Így van, és
nem is lehet másképp! –
lelombozó.
Hangosan, hangsúllyal, hatásosan.
Szép Ernő színművét
még tovább is
„hatásították”
– pl. Bözsivel, a patikusné elhalt
nővérével, akinek a félárván maradt
kislánya
miatt ment hozzá a Patikusné (Tenki
Réka)
férjéhez (Patikus – Znamenák
István) – szerelem nélkül
–, de a
kislány is meghalt. A patikus pedig – aki Bözsit
valóban szerette – nem tudja
megbocsátani neki, hogy ő egyszerűen – „nem
Bözsi”.
Ez überelhetetlen.
Vagy annak tűnik.
Kártya, az
ördög Bibliája – pedig itt nem is pénzben
játszanak. A kártyaszenvedély azonban
nagy úr, ivászattal kísérve pedig
végképp kivédhetetlen.
Ki hogyan
került ide, hogy ez legyen élete
„értelme” – értelmetlensége?
Miből él
meg a patikus, ha duhajkodás, ital- és
kártyaszenvedély uralja? És a többiek?
Pedig annyi pénzük legalább van, hogy a
kocsmában elköltsék. De hát hol
máshol?
Közösségi tér Laposladányban
nyilván csak ez az egy van. Elképzelhetünk itt,
ezen a sivár-koszos helyen, néhány asztal
és egy biliárdasztal helyén „nemes
szórakozást”? Elvben igen, gyakorlatilag persze
nem. Akkor ők máshová mennének
kártyázni. Meg inni. A kocsma pedig tönkremenne.
Felesleges
kérdéseket persze feltehetnénk: Miért
isznak? Mit tehetnének helyette? Meddig
bírják? Miért ilyen naiv ez a szegény
Balogh Kálmán (Novkov Máté)?
Akar-e valamit a fellengzős-megfoghatatlan
ábrándozáson kívül? – Felesleges
kérdések.
Nem is akar
rá felelni senki. Szép Ernő eredendően azért nem,
mert az eredeti darabban
máshol vannak azok a bizonyos hangsúlyok, vagy
akár hiányoznak is.
A patikusné
tüllfátyol-érzelmeit (II. felvonás) sem igen
látjuk. Boldogtalanságot igen,
beletörődést igen – legalább
kínzó fogfájásába nem törődik
bele. Férfi-duhajkodást
meg pláne láthatunk, sőt „remekben”, a
patikus részéről egyik oldalról, Pap
Ferke (Vajda Milán) részéről a
másik
oldalról – és lehangoló. Lehangoló
mind a „nagy” mulatozásuk, mind az
értelmetlen
kártya- és egyéb „csatájuk”
„bűrkabát”-ostól. Ki a nagyobb? Ki az
erősebb? – Az
ösztönök tombolása. Meg a
tesztoszteronoké. A csendes kártyapartiból
magukról
megfeledkező duhajkodás lesz. Olyan férfi-tánc,
ami nem ismer határokat
(önmagában véve viszont ragyogó. Zene
és koreográfia: Kovács Márton).
Miért
isznak az emberek? Főleg férfiak (a nők eleve is
kevésbé bírják, ezt már jól
tudjuk). Milyen hatásokra? – Mindegy. Amennyit tudunk
agykutatásokból is, egyéb
kutatásokból, tapasztalatokból, annyi is
elég: nem igen lehet ebből kijönni.
Kártyázni is lehet ésszel, már aki tud
bridzselni vagy pókerezni – az egyiket
nívósnak tartjuk, elismerjük (csaknem nemes?)
szórakozásnak, a másikat meg nem…
Egy pohár bor megengedett (tényleg?), több
pohár, vagy pláne rövid meg nem,
nagyon nem. A lerészegedés nem diploma-függő sem.
Mióta küzd
az „emberiség” a tudatmódosító
szerekkel? – jobb nem firtatni. És az
erőszakkal, a hatalommal? Mert hiszen mi más lenne a
szexuális erőszak mögött (ráadásul
itt minden következmény nélkül!), mint a puszta
hatalomvágy? A kedves fiatal cselédlány
(Kati – Zsigmond Emőke) ennek
ellenére úgy dönt, hogy – nem lesz
depressziós. Nem így mondja, persze, de ez a
lényege. És szeretni is tud, a maga módján
– előbb a régi patikussegédet
(akinek távozása abszolút közömbös
a kártyázók számára – de
hát miért is ne
lenne az? Egy idegenből jött, idegenbe menő segéd! – Patkós Márton), most meg ezt a Baloghot is,
őt talán a hegedűje,
hegedülése miatt. Az meg rá sem néz, amikor
elmegy, a pénzét azért ő is elfogadja!
Jobb ember-e, mint a többiek, akik utólag bevallják
így-úgy, hogy bizony valamennyien
együtt voltak már a Postamesternével (Kerekes
Éva, szintén kiemelkedőn; férje, a Postamester
– Mertz Tibor m.v.) – miután
megszökött egy cigánnyal – aztán
együtt kártyáznak
továbbra is?
De láttuk
már: mit tehetnének mást (már az ő
szemszögükből nézvést)?
Kivéve a
Postamesternét,
aki tehát elszökik. De nem egy értelmesebb
élet utáni vágyból. Nem! A (szerinte)
nagyvilági élet után sóvárogva. Ez
pedig neki Pest. Nem tudja, hogy az is épp
olyan üres, hiszen Balogh Kálmán onnan jött le
vidékre álmait kergetni, ahol ő
– idegen.
Ezt így,
együtt, nem lehet megemészteni. De
külön-külön sem. Ez egy olyan sivár
világ,
ami – nem emberhez méltó. Asszonyhoz meg még
úgy sem. De tehet mást a boldogtalan
patikusné, mint hogy – nyilván az ura
parancsára – külön asztalnál
üldögéljen a
kocsmában, és most már ő is igyon? (Kaffka Margit
sem ülhetett hivatalos
„rendezvényen” a „nagy
írók” asztalához, csak a többi
nőhöz külön asztalhoz, hiába
volt író – de nőnek született…)
Felháborodni
lehet, okoskodni lehet, az előadás hatása alól
szabadulni azonban nem lehet.
Mit lehetne
másként? Ma is isznak. Túl sokan és
túl sokat is. Ki kocsmában, ki „puccos”
helyen, ki otthon. Aztán belehal.
De tudnak
mást tenni? Mi van helyette? Ha a patikus nem szereti a
munkáját, mert nem
hivatása, ha a felesége nem a gyógyulást
látja a patikában, és gyűlöli, pedig
abból élnek, mert csak betegségre
emlékezteti, ha… nemcsak a kérdések
feleslegesek,
de ezek a „há”-k is. Mert nem
másképpen történt, hanem úgy, ahogy
láttuk
(mármint ebben a kissé átdolgozott
előadásban). Hitelesnek, felzaklatónak,
felháborítónak.
És ezért
nagyszerű az előadás. Mert nagyszerű. A taps ezt csak
részben igazolja. Mert
megdöbbentő. Mert ma is van erőszak, ma is isznak, ma is
szenvedélyekbe
menekülnek, de ártó, rossz szenvedélyekbe.
Lehetne más
szenvedélyük, elvben… de nekik nincs. Lehetne
másképpen is. De ezeknek az embereknek
a számára már nem.
Ignác (Baksa
Imre m.v.) a kocsmáros nyer
igazából. Hiszen belőlük él.
Boldogságot keresnek… de az valahol máshol van.
Fizikailag egészen közel: bennük lehetne. De nem
találják, talán nem is keresik.
Így pont jó nekik – hihetik.
Pedig nem
jó. De az ő életük. Az ő
(látszat)boldogságuk.
Az előadás
azonban éppen ezért nagyon jó. Sőt,
kiváló.
Az persze
előfordulhat, hogy (egyes) férfiúk ezt
másképpen érzékelik. Lelkük rajta.
Borgida – Epres Attila, Jegyző – Róbert
Gábor m.v., Tanító, aki nem
találja helyét a kártyaasztalnál – Felhőfi-Kiss László
m.v., Jóvér Jani – Jéger Zsombor,
Árpika – Némedi Zsombor m.v.,
Fábián
– Dóra Béla, Karfunkel – Máthé Zsolt.
Díszlet: Khell Zsolt, teljes az illúziónk mind a
sivár kocsmahelyiségben, mind a jól felszerelt,
sokfiókos patikában is.
Jelmez: Remete
Kriszta, az öltözékek kiválóan
mutatják be társadalmi helyzetüket, jellemüket:
a Postamesterné élénk pirosa, a
Patikusné visszafogottsága, Balogh
tétovasága, a Patikus és a Postamester
„úri”
öltönye, nem beszélve a
„bűrkabátok”-ról.
Kiváló a
„mulatós”
és más zene. Zenekar: Benkő Róbert,
Gyulai Csaba, Kovács Márton, Móser
Ádám, Némedi Árpád.
Dramaturg: Mohácsi
István.
Rendezte: Kovács
Márton és Mohácsi János.
Bemutató: 2018.
december 15
Megtekintett
előadás: 2019. január
30.
Budapest, 2019.
január 31.
Megjelent
a Kláris
19/5. számában
Györgypál
Katalin
♣
♣
♣