vasárnaponként a templomok kórusáról
szoktunk hallgatni neves énekesek
közreműködésével. A népi
játékok eredete több
száz évre megy vissza, az egyes vidékek
hitüket őrizve és megvallva sorban
megalkották a maguk naiv
szenvedéstörténetét, ahogy
létrehozták a betlehemes
játékokat is a Karácsony előtti adventben. Amikor
Jézus szenvedéstörténetét
viszik színre a passiójáték
megalkotói, akkor a
teremtéstörténetnél kezdik,
folytatják a bűnbeeséssel, a tíz parancsolat
kihirdetésével, próféták
jövendölésével, majd Jézus
születésével, tanításával,
csodatételeivel. Az egész
hitvallást akarják megjeleníteni, nem csak
kiragadott részeket.
A
csíksomlyói játék igazi
különlegességét a benne szereplő Atyaisten (Deus
Pater), valamint az ördögök (sátányok),
fiókák, „Luciper”,
Plútó mókás
szereplései színesítik. Utóbbiak
játékos gonoszkodásai, a szereplők
megkísértései testet öltenek a
játékban, mintha humorral, mókával
akarná a
székely ember elűzni magától az eleven
kísértéseket, amelyeket a napi
tevékenysége közben él át, s kell
leküzdenie. A népi vallásosságot az
egyén
saját közössége által éli meg,
tetteivel szembesíti az a faluközösség,
amelyben
él. Egy passiójátékot nézve,
újra és újra átéli hitét,
eddigi cselekedeteit
teszi mérlegre, s kap megerősítést az élet
továbbviteléhez.
Így
vagyunk ezzel mi is, mai nézői a
régi játéknak. A bennünk lévő hit
maradványa, vagy éppen közönyünk,
kételkedésünk megmozdul az előttünk
játszódó, bibliából,
szertartásokból és sokféle
olvasmányainkból ismert jelenetek láttán. A
lélek megremeg, az érzelem kiárad
belőlünk. Újra éljük a tíz parancsolat
minden elemét, amire manapság rá sem
hederít az elkényeztetett, modern
tömegtársadalomban szocializált ember. Így
bámulunk rá a Jézus által
meggyógyított bélpoklosok
történetére, akik közül
csak egyik köszönte meg a vele történt
csodát, a többi elszaladt.
Fogantatásától
feltámadásáig
követhetjük végig a szelíd Jézusnak, a
Megváltónak történetét, amely
ötvözi a
történetmesélést az ördögök
csalafinta játékos veszekedésével, a szent
énekekkel, valamint a népi fohászokkal, a
csángó Aranymiatyánk
elhangzásával, a máig eleven
gyermektáncokkal (azért vagyok
szomorú, mert a nevem koszorú).
Tanúi vagyunk a zsidók babiloni fogságának,
Heródes kegyetlen
gyermekgyilkosságának, majd Annás és
Kajafás zsidó főpapok Jézus elleni
összefogásának, ennek kapcsán kerül
előtérbe Júdás apostol, és
árulásának
külső-belső motivációi.
Nagy Viktor
rendezése a szakrális
tartalmat hangsúlyozza, a keresztény lelkület
tisztaságát, az ember
javíthatóságát,
megújulását hirdeti, azt, hogy soha nem
késő megtérni a
Teremtőhöz. Jézus szenvedéstörténete
minden ember számára elhozza saját
üdvözülését. A díszlet egy
stilizált templombelsőt állít színpadra,
előtérben
egy szószékkel (díszlettervező neve nem szerepel a
szórólapon). Rátkai Erzsébet
jelmezei egyszerűek, a
nők ruhái jelzésszerűek, a férfiaké
dúsabbak valamivel, különösen az uralkodók
és főpapok fejdíszei díszesek, mutatósak,
az ördögök magasított cipőire kellett
odafigyelni még, ezek feltehetően az
ördögpatákat imitálták.
A
színészi játék valamelyest
alárendelődik a szakrális témának. Az
Ádámot és Jézust alakító Bánföldi Szilárd (e.h.) mind
alkatilag,
mind ártatlanságot sugalló tekintetével
hiteles volt. Viczián Ottó
erőteljes
hangjával uralta a krónikás szerepét, ifj.
Jászai László az Atyaisten és a
zsidó király jelentőségteljes
figuráját. Nagy Lóránt
(Luciper) hatalmas
termetével és rekedt hangjával hozta a
főördög figuráját. Kiemelhető Almási
Sándor játéka, aki hat figurát
testesített meg (Pilátus, Mojzes, Jeremiás,
Ábrahám, Petrus, 1. Pásztor). Vass
György Judása visszafogott,
bocsánatkérő jellegű volt, mintha azt sugallta volna: nem
tehet róla, hogy ezt
a negatív szerepet kell játszania.
Éva-Mária szerepében Nemes Wanda
ugyancsak visszafogott játékot mutatott, a
„Pieta”
jelenetében láttunk ihletett, átélt
megjelenést tőle. Koncz Gábort pici, de
jelentőségteljes szerepben láttuk (Öreg
Pásztor), jó volt még Kurkó
József és Kanda Pál
(Plútó, Drúmó) ördög és
farizeus szerepekben. További szereplők voltak Farkasházi
Réka (Mária Magdolna), Kéner Gabi
(Másik Mária), Orosz
Csenge (e.h.) (Ancilla), Tóth János Gergely (e.h.)
(Annás), Jánosi Dávid
(Kajafás), Orbók Áron, Kazári
András
(e.h.), Darányi Ádám, Incze
Máté (sátányok, sidók,
bélpoklosok, katonák), valamint zenészek,
táncosok, kórus. Koreográfus: Vincze
Balázs, zenei vezető: Nagy Árpád,
korrepetitor: Nemessányi Éva, a rendező
munkatársa: Szelőczey Dóra.
Bemutató
előadás: 2019. április 26.
Megtekintett
előadás: 2019. április 24.
Budapest,
2019. április 29.
Megjelent
a Kláris
19/5. számában
Földesdy Gabriella