Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

MEGGYESKERT

Nemzeti Színház

Silviu Purcarete újabb rendezését hazánkban nem kis érdeklődéssel vártuk. És nem csalatkoztunk: klasszikus Csehovot láttunk Morcsányi Géza fordításában (dramaturg: Kozma András), Purcarete keze nyomával. Elsősorban a zene terén, hiszen olykor énekelnek egyes szereplők, de nem külön megírt dalokra kell gondolnunk: a szöveget énekelve mondják (mint hajdanán egykor, a színjátszás hajnalán?), de hangvételét tekintve is szokatlan, újszerű nálunk.

Ranyevszkaja (Udvaros Dorottya) meglehetősen fiatal, életvidám, kirobbanó kedvű asszony. Ha utánaszámolunk, valóban még fiatal kell, hogy legyen: csak tízéves lenne a kisfia, ha még élne. Udvaros Dorottya mozgásában, hangjában, stílusában a színpadon valóban egy legfeljebb a negyvenes évei elején járó nő, vagy tán annyi sem, aki nagy hőfokon él, így nagyon átéli az örömöt, és ugyanígy, sőt talán még jobban a tragikus emléket is (kisfia vízbefúlása 5 évvel korábban, saját kislány- és ifjúkora végleges elveszítését a kert eladásával).

Tavasszal, Párizsból visszatérve megtelik élettel az ódon ház, az állítólag gyönyörű kertet mi nem látjuk, ők soha nem lépnek ki, csak belülről nézik, ahogyan virágba borulnak a meggyfák. A házhoz tartozik Firsz, az inas, aki Csehov szerint 87 éves, de lehetne akár sokkal több is, annyira sok évre visszaemlékszik a ház történetében (Trill Zsolt). Kicsit szánjuk, kicsi derülünk rajta. Néha nem is vesszük észre, hogy is került kétrét görnyedve a színpad egyik oldaláról a másikra, annyira lassan jár, lábát csúsztatgatva – kezében egy-egy kabáttal, ráadandó megfázás ellen a „fiatalúrra” – a szintén már nagyon is felnőtt Gajevre, Ranyevszkaja bátyjára (Blaskó Péter).

Amikor már mindenki elment, és Firsz feje egy ládából kandikál ki, talán még kicsit örülhetünk is: a kórházba, ahova eredetileg küldték (volna), nem sokáig élne, hiszen itt van az ő otthona, nem tudna máshol élni egyetlen napot sem. (Kicsit zavaró számomra a fejkendője – minden esetre érdekes.)

Ánya, a földbirtokosnő fiatal, még középiskolás leánya (Szász Júlia e.h.) olykor tolókocsiban ücsörög, de aztán mégis szalad, vidám, Petyával, Pjotr Szergejevics Trofimovval, öccse egykori tanítójával (Bordás Roland) beszélget, barátkozik, játszik. Pjotr ma is diák még, és egy darabig Moszkvában az is marad, minden szép és semmire sem jó elképzeléseivel.

Várja, Ranyevszkaja fogadott leánya (Ács Eszter) kellően savanykás, érzelmek terén bátortalan, ami megakadályozza, hogy ha már Lopahin, a meggazdagodott, de műveletlen kereskedő (Kristán Attila) nem meri megkérni a kezét, ő bátorítsa – de erre várhatunk! Várja csak elszenvedi a ház pusztulását, inkább máris elszegődött máshová házvezetőnőnek. Hiszen a meggyeskert eladásával neki sem lesz helye a házban, amit amúgy is le fognak bontani, a hatalmas kertet – a lassan kiöregedett gyümölcsfákkal! – felparcellázzák a tervek szerint, és nyaralóknak adják el…

A szálakat a birtok megmentése körül Lopahin igyekszik bonyolítani. Előre tudják, hogy az árverést augusztus 22-re tűzték ki! Gyakran igyekszik megbeszélni, mi legyen, ötleteket mond, konkrét terveket, térképet mutat, és persze végre választ vár – de azt soha nem kap, senkit nem érdekel a tulajdonosok közül, meg sem hallják, nem foglalkoznak a kert dolgával, majd csak megmenekülnek valahogy. Ez a helyzet bennünk már derültséget kelt, nem szomorúságot. Végül Lopahin veszi meg a birtokot jó pénzért az árverésen, ő, akinek felmenői még jobbágyai voltak a Ranyevszkaja családnak. Ahogy hazajön az árverésről, szinte nincs magánál, amit teljességgel el is hiszünk neki.

Gajev sokat beszél és álmokat szövöget – annyi valóban megvalósul, hogy alkalmazott lesz a bankban. Nehezen képzeljük el, de ki tudja.

Aki semmit nem változik, az a nagyon kövér Szimeonov-Piscsik földbirtokos (Szarvas József a nagyon vastag plusz-ruhájában), aki folyton kölcsönkér, egy részét olykor megadja, alszik rendületlenül, semmi ki nem zökkenti ebből az állapotából.

Ragyogó a szerepben a fiúruhás, családját nem ismerő Sarlotta nevelőnő (Szűcs Nelli) is elmaradhatatlan korbácsával, az utazótáskában magával hordott kiskutyával – a búcsúzáskor azonban gyereksírást is hallunk a táskából. Megnyugodhatunk, nincs ott gyerek, ez is csak egyike a bűvésztrükkjeinek.

Dunyása, a szobalány (Katona Kinga) kellemes teremtés, nem úgy, mint az ellenszenves, úrhatnám Jása, a fiatal inas (Farkas Dénes), aki még édesanyjával sem kíván találkozni, túl „alantas” neki, Dunyása szerelme őiránta pedig nem jelent semmit számára, sőt, megveti érte a lányt. Inkább visszautazik Ranyevszkajával Párizsba, mert ezt a falusi légkört ő nem bírja. Képes még a cipőjét is csókolgatni a földbirtokosnőnek, hogy vigye magával – Ranyevszkaja persze átlép rajta. De azért magával viszi.

Gyakran van útban Jepihodov, a könyvelő (Rácz József), akiről nem tudni, igazából mit is csinál az ingyenélés mellett. A birtok pénzügyei már régen kicsúsztak a család és az ő kezéből is. Egykor, Firsz szerint, virágzó birtok volt ez, a meggytermés is sok pénzt hozott, no de azzal sok munka is volt – azt nem szeretik ma már, nem kíváncsiak hát arra sem, miket hord össze az öreg Firsz. Inkább vesszen a birtok a nagy álom szövése közben és után. Gajevban azért felmerül, mennyire haszontalan az életük – de tudjuk, ő bankba szegődik – ha igaz –, dolgozni (– ha igaz. Mint már említettük, ezt nehéz elképzelni – ami szintén Blaskó játékának érdeme).

A színpad fölött kényelmesen olvasható kivetítőn követhettük az angol feliratot, ha nem értettük volna a magyar szöveget (köztudott, hogy sajnos a két oldalon elhangzó szöveg rosszabbul hallható).

A díszlet érdekes a szedett-vedett székekkel, a nagyon régi, kopott hatalmas méretű perzsaszőnyegekkel – az egykori jómódot jelezve –, minden szükséges kellékkel, közöttük luftballonokkal (a bál után jó hangosan lehet őket kidurrantgatni). Korábban a tökéletes csűr illúzióját kelti a színpad deszkáira lehullatott sok „szalma” (vagy akár széna).

Ranyevszkaja pénzszórása tökéletes még mutatványban is, később a sok csillogó cafatot szó szerint felporszívózzák (a két közreműködő: Kecskés Alexisz e.h. és Tar Dániel e.h.)

Jók a jelmezek is, a sok szereplőre sokféle öltözet kerül találóan, kifejezően. A jómódról tanúskodó női ruhák (Ranyevszkaja és lánya), vagy a visszafogottabb (Várja), a férfiak megfelelő öltözete, Szimeonov-Piscsik eltúlzott „körméretére” szabott öltözék eligazít bennünket Csehov igazából nem is oly  komor világában. Itt van még Firsz is, a kortalan-idős inas – lehetne akár „az emlékezet" is – akinek a fejkendő mellett nagyon viseltes ruházata is figyelmet kelt.

A díszlet- és jelmeztervező Dragos Buhagiar éppen úgy Purcarete munkatársa, mint a zeneszerző Vasile Sirli, de még a fénytervező Helmut(h) Stürmer is.

Purcarete rendezése nemcsak elgondolkodtat arról, hogyan is lehet „tönkremenni”, amikor nem is lenne muszáj, de egyben megmutatja Csehov humorát, vagy inkább elkeseredett iróniáját is. Végül már csak a lobogó tüzet láthatjuk: megsemmisül az egykor gyönyörű, virágzó birtok, a meggyeskert, jelképezzen bármit is: nincs már visszaút.

Bemutató és megtekintett előadás: 2019. március 2.

Budapest, 2019. március 3.

Megjelent a Kláris 19/5. számában

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©