Silviu Purcarete újabb
rendezését hazánkban nem kis
érdeklődéssel vártuk. És nem csalatkoztunk:
klasszikus Csehovot láttunk Morcsányi
Géza fordításában (dramaturg: Kozma
András), Purcarete keze nyomával. Elsősorban a zene
terén, hiszen olykor
énekelnek egyes szereplők, de nem külön megírt
dalokra kell gondolnunk: a
szöveget énekelve mondják (mint hajdanán
egykor, a színjátszás hajnalán?), de
hangvételét tekintve is szokatlan, újszerű
nálunk.
Ranyevszkaja
(Udvaros Dorottya) meglehetősen
fiatal, életvidám, kirobbanó kedvű asszony. Ha
utánaszámolunk, valóban még fiatal
kell, hogy legyen: csak tízéves lenne a kisfia, ha
még élne. Udvaros Dorottya
mozgásában, hangjában, stílusában a
színpadon valóban egy legfeljebb a
negyvenes évei elején járó nő, vagy
tán annyi sem, aki nagy hőfokon él, így
nagyon átéli az örömöt, és
ugyanígy, sőt talán még jobban a tragikus
emléket is
(kisfia vízbefúlása 5 évvel
korábban, saját kislány- és ifjúkora
végleges elveszítését
a kert eladásával).
Tavasszal,
Párizsból
visszatérve megtelik élettel az ódon ház,
az állítólag gyönyörű kertet mi nem
látjuk, ők soha nem lépnek ki, csak belülről
nézik, ahogyan virágba borulnak a
meggyfák. A házhoz tartozik Firsz, az inas, aki Csehov
szerint 87 éves, de
lehetne akár sokkal több is, annyira sok évre
visszaemlékszik a ház történetében
(Trill Zsolt). Kicsit szánjuk, kicsi
derülünk rajta. Néha nem is vesszük észre,
hogy is került kétrét görnyedve a
színpad
egyik oldaláról a másikra, annyira lassan
jár, lábát csúsztatgatva –
kezében
egy-egy kabáttal, ráadandó megfázás
ellen a „fiatalúrra” – a szintén
már nagyon
is felnőtt Gajevre, Ranyevszkaja bátyjára (Blaskó
Péter).
Amikor már
mindenki elment, és Firsz feje egy ládából
kandikál ki, talán még kicsit
örülhetünk is: a kórházba, ahova
eredetileg küldték (volna), nem sokáig élne,
hiszen
itt van az ő otthona, nem tudna máshol élni egyetlen
napot sem. (Kicsit zavaró
számomra a fejkendője – minden esetre érdekes.)
Ánya, a
földbirtokosnő fiatal, még középiskolás
leánya (Szász Júlia e.h.) olykor
tolókocsiban ücsörög, de aztán
mégis
szalad, vidám, Petyával, Pjotr Szergejevics Trofimovval,
öccse egykori
tanítójával (Bordás Roland) beszélget, barátkozik,
játszik.
Pjotr ma is diák még, és egy darabig
Moszkvában az is marad, minden szép és semmire
sem jó elképzeléseivel.
Várja,
Ranyevszkaja fogadott leánya (Ács Eszter)
kellően savanykás, érzelmek terén
bátortalan, ami megakadályozza, hogy ha már
Lopahin, a meggazdagodott, de műveletlen kereskedő (Kristán
Attila) nem meri megkérni a kezét, ő
bátorítsa – de erre várhatunk!
Várja csak elszenvedi a ház pusztulását,
inkább máris elszegődött máshová
házvezetőnőnek. Hiszen a meggyeskert eladásával
neki sem lesz helye a házban, amit
amúgy is le fognak bontani, a hatalmas kertet – a lassan
kiöregedett
gyümölcsfákkal! – felparcellázzák
a tervek szerint, és nyaralóknak adják el…
A szálakat
a birtok megmentése körül Lopahin igyekszik
bonyolítani. Előre tudják, hogy az
árverést augusztus 22-re tűzték ki! Gyakran
igyekszik megbeszélni, mi legyen,
ötleteket mond, konkrét terveket, térképet
mutat, és persze végre választ vár –
de azt soha nem kap, senkit nem érdekel a tulajdonosok
közül, meg sem hallják,
nem foglalkoznak a kert dolgával, majd csak megmenekülnek
valahogy. Ez a
helyzet bennünk már derültséget kelt, nem
szomorúságot. Végül Lopahin veszi meg
a birtokot jó pénzért az árverésen,
ő, akinek felmenői még jobbágyai voltak a
Ranyevszkaja családnak. Ahogy hazajön az
árverésről, szinte nincs magánál, amit
teljességgel el is hiszünk neki.
Gajev sokat
beszél és álmokat szövöget – annyi
valóban megvalósul, hogy alkalmazott lesz a
bankban. Nehezen képzeljük el, de ki tudja.
Aki semmit
nem változik, az a nagyon kövér Szimeonov-Piscsik
földbirtokos (Szarvas József a nagyon
vastag
plusz-ruhájában), aki folyton
kölcsönkér, egy részét olykor megadja,
alszik
rendületlenül, semmi ki nem zökkenti ebből az
állapotából.
Ragyogó a
szerepben
a fiúruhás, családját nem ismerő Sarlotta
nevelőnő (Szűcs Nelli) is elmaradhatatlan
korbácsával, az utazótáskában
magával hordott kiskutyával – a
búcsúzáskor azonban gyereksírást is
hallunk a
táskából. Megnyugodhatunk, nincs ott gyerek, ez is
csak egyike a bűvésztrükkjeinek.
Dunyása, a
szobalány (Katona Kinga) kellemes
teremtés, nem úgy, mint az ellenszenves,
úrhatnám Jása, a fiatal inas (Farkas
Dénes), aki még édesanyjával sem
kíván találkozni, túl „alantas”
neki, Dunyása szerelme őiránta pedig nem jelent
semmit számára, sőt, megveti érte a lányt.
Inkább visszautazik Ranyevszkajával Párizsba,
mert ezt a falusi légkört ő nem bírja. Képes
még a cipőjét is csókolgatni a
földbirtokosnőnek, hogy vigye magával – Ranyevszkaja
persze átlép rajta. De
azért magával viszi.
Gyakran van
útban Jepihodov, a könyvelő (Rácz
József),
akiről nem tudni, igazából mit is csinál az
ingyenélés mellett. A birtok
pénzügyei már régen kicsúsztak a
család és az ő kezéből is. Egykor, Firsz
szerint, virágzó birtok volt ez, a meggytermés is
sok pénzt hozott, no de azzal
sok munka is volt – azt nem szeretik ma már, nem
kíváncsiak hát arra sem, miket
hord össze az öreg Firsz. Inkább vesszen a birtok a
nagy álom szövése közben és
után. Gajevban azért felmerül, mennyire haszontalan
az életük – de tudjuk, ő
bankba szegődik – ha igaz –, dolgozni (– ha igaz.
Mint már említettük, ezt nehéz
elképzelni – ami szintén Blaskó
játékának érdeme).
A színpad
fölött kényelmesen olvasható kivetítőn
követhettük az angol feliratot, ha nem
értettük volna a magyar szöveget (köztudott, hogy
sajnos a két oldalon elhangzó
szöveg rosszabbul hallható).
A díszlet
érdekes a szedett-vedett székekkel, a nagyon régi,
kopott hatalmas méretű perzsaszőnyegekkel
– az egykori jómódot jelezve –, minden
szükséges kellékkel, közöttük
luftballonokkal
(a bál után jó hangosan lehet őket
kidurrantgatni). Korábban a tökéletes csűr
illúzióját kelti a színpad deszkáira
lehullatott sok „szalma” (vagy akár széna).
Ranyevszkaja
pénzszórása tökéletes még
mutatványban is, később a sok csillogó cafatot
szó
szerint felporszívózzák (a két
közreműködő: Kecskés
Alexisz e.h. és Tar Dániel e.h.)
Jók a
jelmezek is, a sok szereplőre sokféle öltözet
kerül találóan, kifejezően. A
jómódról tanúskodó női ruhák
(Ranyevszkaja és lánya), vagy a visszafogottabb
(Várja), a férfiak megfelelő öltözete,
Szimeonov-Piscsik eltúlzott
„körméretére”
szabott öltözék eligazít bennünket Csehov
igazából nem is oly komor
világában. Itt van még Firsz is, a
kortalan-idős inas – lehetne akár
„az emlékezet" is – akinek a fejkendő mellett
nagyon viseltes ruházata is figyelmet
kelt.
A díszlet-
és jelmeztervező Dragos Buhagiar
éppen úgy Purcarete munkatársa, mint a zeneszerző Vasile Sirli, de még a
fénytervező Helmut(h) Stürmer is.
Purcarete
rendezése nemcsak elgondolkodtat arról, hogyan is lehet
„tönkremenni”, amikor
nem is lenne muszáj, de egyben megmutatja Csehov humorát,
vagy inkább
elkeseredett iróniáját is. Végül
már csak a lobogó tüzet láthatjuk:
megsemmisül az egykor gyönyörű, virágzó
birtok, a meggyeskert, jelképezzen bármit is: nincs
már visszaút.
Bemutató és
megtekintett előadás:
2019. március 2.
Budapest, 2019.
március 3.
Megjelent
a Kláris
19/5. számában
Györgypál
Katalin