Tragédia vagy
tragikomédia a most Meggyeskert címen
bemutatott Csehov-remekmű? Szerzője
komédiának írta
meg összes színdarabját, ezt az utolsót is, a
túlbuzgó rendezők viszont sokszor
tragikus felhanggal dúsították, sugallva a nagy
orosz tragikus sorsot, a
közelgő forradalom szelét. A mostani előadásban Silviu Purcarete rendező megfoszt bennünket minden
esetlegesen
megmaradt tragikus illúziónk utolsó
morzsájától is.
A rendező
víziója uralja a
színpadot, átalakítja a figurákat,
hangeffektusaival, zörejeivel, énekszámaival
(zeneszerző: Vasile Siru) – néha a
beszéd helyett is énekelnek – mintha egy új
Csehov-színművet látnánk
megvalósulni. Többszörös áttétellel
kapjuk Csehovot. Morcsányi Géza
újrafordította oroszból, viszont Purcarete a
román
szövegkönyvből dolgozik, nem volt könnyű
összehangolni a többrétegű szöveget
(dramaturg: Kozma András).
Az alapsztori
nem változott,
legalább is nem látványosan. A földbirtokos
asszony (Ljubov Andrejevna – Udvaros Dorottya)
lányával (Ánya – Szász
Júlia e.h.) hazatér Párizsból öt
év után, hogy birtokügyeit,
adósságát rendezze. Házának
többi tagja tart tőle,
mert az úrnő pazarlóan költekezik, ők meg
nélkülöznek. Sem az úrnő, sem bátyja
(Gajev – Blaskó Péter) nem
fogják
fel, hogy a százholdas (?) birtokot fel kell parcellázni,
különben elárverezik,
és földönfutóvá válhat a
család. Ehelyett táncmulatságokat rendeznek,
folyik az
eszem-iszom, ebbe besegít a szomszéd földbirtokos is
(Borisz Boriszovics – Szarvas József),
szinte mindig részeg,
alszik, vagy félrebeszél. A nevelt lány
(Várja – Ács Eszter)
szomorúan nézi, hogyan pusztul el
körülötte minden, őt
pedig sosem kéri feleségül Lopahin (Kristán
Attila), a kereskedő, aki bejáratos a házba. Egy
diák is állandó vendége a
háznak (Petya – Bordás Roland), ő
haladó eszméit hangoztatja a háziaknak, de vagy
leintik, vagy oda sem figyelnek
rá. A nevelőnő (Sarlotta – Szűcs Nelli)
bűvészmutatvánnyal szórakoztatja a
háziakat, az inas (Jása – Farkas
Dénes) úrnőjének könyörög,
vigye
magával Párizsba, az öreg szolga (Firsz – Trill
Zsolt) mintha a ház szelleme lenne, jelenléte
félelmet kelt a háziakban. A
darab utolsó egyharmada feszült várakozásban
telik, valahol folyik az árverés,
míg az itthoniak izgulnak, vajon megmenekül-e a birtok,
vagy más veszi meg? A
feszültséget a megérkező Lopahin oldja fel:
bejelenti, hogy ő vette meg a
meggyeskertet, hiába figyelmeztette előzőleg a tulajdonost a
fennálló
veszélyre. A földbirtokosnő és
hozzátartozói ismét Párizsba utaznak,
végleg
elhagyva a birtokot.
Purcarete
rendezése mindent
idézőjelbe tesz, kigúnyol, nevetségessé
tesz. A vidéki kúria a színpadon
egyetlen osztatlan helyiségből áll, minden szoba
egyszerre látható. A szereplők
szinte mindig színen vannak, ha nincs szerepük,
hátul ülnek a padon, vagy
kártyáznak, nekidőlnek a falnak. Csak a
legszükségesebb bútorok, kellékek
vannak a színen (díszlet- és jelmeztervező: Dragos
Buhagiar). A kezdő jelenet naturalista életképnek
tűnik, fütyül a beérkező
vonat, a cselédség kikecmereg az ágyból,
gyertyát gyújt, hogy a ház úrnője
elé
menjen az állomásra. A hazatérő Ljubov Andrejevna
hisztérikus, vörös
apródfrizurában, rózsaszín kislányos
ruhában szökdel, egyensúlyozik a
szőnyegen. Felelőtlen, labilis nőszemély. Nyávogó
hangon beszél, majd énekel,
amikor eszébe jut régen vízbe fulladt kisfia,
sírógörcsöt kap, elalél. Lánya
tolószékben közlekedik, bár nem
mozgássérült, beteges szeretet fűzi anyjához
és
a többi rokonhoz is. A jelenetek egybefolynak, szüntelen
nevetnünk kell a
furcsa szereplőkön, pl. Borisz Boriszovics
kövérsége egy szabályos hordót
mintáz, alig bír mozogni, a könyvelő Jepihodov
rollerezik, közben énekel, a
nevelőnő bizarr bűvészmutatványokkal lepi meg a
jelenlévőket. Kosarában
valamilyen állatot rejt, végül egy
gyermeksírás hallatszik a kosárból, de nem
engedi megnézni a többieknek, mi van benne. A
színpadot az utolsó jelenetben
beborítja a sok lufi, girland papírdísz,
fényes papírok tömkelege. A káosz,
szétesettség, a pillanatnak való
élés jellemzi a szereplőket, akik fel sem
fogják, mi történik velük. Firsz, az öreg
szolga talán ért valamit a
történtekből, de ő is csak a káoszt növeli
szürke kendővel bebugyolált fejével,
kígyózó mozgásával,
suttogásával.
A groteszk
figurák együttese adja
meg a történet új aspektusát. A sokat
emlegetett meggyeskert még fotó szintjén
sincs jelen, senki nem látogatja a kertet, mégis
démonikus erővel bír.
Tulajdonképpen jelkép, Oroszország, vagy az
oroszság jelképe, ami már csak
nyomokban van jelen, most végleg elveszett, nincs
többé. Az utánuk jövő
generáció a maradékot is elpusztítja. A
régebbi színpadi gyakorlat végső
jelenetében a fák kivágását hallani
a színpad mögül, a jelenlegi előadásban előbb
torz fejszecsapásokat hallunk, majd a szereplők
eltávozása után hatalmas tűz
pusztítja el a birtokot mindenestül.
A
színészek partnerek ehhez az
újfajta megjelenítési módhoz. Udvaros
Dorottya viselkedése egy óriáscsecsemőre
emlékeztet, legalább is kamaszlánynál
leragadt a tudata. Kristán Attila lelkiző
kereskedőt alakít, szívügye a család
megmentése, amikor ő nyer, bocsánatot kér,
hogy megvette a birtokot. Ács Eszter ezúttal a mindennel
elégedetlenkedő nevelt
lány hálátlan szerepében eltalálta a
figurát. Szűcs Nelli egy állatidomárra
emlékeztet ostort pattogtatva, orosz tudását is
bemutatva. Jó volt Trill Zsolt,
megnőtt az öreg szolga szerepében,
középkorúként játssza az öreget,
humorral és
szellemmel megtöltve Firszet. Bordás Roland a haladó
eszmék bravúros
szövegmondásával hívja fel magára a
figyelmet. Blaskó Péter, Rácz József,
Szarvas József híven hozták a saját
szerepük és a rendező diktálta karaktert.
További szereplők: Szász Júlia
(e.h.), Katona Kinga, Kecskés
Alexisz (e.h.), Tar Dániel (e.h.).
Fénytervező: Helmut Stürmer,
rendezőasszisztens: Kolics Ágota.
Bemutató
és megtekintett előadás: 2019. március 2.
Budapest,
2019. március 4.
Földesdy
Gabriella
