A
„Tíz”-ről
nem biztos, hogy azonnal a tízparancsolat jut eszünkbe,
bár még ez is
lehetséges.
Székely Csaba „Tíz”
című drámája mindenesetre a
tízparancsolat – egyedi, felkavaró és
gondolatgazdag – feldolgozása (a protestáns
verziót vette alapul.)
Napjainkban
játszódó történetek ezek eggyé
forrva, egybeforrasztva, ami azonban –
természetesen – csak lassan bontakoznak ki.
Érzelmek, olykor meg éppen az
érzelmek hiánya. Tízparancsolat –
miközben a szerző éles kritikát fogalmaz meg
több vonatkozásban, több apró jelenetben is az
egyház, (bizonyos) papok ellen
(elsősorban Pál András, aki azonban
főleg magát csúnyának látó
férfiként fontos, részben a közben plasztikai
sebésszé lett Schneider Zoltán
és a
másképpen nagyon „problémás”
sorsú László
Zsolt).
Semmi sem
egészen úgy van, semmi sem teljesen világos,
minden pörög, mindenki pörög és a
legtöbbször – szenved. Boldog embert talán nem
is látunk. De hát létezik-e
mindig-boldog-ember? Ha ilyesmi jelenne meg a színpadon, aligha
lenne hiteles.
A darab
vajon ettől – az állandóan felmerülő,
legkülönbözőbb problémáktól,
csaknem
rémtörténetektől – hitelessé
válik? Nehéz még követni is. Több
történet
bonyolult önmagában is, ezek bonyolult szálai
fűződnek szorosan és a
legtöbbször váratlanul egybe. Kell-e mindent
értenünk, „szétszálaznunk”?
Talán
igen itt-ott, talán mégsem meg amott.
Az abszolút
teltházas nézőtér nagyon csendes mindkét
rész alatt, pedig több, mint 3 órányi
feszült figyelmet követel a nézőktől, nagy
energiaráfordítást követel szellemileg
is, fizikailag is a színészektől. Gyakorlatilag
végig színpadon van mind a tíz
szereplő, aki éppen nincs „játékban”,
növekvő számsorban üldögél hátul a
helyén, egysorban elhelyezett – talán kék
– székeken. Olykor azonban egy-egy
széket kiemelnek, mozgatnak. Díszlet ezen
kívül nemigen van, leszámítva körben egy
plexi-falat, kétoldalt merőlegesen ki is
nyúlik. Nem érünk rá ezt
számba venni, szeretnénk megérteni az
összebogozott történeteket. Mert az emberi
agy már csak ilyen: bizonyosságot keres
mindenáron, erre programozták
állítólag.
Itt pedig
akad munkája az agynak elég.
A tíz
parancsolatot latinul ismételgetik egyenként,
zenére, nem merem állítani, hogy
éneklik, pedig de igen. Oratóriumszerűen. Magyarul a
fejük fölött függő nagy
táblákon olvashatjuk hosszú percekig.
Mégis, az egyes parancsolat után következő
történetet nehezen kapcsoljuk össze többször
is az éppen elhangzott
parancsolattal, mert hiszen nem illusztrációval van
dolgunk. Nagyon nem.
A tíz
szereplő – nincs is nevük, csak – (arab)
sorszámuk tíznél több szerepet
játszik. Ez önmagában egészen jól
érthető, például még az is, amikor a
megkéselt, szemünk láttára meghalt
férfi ott, azonnal egy másodperc múlva már
az emlékére fát ültető öccse (Schneider
Zoltán). Igaz, jóval előbbről tudjuk, hogy
megölték a férfi bátyját, a
férfi pedig fát ültetett –
szomorúfüzet, ami közben megnőtt, a lakótelep
közepén – és a fiatalok a fa alatt
gyülekeztek, ismerkedtek…
Nagyon sok
„csavar” van a darabban. Nagyon sok esemény
történik, sok közülük csak
mozaikszerű, gyorsan felmerülő és
„elillanó”, nincs idő felfogni, átgondolni,
igazán átélni. A szerencsejáték (a
fiatal fiú – Vilmányi Benett –
még nyer is, ráadásul mesés összeget),
anyja
halála, nővére sorsa, aki
féltestvérétől lesz terhes – erről azonban
csak a fiú
édesanyja (Tóth Ildikó) és
az az
ápolónő tud, aki kicserélte a halott
újszülöttel – van ilyen? –
kérdezhetnénk,
ki tudja?
A sivár
lakótelep („Remény” a neve!) élete,
ahonnan nagyon nehéz kitörni, bűn nélkül
talán lehetetlen. A prostituálttá tett fiatal
lány, aki később sem tud
szabadulni az italtól, ettől az
életformától, ami néhány év
alatt tönkreteszi.
Megmagyarázhatatlan szerelmek (például és
főként a plasztikai sebész felesége – Lovas Rozi) és szex (finoman jelezve,
mértékkel), másvalaki érdekében
elkövetett lopás… Afganisztán. Katonai
szolgálat. Tálibok ugyan nincsenek, helyette
megoldhatatlan életek vannak,
öngyilkossággal. Hamis tanúvá
válás bosszúból… (itt éppen a
plasztikai sebész
részéről).
Nem biztos,
hogy összeállnak a történetek
teljességgel. De az életben sem állnak össze,
legfeljebb belemagyarázzuk, megmagyarázzuk
így-úgy, kinek-kinek ízlése,
életszemlélete szerint.
Biztosan
sokáig nem felejtjük el a kényszeres orvosnőt (Kováts Adél), aki általában
vett minden gondossága ellenére hagyja
meghalni a prostituáltat (Martinovics
Dorina), hiszen korábban már annyiszor
vizsgálta és sohasem talált semmit,
és aki fiának hiszi azt, aki nem a fia
(„Róka” – Márfi Márk
e.h.), és akit egyébként sem tud felnevelni,
ezért örökbe
adja – és a nem-is-igazi-fia megöli
Afganisztánban (!), a fiú aztán maga is
öngyilkos lesz… Miközben a fiútól terhes
a barátnője (Sodró Eliza), aki akkor is
megtartja a gyereket, ha a fiú már nem
él, és a gyerek a féltestvérétől
van. Az újszülött kiscicákat azonban –
elpusztítja.
Tulajdonképpen
szinte követhetetlen mindaz, amit látunk!
Külön nagy
történet László Zsoltté,
aki pap volt,
aztán autószerelő lett, elszerette a barátja,
akkor már plasztikai sebész
feleségét, és már annyiszor ült
börtönben lopások miatt – mindet
megmagyarázza –,
hogy most már feltehetően ott is marad. Amúgy az orvosnő
férje volt valamikor…
A
csavaroknak, összefonódásoknak messze nem
értünk a végére, de ez nem is célunk.
Az egyes sorsok önmagukban is bonyolultak, egymásra
hatásuk még bonyolultabbá
teszi a sok történet egészét. Ahogy azt
tapasztaljuk valamennyien saját
életünkben is.
Kiváló a
zene, zeneszerző: Cári Tibor, az
élőzenét
két zenész szolgáltatja – Rozs
Tamás és Wágner-Puskás
Péter, akik olykor egyébként is
szerves részei az előadásnak. Az
élőzene szolgáltatásába olykor
bekapcsolódik Sodró Eliza és Lovas Rozi is.
Kiválóak a
jelmezek, szinte minden szereplőn találunk egy-egy arab
számmal díszített
kiegészítőt – Bianca Imelda
Jeremias munkája, díszlet: Bartha
József.
Különös
jelentősége van a világításnak is: Baumgartner
Sándor.
A
kivetített képek, videók, felvevőgépek is
igen hangsúlyosak.
Rendezte a
szerző „állandó rendezője”: Sebestyén
Aba.
A nagy
csendek utáni viharos és hosszantartó taps ha nem
is volt szokatlan, de
feltűnő. Az előadás hatása pedig
megkérdőjelezhetetlen.
Bemutató: 2018.
december 22.
Megtekintett
előadás: 2019. január
28.
Budapest, 2019.
január 30.
Györgypál
Katalin
♣
♣
♣