Mindig nagyon
várjuk Madách
világszínvonalú főművének újabb
rendezői értelmezését, színpadi
újrarendezését. Vidnyánszky
Attila immár negyedszer fog hozzá, hogy
elképzelését a
műről elénk tárja. Jelen bemutató
alkalmával a Nemzeti nagyszínpada csúcsra van
járatva, mert nemcsak az állandó
színpadtechnikát alkalmazva változnak a
színek
mindenféle manuális átrendezés
nélkül, hanem a színpad széleit
kihasználva, a
közönség egy része fent ül, ők
egész közelről láthatják a mozgalmas
jeleneteket, szinte betekintenek a rendező
boszorkánykonyhájába.
A
rendezési koncepció alapgondolata
ezúttal egy ádámi kérdés: „Hová lesz énem
zárt egyénisége?” (III.
szín) Így,
kiragadva szövegkörnyezetéből, kissé lóg
a levegőben. Feltevése is magyarázatra
szorul. Akkor hangzik el, amikor Ádám mintegy
kívülről nézi a teremtett világ
működését, áradat, delej, vihar tombol,
zúg körülötte, amikor az élettelen
anyag „életre küzd”, hol jegecet, hol
rügyet fakaszt magából. Nos, ekkor teszi
fel a kérdést Ádám, így folytatva: „Mivé
leszesz testem, melyben szilárd/ Eszköz gyanánt oly
dőrén megbízám/ Nagy terveimben
és nagy vágyaimban?” Ebbeli
kétségeit tovább folytatja, attól
fél, hogy e szörnyű erők lebirkózzák,
egyedül
marad az elemek között, s már bánja, hogy
elhagyta a Teremtő által kínált
gondviselést: „Oh, miért
lökém el/ Magamtól azt a
gondviseletet,/ Mit ösztönöm sejtett, de nem
becsült,/ S tudásom óhajt, oh! de
hasztalan!” Lucifer ekkor
hívja elő
a Föld szellemét, Ádám vele beszélje
meg kétségeit.
Ennyi mindent
rejt magában a feltett
kérdés, mindezekre lesz érv és
válasz, talán útmutatás a IV.-XIV.
színben
felvillantott jövő egy-egy epizódjában.
Vidnyánszky rendezése a jövőt, amely
amúgy is álomban tárul Ádám
elé, még álomszerűbbé teszi, fokozza
sejtelmességét, már-már megfosztja minden
realitásától. Elmosódnak a határok a
színek (ezáltal a zárt egységek)
között, folyamatos átmenet van, a technika
süllyeszt, emel, oldalra tol embert, falat, kelléket.
Nincsenek egyszereplős
figurák, minden főszerepet többen játszanak,
többnyire felismerjük, hogy éppen
ki kit testesít meg, de sokszor nem tudni, honnan jön a
hang, aki beszél, éppen
kit alakít, és miért. Rosszabb esetben nem
értjük a megszólalást a rossz
akusztika miatt. Nem sejthettük előre, hogy a Tragédia majd
ebbe a relativizált
színpadi formába fog elmozdulni. Az egész mű
megoldása színpadilag olyan, mintha
egy „félig szcenírozott” oratóriumot
(operát?) látnánk, csak ének helyett emelt
hangon beszélnek az énekesek (Díszlet: Olekszandr
Bilozub). A félig szcenírozás a
színpadi díszletnek az a formája, amikor
csak jelzésszerűen van jelen a díszlet, nem
valóságosan mutatva meg a
környezetet.
Úgy fut
végig az előadás a Madách
által felvázolt történelmi korokon, hogy csak
azért tudatosul bennünk a
helyszín, az esemény, mert ismerjük –
már aki, és már amennyire – a mű
szerkezetét, szövegét, és
visszakövetkeztetünk, hogy most hol járunk, és
miről
van szó. Aki „felkészületlenül”
érkezik az előadásra, alig ért valamit az
elé
táruló látványból. Mintha maga a
néző is álmodna, ott ülve a nézőtéren,
és
időnként szöveg- és jelenetfoszlányok
formálnák álmát, de nem tudja, hol van,
kik beszélnek, és neki mi a szerepe ebben. Amikor majd
felébred – mert vége az
előadásnak –, akkor gondol vissza álmára,
mit is látott, kik voltak benne és
mit akartak?
A
relativizált figurák
következményeként több Ádám,
több Éva és több Lucifer van, sőt Lucifer
szinte
el is tűnik, időnként csak a hang szólal meg
(legtöbbször Csurka Lászlóé).
Az Úr hangja kezdetben idézetként kerül
bejátszásra (Sinkovits Imre
hangján),
de a végére már jelentéktelenné
válik intelme, aminek legszebb részeit elhagyja
az előadás. A szöveg szétszabdalása nem tett
jót az „egésznek”, a részletek
lehetnek látványosak, gazdag
kiállításúak, dinamikusak, de
hiányzik belőlük az
összetartó erő: Madách nagyszerű zsenije, logikus
szövegalkotása, egyéni
építkezése. Sokszor a rendezés
színpadi ötletessége, a nagyszerű zenei
részletek bejátszása áldozatul esik ennek a
feldarabolásnak, szétszedésnek. De
még ezt is elfogadnánk, ha meglenne az elgondolás
íve, és az magasan
szárnyalna, ahogy a madáchi szöveg. Csakhogy
Ádám és Éva, a két fiatal
szerelmes, akik nagyon – az átlagosnál jobban
– szeretik egymást, és ezt
mutatják is, végül boldogan fonódnak
össze a születendő gyermek elfogadásával
(Ádám megtapintja Éva hasán az ott
lévő embrió helyét), ám mindez a
csodával
határos módon valósul meg, mintha nem
következne az előzményekből.
A
színészi feladatok az „egy figura
– több szerep” elgondolás révén
arányosakká váltak, minden
színésznek majd
azonos terjedelmű szövegmennyiséget kell megtanulnia. Berettyán Sándor (Ádám) az
Ádámok közt harmatosnak számít
őrületes
fiatalságával, nagyon szimpatikus figurát hoz
elénk, mindössze tompa, gyengén
megszólaló hangszíne marad el a
várakozástól. Ács Eszter
(Éva) szépen és jól játszik,
még nem elég érett a
szerepre. Csurka László, Berettyán
Nándor, Farkas Dénes, Fehér Tibor mindahányan
Lucifert játszanak,
váltogatják egymást, feloldódnak a
cselekményben, megoszlik a felelősség
köztük. A figura sokat veszített
súlyából. Szalma
Tamás (m.v.) két
Ádám-alakítása volt emlékezetes, ő
volt Miltiadész és
Kepler. Tóth Auguszta számára sok
igen jó lehetőség adódott, hogy megmutassa remek
képességeit. Az athéni színben
Júliaként, a rómaiban Hippiaként
tündökölt, utóbbinak kéjnő vonásait
igen hűen
mutatta előttünk. De emlékezetes perceket okozott a londoni
színben Júlia
anyjaként, és a falanszterben tudósként. Nagy
Mari sokféle szerepet kapott, egyszer
narrátorként láthattuk, máskor a Föld
szellemét alakította. Rubold Ödön
Péter apostolként (Róma) erőtlen,
pátriárkaként (Bizánc) eszelősen hangos.
További szereplők voltak: Herczegh Péter,
Mátyássy Bence, Mészáros Martin, Nagy
Márk, Schnell Ádám, Szabó Sebestyén
László, Szép Domán, valamint a
Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti
Karának II. éves színész hallgatói.
Tragédia-rendezések jönnek-mennek, Madách
szövege azonban marad olyannak, amilyennek megírta, Arany
pedig javította.
Jelmeztervező: Bianka Imelda Jeremias, dramaturg: Verebes
Ernő, koreográfus: Bozsik
Yvette, rendezőasszisztens: Trimmel
Ákos.
Bemutató
és egyben megtekintett előadás: 2018. október 19.
Budapest,
2018. október 27.
Földesdy
Gabriella
