Kláris
Kláris
Főoldal Hírek Korábbi számaink Színházi kritikák Rólunk Élhető Világ Kapcsolat

Színházi kritika

SZÍNHÁZ

TÍZ

Radnóti Színház

A „Tíz”-ről nem biztos, hogy azonnal a tízparancsolat jut eszünkbe, bár még ez is lehetséges.

Székely Csaba „Tíz” című drámája mindenesetre a tízparancsolat – egyedi, felkavaró és gondolatgazdag – feldolgozása (a protestáns verziót vette alapul.)

Napjainkban játszódó történetek ezek eggyé forrva, egybeforrasztva, ami azonban – természetesen – csak lassan bontakoznak ki. Érzelmek, olykor meg éppen az érzelmek hiánya. Tízparancsolat – miközben a szerző éles kritikát fogalmaz meg több vonatkozásban, több apró jelenetben is az egyház, (bizonyos) papok ellen (elsősorban Pál András, aki azonban főleg magát csúnyának látó férfiként fontos, részben a közben plasztikai sebésszé lett Schneider Zoltán és a másképpen nagyon „problémás” sorsú László Zsolt).

Semmi sem egészen úgy van, semmi sem teljesen világos, minden pörög, mindenki pörög és a legtöbbször – szenved. Boldog embert talán nem is látunk. De hát létezik-e mindig-boldog-ember? Ha ilyesmi jelenne meg a színpadon, aligha lenne hiteles.

A darab vajon ettől – az állandóan felmerülő, legkülönbözőbb problémáktól, csaknem rémtörténetektől – hitelessé válik? Nehéz még követni is. Több történet bonyolult önmagában is, ezek bonyolult szálai fűződnek szorosan és a legtöbbször váratlanul egybe. Kell-e mindent értenünk, „szétszálaznunk”? Talán igen itt-ott, talán mégsem meg amott.

Az abszolút teltházas nézőtér nagyon csendes mindkét rész alatt, pedig több, mint 3 órányi feszült figyelmet követel a nézőktől, nagy energiaráfordítást követel szellemileg is, fizikailag is a színészektől. Gyakorlatilag végig színpadon van mind a tíz szereplő, aki éppen nincs „játékban”, növekvő számsorban üldögél hátul a helyén, egysorban elhelyezett – talán kék – székeken. Olykor azonban egy-egy széket kiemelnek, mozgatnak. Díszlet ezen kívül nemigen van, leszámítva körben egy plexi-falat, kétoldalt merőlegesen ki is nyúlik. Nem érünk rá ezt számba venni, szeretnénk megérteni az összebogozott történeteket. Mert az emberi agy már csak ilyen: bizonyosságot keres mindenáron, erre programozták állítólag.

Itt pedig akad munkája az agynak elég.

A tíz parancsolatot latinul ismételgetik egyenként, zenére, nem merem állítani, hogy éneklik, pedig de igen. Oratóriumszerűen. Magyarul a fejük fölött függő nagy táblákon olvashatjuk hosszú percekig. Mégis, az egyes parancsolat után következő történetet nehezen kapcsoljuk össze többször is az éppen elhangzott parancsolattal, mert hiszen nem illusztrációval van dolgunk. Nagyon nem.

A tíz szereplő – nincs is nevük, csak – (arab) sorszámuk tíznél több szerepet játszik. Ez önmagában egészen jól érthető, például még az is, amikor a megkéselt, szemünk láttára meghalt férfi ott, azonnal egy másodperc múlva már az emlékére fát ültető öccse (Schneider Zoltán). Igaz, jóval előbbről tudjuk, hogy megölték a férfi bátyját, a férfi pedig fát ültetett – szomorúfüzet, ami közben megnőtt, a lakótelep közepén – és a fiatalok a fa alatt gyülekeztek, ismerkedtek…

Nagyon sok „csavar” van a darabban. Nagyon sok esemény történik, sok közülük csak mozaikszerű, gyorsan felmerülő és „elillanó”, nincs idő felfogni, átgondolni, igazán átélni. A szerencsejáték (a fiatal fiú – Vilmányi Benett – még nyer is, ráadásul mesés összeget), anyja halála, nővére sorsa, aki féltestvérétől lesz terhes – erről azonban csak a fiú édesanyja (Tóth Ildikó) és az az ápolónő tud, aki kicserélte a halott újszülöttel – van ilyen? – kérdezhetnénk, ki tudja?

A sivár lakótelep („Remény” a neve!) élete, ahonnan nagyon nehéz kitörni, bűn nélkül talán lehetetlen. A prostituálttá tett fiatal lány, aki később sem tud szabadulni az italtól, ettől az életformától, ami néhány év alatt tönkreteszi. Megmagyarázhatatlan szerelmek (például és főként a plasztikai sebész felesége – Lovas Rozi) és szex (finoman jelezve, mértékkel), másvalaki érdekében elkövetett lopás… Afganisztán. Katonai szolgálat. Tálibok ugyan nincsenek, helyette megoldhatatlan életek vannak, öngyilkossággal. Hamis tanúvá válás bosszúból… (itt éppen a plasztikai sebész részéről).

Nem biztos, hogy összeállnak a történetek teljességgel. De az életben sem állnak össze, legfeljebb belemagyarázzuk, megmagyarázzuk így-úgy, kinek-kinek ízlése, életszemlélete szerint.

Biztosan sokáig nem felejtjük el a kényszeres orvosnőt (Kováts Adél), aki általában vett minden gondossága ellenére hagyja meghalni a prostituáltat (Martinovics Dorina), hiszen korábban már annyiszor vizsgálta és sohasem talált semmit, és aki fiának hiszi azt, aki nem a fia („Róka” – Márfi Márk e.h.), és akit egyébként sem tud felnevelni, ezért örökbe adja – és a nem-is-igazi-fia megöli Afganisztánban (!), a fiú aztán maga is öngyilkos lesz… Miközben a fiútól terhes a barátnője (Sodró Eliza), aki akkor is megtartja a gyereket, ha a fiú már nem él, és a gyerek a féltestvérétől van. Az újszülött kiscicákat azonban – elpusztítja.

Tulajdonképpen szinte követhetetlen mindaz, amit látunk!

Külön nagy történet László Zsoltté, aki pap volt, aztán autószerelő lett, elszerette a barátja, akkor már plasztikai sebész feleségét, és már annyiszor ült börtönben lopások miatt – mindet megmagyarázza –, hogy most már feltehetően ott is marad. Amúgy az orvosnő férje volt valamikor…

A csavaroknak, összefonódásoknak messze nem értünk a végére, de ez nem is célunk. Az egyes sorsok önmagukban is bonyolultak, egymásra hatásuk még bonyolultabbá teszi a sok történet egészét. Ahogy azt tapasztaljuk valamennyien saját életünkben is.

Kiváló a zene, zeneszerző: Cári Tibor, az élőzenét két zenész szolgáltatja – Rozs Tamás és Wágner-Puskás Péter, akik olykor egyébként is szerves részei az előadásnak. Az élőzene szolgáltatásába olykor bekapcsolódik Sodró Eliza és Lovas Rozi is.

Kiválóak a jelmezek, szinte minden szereplőn találunk egy-egy arab számmal díszített kiegészítőt – Bianca Imelda Jeremias munkája, díszlet: Bartha József.

Különös jelentősége van a világításnak is: Baumgartner Sándor.

A kivetített képek, videók, felvevőgépek is igen hangsúlyosak.

Rendezte a szerző „állandó rendezője”: Sebestyén Aba.

A nagy csendek utáni viharos és hosszantartó taps ha nem is volt szokatlan, de feltűnő. Az előadás hatása pedig megkérdőjelezhetetlen.

Bemutató: 2018. december 22.

Megtekintett előadás: 2019. január 28.

Budapest, 2019. január 30.

Györgypál Katalin

♣    ♣    ♣
 
 
 
KLÁRIS irodalmi-kulturális folyóirat                                >>Impresszum<<                                Minden jog fenntartva!  ©