SZÍNHÁZ

OTHELLO

Nemzeti Színház – Gobbi Hilda Színpad

Meglátva a híradást az Othello bemutatójáról, felmerült már a kérdés: miért is játsszák olyan ritkán mostanában? Aztán látva az előadást is, a válasz helyett inkább újabb kérdés merült fel: miért „csak” a Gobbi Hilda Színpadon, miért nem a nagyszínpadon?!

A kérdés maradt a levegőben… „De legalább játsszák”. Igaz, nagyszínpadon természetesen másként is hatna.

Ráadásul érdekesen játsszák, pedig a hagyományos fordításban. (Fordította: Kardos László.) Engem ez nem zavart, sőt.

Volt sok más újdonság-gondolat-elképzelés a rendezésben és a színészi játékban. Az ember azt hihetné, „sima” történet, egy szerelmi gyilkosság, kissé megfűszerezve egy „mór”-ral… aki Aleppóból jött. Nem a mai helyzet miatt, hanem eleve Shakespeare szerint.

De mielőtt belemerülhetnénk a játékba, egy előjátékot láthatunk. Horváth Lajos Ottó (Othello) „öltözője”, a sminkessel és a másik fontos szereplővel, Farkas Dénessel (Jago). A sminkes még „dolgozik” a szereplésre készülő Othello arcán, egy kis fekete festéket keneget rá itt-ott… miközben mintegy „spontánul” egy cikket olvasgatnak, megvitatnak. Egy részét fennhangon olvassák, hogy mi is tudjuk, mégis miről-kiről van szó: egy Bruno Ganczcal készült interjú arról, miért vonul vissza a színpadtól, „mert a rendezői színház nem támogatja, sőt tiltja a színész azonosulását az általa játszott karakterrel. A mélyről jövő átélést.” („Nemzeti”, VI. évf. 3. szám, 10.)

Ha ezt az előjátékot mégis bevállalták, akkor vélhetően egyetértenek vele, gondolkodnak róla, pártolják. Azt tudjuk, hogy már több hazai rendező többé-kevésbé szabadjára engedi színészeit valamilyen mértékben a próbák elején. De ezek szerint Kiss Csaba rendező ennél tovább, pontosabban mélyebbre megy. Ez pedig felcsigázza az arra fogékony nézőt.

Más újításokat is láthatunk: alapvető, hogy Othellónak csak az egyik keze-fél karja (teljesen) fekete. Ha akarjuk, vehetjük feketének, de ennél fontosabb, hogy az előadásban is „helyzet függvénye”, mikor veszik feketének, és mikor nem. Ha harcolni, győzni kell, akkor nem fekete. Ha fehér lányt vesz el – sőt lehet, hogy ha egyáltalán megnősül! – akkor fekete. És hogy még életszerűbb legyen: Jago sem fehér. De nem is fekete. Ő a mostani elképzelés szerint vándorcigányokkal érkezett Velencébe, lett belőle jó katona, de megőrizte cigányságát. Azt nem tudjuk, hogy ha Farkas Dénes nem vállalná nyíltan és nagyon is becsülendőn félig-roma származását, akkor is ezt a lehetőséget választották volna-e, de ha már így van, hát… minden esetre érdekes megoldás. Mert/de/persze nem azért gonosz, mert... -- hanem -- csak. Ilyennek született, függetlenül mindenféle identitástól. Más kérdés, hogy a roma zene, mulatság, tánc nagyon ide illik, és természetesen roma emberek is ültek a nézőtéren, speciel az első sorban. Lehet, hogy máshol is.

Vannak nagyon fontos mondatok (mint ahogyan mindig vannak, pláne ha jó az előadás). Jago szinte a legelején tisztázza: „nem az vagyok, ami.” A fiatal, szerelmes Rodrigo – (Szabó Sebestyén László) mégis hisz neki egészen haláláig. Jago kijelentése saját magáról nagy önismeretről tanúskodik, amit Othello csak a végén képes elmondani magáról. Hiszen ezért is tudja Jago annyira és oly sokszor és mélyen „megvezetni”. Akit ennyi bizonytalanság vesz körül – addigi nehéz sorsa, idegensége Velencében, amit tovább nehezít a bőrszíne, harcban bátorsága és keménysége, szerelemben a teljes odaadása – bizonyára nehezebben ismeri meg saját magát.

Kiss Csaba rendező a vele folytatott beszélgetésben így fogalmaz: „Most már sokkal jobban érdekel, hogyan és miként születik meg a semmiből a féltékenység”. (uo.)

Nos, erre mondják, „jó kérdés”. Mindig van eleje. Itt az egyik előzmény Jago sértettsége félreállítása miatt, ha nem tudja ő sem ennek okát, annál nehezebben emésztheti meg. Nem is sikerül neki, igaz, nem is törekszik megemészteni: bosszúállásra készül a „sátáni tervvel”, Othello féltékenységét szándékszik felkelteni. Ehhez nagyon ért emberismerete, tapasztalata, értelme és talán természete folytán, azt azonban nem tudja, hogy minden bosszú általában visszájára fordul, és elsöpri azt is, aki kiterveli, véghezviszi. Gonoszságát megfejeli felesége (Emília – Söptei Andrea) meggyilkolásával… mert az előadásban ő öli meg előbb még Rodrigót is.

Othello féltékenységének van másik kezdőpontja is: Desdemona (Ács Eszter) lépése, aki úgy lett a felesége, hogy megszökött anyjától. Elég csak utalni arra, hogy tőle is megszökhet, Othello már gondolhat erre is.

Tudjuk, hogy Desdemona ajándékokat fogadott el a szegény szerelmes Rodrigótól, úgy mellékesen… Ezt férje vagy tudja, vagy nem.

Desdemona mit szeretett meg benne?... Az elbeszélése szerint a tábornok addigi nehéz sorsát. Ez lehet részvét is inkább, mint szerelem. És most már nem annyira nehéz férje sorsa, mert ha nem is igazi velencei, de mégis, bejáratos előkelő házakhoz, hiszen így ismerkedtek meg Desdemonával is… De lám, csupán bejáratos, nem tartozik közéjük. Ezután majd mit szeret benne a felesége…? Ráadásul jóval idősebb Desdemonánál.

Csupa kérdőjel. Alattomos, nehéz kérdések Jago alattomos mesterkedése nélkül is.

Othello féltékenysége tehát bizonyosan nem a semmiből született. Jagóé és Rodrigóé sem. Jagóé csak feltevés, Rodrigóé érthető.

De Othelloé?!

Nos, vélhető úgy is: már abban a pillanatban féltékeny volt, amikor nagy hangon magyarázta Jagónak az ellenkezőjét. Igyekezett elnyomni ezzel belső hangját, ami rendszerint lehetetlen. Attól a pillanattól fogva ő már elveszett. Mert meddig hű valaki a másikhoz? Mikortól hazudik? Mi számít bizonyítéknak? Ha már nem bízik benne, bármi csak bizalmatlanságát erősíti minden racionális ok és értelem nélkül. Az irracionalitás csapdája ez már. Az indulat erősségét mutatja Othelló birkózása Jagóval: nem akarja elhinni tudatával, ami tudat alatt már régen megerősödött benne.

Ezt persze tovább kellett erősítenie ésszel is Jagónak gyanúval, hazudozással, álnoksággal – de az alap már biztos volt.

Régi gyermekkori sérelmek olykor begyógyíthatatlanok, együtt lehet velük élni, de váratlanul elsöprő erővel tudnak a felszínre törni. Ki tudja, Othelló fejében mi volt az „átkapcsoló” igazából? Ő sem tudja – honnan is tudhatná? -- csak elszenvedi.

Na és Desdemona? Ő bizony nem értett az egészből szinte semmit. Kivéve azt, hogy halála közeledik ártatlanul, számára érthetetlenül. Nem ismerte volna a kendő fontosságát? Meglehet. De ő inkább csak szánta Othellót, mint ismerte volna… Mondja is: tapasztalatlan asszony. Nyilván emberként is az.

Othello pedig „kijelentette”: nem azért ölte meg feleségét, mert az – szerinte – megcsalta. Hanem, hogy az ne tudjon majd máskor másokat megcsalni…! Mindezt a mélységes kétely mondatja vele?

Az eszeveszett mondatok közé tartozik ez is.

Élettel telt, küzdő nő Jago felesége, aki végül – életével fizet érte – megvédi a már halott Desdemona ártatlanságát. Lázadása férje ellen, férjének leleplező jellemzése nagyon megindító, akár példamutatónak is mondhatnánk.

A Dózse igyekezne valóban igazságot tenni? Nehezen tudna, jó szándéka ellenére is (Blaskó Péter).

Cassio alakja, jelentősége természetesen elmarad a karizmatikus Othelloétól (Bakos-Kiss Gábor), ő ittasságának áldozata is lehet, no meg Bianca, a szép cigánylány (Katona Kinga) iránti szerelméé. Az ő sorsa legalább nem végződik rosszul: életben marad, és Cipruson hatalmát is megtarthatja.

Nagyon szép jelenet az anya (Brabantia, Desdemona anyja – Nagy Mari) éjszakai látogatása, éneke lánya álmában. Tudjuk, hogy számára a lány meghalt…

Montano – Tóth László, Ciprusiak: Kisari Zalán e.h., Bölkény Balázs e.h.

A viszonylag kis játéktéren nagyszerűen mozognak. Még a függöny két szárnyával is játszanak: lehetnek hullámok a tengeren, de a függönyszárnyak rejtőzködések, gyilkosság eszközéül is szolgálnak. Hangsúlyos húzogatásuk is sok minden félét kifejezhet. A díszlet amúgy egyszerű, a széles ágy könnyedén tologatható. Sok dologra felhasználható a nagy, fehér lepedő is.

Jago fekete jelmeze különösen tetszetős, a Dózséé is kellően díszes, a többi jelmez is általában kifejező, megfelel a reneszánsz korhangulatnak. (Díszlet- és jelmeztervező: Balla Ildikó.)

Zene a már elhunyt Melis Lászlóé, zenei vezető: Verebes Ernő.

Fontos a tánc, kanna, szájbőgő betanítás: Lakatos János Guszti (Romengo) munkája.

Dramaturg: Kulcsár Edit.

A hosszas, megérdemelt taps alatt és után van min tűnődni.

Bemutató és megtekintett előadás: 2018. december 8.

Budapest, 2018. december 10.

Megjelent a Kláris 19/3. számában.

 

Györgypál Katalin