Vígjáték
két részben, írta Tersánszky
Józsi Jenő,
olvashatjuk a szórólapon. Utóbbi még arra
is felszólít, hogy keressük a nőt
(Cherchez la femme!) minden történés
mögött. Meg is találtuk. Nem volt nehéz, a
két női főszereplő (Olga, Lola) szinte állandóan
színpadon van, ők alakítják az
eseményeket, aztán van még legalább
négy női karakterszerep, ezek mindegyike
emlékezetes arcmimikában, mozgásban,
hanghordozásban, mindenesetre kitűnő
benyomást tesz ránk, nézőkre.
Tersánszky
több száz műve közt megfér ez a
„kegyelmesasszony viselt dolgairól”
szóló,
bohózat felé tendáló darab is, de
kétségtelen, hogy nem a jelentősek közé
tartozik. Már játszotta a Nemzeti Színház
1969 januárjában, most köszönet az
Újszínháznak, hogy eszébe jutott ezt a sok
kedvességgel teli, felhőtlen
csacsiságot újra színpadra állítani.
Hogyan
lesz a korábban sok mindenkinek kegyeit osztogató,
később Dulder-Tűrő
festőművész feleségéből, Lolából
kegyelmesasszony? Hát úgy, hogy a
Hautfresserék galériájában
összetalálkozik Thorhafái képviselő
úrral, és mit
tesz a szerelem meg a
„műféltékenységi” jelenet?
Házasságot, a festőtől válást,
Hautfresser Olgának reményt, hogy valamikor Dulder-Tűrő
szerető felesége lehet
majd.
Minden
pozitív változásnak kezdeményezője Olga,
Hautfresser kereskedő lánya, aki apja
galériáját vezeti, giccseket árulnak
többnyire, mert erre van igény. Olga
viszont szereti a modern művészetet, legszívesebben
kedvenc festőitől állítana
ki képeket, és jó lenne, ha tódulna a
közönség az új művészet mielőbbi
befogadására. Ebben csak ő hisz, sem apja, sem Arnold
(segéd és amúgy mindenes
alkalmazott), csak hátráltatják a kisasszony
mecénás törekvéseit. De eljön a
pillanat, amikor bekopog a szerencse Dulder-Tűrő festőművész
úr képében, és
Olga beleszeret a koldusszegény festőbe. A szerelem
további ötleteket ad neki,
így felvásárolják a pénztelen festő
képeit, és megtalálják Lola fiatalkori
aktját, amiből így vagy úgy, jó
üzletet lehet csinálni. Az ötletből
valóság
lesz, a kép először a kirakatba kerül, aztán
Tsitseri-Borcho bárónő és Lenke
lánya a kegyelmes képviselő iránt érzett
csalódás miatt (Thorhafái nem Lenkét
vette feleségül, hanem a rovott múltú
Lolát?!) bosszúból akarják
megvásárolni a
képet, lejáratás céljából.
Csakhogy ekkor már Lolát is
értesítették a
„meztelen” valóságról, beront az
üzletbe, és minden pénzt megad a
képért,
csakhogy ne kerüljön nyilvánosságra. A
többi már megy, mint a karikacsapás, a
fiatalok csókolózásába fullad a
végkifejlet.
Csiszár
Imre rendező kicsit
feltupírozta
a szimpla vígjátékot. A második
felvonás közepén, a színmű
súlypontjában
található a képre való
licitálás, ami az előadás egyik fénypontja
lett. A másik
fénypont egy némafilmbe illő jelenet, amikor a szereplők,
felgyorsítva a tempót,
merev tartással, futkározva visszajátsszák
a képeladás eseményeit Hautfresser
papának. Az ötlet jó, a közönség
mindezért duplán hálás. Szlávik
István látványa díszletben a
galériát mutatja felénk, falán
a kommersz alkotásokkal, majd később Tűrő modern
képeivel, máskor a
műteremlakást varázsolja elénk, amiből csak az
előtér „játszik” bőröndökkel,
majd Lola és a képviselő szerelmi
próbálkozásaival. Elegáns
kosztümöket
láthatunk az 1920-as évek divatjából,
és a hozzájuk tartozó kiegészítőkkel
(kalap, cipő, táska, bross stb.), a férfiruhák is
korhoz kötöttek, testhezálló
öltönyök, nyakkendők. Talán csak Botos
igazgató barackszínű zakója lóg ki a
sorból.
Nemes
Wanda frissen, fiatalosan
játssza Olgát, eddig kevés
vígjátékban szerepelt, pedig jól illik
hozzá. Gregor Bernadett a sokadik „rossz
nő”
szerepben tündököl, Lux Ádám
kedélyes
apuka, Viczián Ottó lepusztult
festőművész, de már sok haja kihullott az élet
küzdelmeit játszó szerepei
közepette. Vass György Arnold
mindenes alakítójaként túljátssza a
neki szánt feladatot, repdes és rohangál –
ha kell, ha nem –, közben hangosan kárál,
lelkesedik vagy méltatlankodik. Szakács Tibor
kegyelmes úrként még túl
jóképű is a szerephez, egyszerűbb lenne, ha pohos
és kopasz lenne, mert akkor
biztosan a pozíciójáért hajtanának a
hölgyek rá, és nem a külsejéért.
A
legjobb karakteralakítást Timkó Eszter
és a lányát játszó Orosz
Csenge
(e.h.) nyújtotta a licitáló bárónő
(Tsitseri-Borcho, parasztosan csak „Csicseri
Borsó”) és Lenke lánya szerepében.
Minden mozdulatuk és hanghordozásuk
kidolgozott volt, az affektálás, szemforgatás,
lenézés, a gyakori
ajkbiggyesztés remekül jellemezte őket. Lenke még a
csúnyaságot is hangsúlyozta
óriási fekete keretes szemüvegével,
pufók arcával, bubigalléros ruhával, boy
sapkával és pici táskával.
Állandó rémületét fejezte ki a
körülötte történő
„szörnyűségek” elviselése miatt, ezt
sűrű nyavalygásokkal, kis sikoltásokkal
érzékeltette. (Hasonlított Kosztolányi Pacsirta
lányfigurájához) Szerepeltek még Császár
Angela (Polyákné), Csurka
László
(Botos), Bordán Irén (Négyessy
grófnő), Brunner Márta (Botosné),
Incze Máté (inas), Gyürki
István (Hordár), Rumán
Cintia (szobalány), valamint Darányi
Ádám, Bojtár Balázs, Ullmann Krisztina
statiszta szerepekben.
Dramaturg:
Bártfay Rita, koreográfus: Kinczel
József, zenei szerkesztő és a
rendező munkatársa: Ullmann Krisztina.
Bemutató:
2018. szeptember
29.
Megtekintett
előadás: 2018.
szeptember 28.
Budapest,
2018. október 3.
Földesdy Gabriella
♣
♣
♣
