Leonyid
Zorin (1924, Baku) Varsói melódiája
színművének munkabemutatóját ismét Radnai
Annamária fordításában láthattuk
a Hatszínteátrumban, az Orlai
Produkció keretében. A történetet
jól ismerjük: a Moszkvában tanuló
lengyel
lány és az orosz – vagy szovjet, ki tudja, milyen
nemzetiségű – fiatal fiú
egymásba szeretnek, de az új törvény
értelmében szovjet állampolgár nem vehet
el külföldi lányt, a külföldi
ösztöndíjasoknak pedig haza kell térniük
diplomájukkal az őket kiküldő,
ösztöndíjukat fizető országba. A
törvény az
törvény. Később kétszer is
találkoznak, tíz-tíz év elteltével.
Ez pedig nagyon
sok idő egymás nélkül.
A
lényeg azonban – számomra
legalább is – ennél jóval mélyebb.
Mindez a II.
világháború után,
1946 őszén-telén, 1947 tavaszán
játszódik. Alig két évvel a
világháború
befejezése után, Viktor megjárta a
háborút, a frontra az iskolából
került, csak
most ismerkedik az élettel, jelesül véletlenül
éppen a zenével is a moszkvai
Zeneakadémián, miután megvásárolt
egy jegyet egy lánytól csak úgy. Erre még
futotta pénze a sovány
ösztöndíjból, nem moszkvai tehát,
főiskolán tanul.
Borászatot. De elkápráztatja Chopin zenéje.
Miért éppen Chopin? Mert aznap este
éppen azt játsszák. Zenét nyilván
hallott már korábban, de Chopint nem, és azt
sem tudta talán, hogy létezik Zeneakadémia.
A mellette
ülő lány azonban
nem véletlenül van itt. Chopin az ő hazájának
szülötte, már jól beszél oroszul,
barátnőjének vette azt a jegyet, amelyet Viktor –
mert így hívják a fiatalembert
– puszta kíváncsiságból
megvásárolt. A lány világa a zene,
énekelni tanul itt,
a Zeneakadémián. Nem operát fog énekelni,
nem olyan a hangja. „Kamarát.” És
hazáját képviseli itt, Moszkvában.
A fiú
tapasztalatlan az
udvarlás terén is, nem csak az életben; a
lánynak lehettek már udvarlói akár
otthon, Varsóban is, de igazán szerelmes nem volt.
És most minden egyéb alap,
magyarázat nélkül egymásba szeretnek. Van
ilyen? Hogyne lenne. Pénzük nincs,
inkább az utcákon csavarognak – a moszkvai telek
nagyon hidegek! – így múzeumba
mennek, talán moziba is. Meg telefonálni,
külföldre. 1947-ben. Külföldre
telefonálni nagyon nehéz. Valószínűleg
akkor is előre kellett megrendelni a nemzetközi
hívást a meghatározott postahivatalban…
ahol legalább meleg van. És Viktor
persze féltékeny lesz: ki tudja, kivel beszél a
lány meghitten, lengyelül. Apja
meghalt, anyja éppen elutazott Varsóból,
hát akkor?
Viktor
tanítgatja oroszra is
Helgát – bár nem sokat kell javítani a
beszédén – meg borászatra, a lány
mesél
neki Varsóról… és retteg, pedig ők
zsidókat mentettek a háború alatt. Apja
tanította oroszra már előbb, hogy Moszkvába
érkezett. Oroszra, lengyel létére.
No meg 1947-ben kiknek is engedélyezhették a szovjet
ösztöndíjat?
Eljön a
szilveszter, a lány
nagyon készül, hogy Viktorral elmennek ünnepelni
– Viktor pedig egy pár szép
cipővel lepi meg Helgát. Aztán egyszerűen elalszik
– hiszen egész nap
tehervagont rakodott, abból szerzett pénzt a
cipőre… (Arról nem esik szó,
hogyan is tudott Moszkvában, 1946 utolsó napján
ilyen cipőt vásárolni…)
Végül
szép éjszakájuk lett a
tánccal, egymással az üres kollégiumban,
éhesen, olcsó borral. De Viktorral itt
döntik el, hogy összeházasodnak. Hiszen szeretik
egymást, mi kell még?
Mást
meg sem gondolnak…
Lakás nincs, a fiú még tanul, utána mi
lesz? És Helgával lengyel létére,
Moszkvában, énekesnőként? Mindez messze van, semmi
sem számít, csak a
szerelmük.
Házasságukat,
szerelmük
folytatását egyetlen papíron olvasott szöveg
hiúsítja meg: a szovjet
házasság-ellenes törvény külföldi
és szovjet állampolgár között. Ezen
pedig
Viktor sem tud változtatni, hiába járta meg a
háborút, hiába bátor… ehhez ez mind
kevés. Nagyon kevés.
Tíz
év után váratlan telefon
Viktortól, Varsóban: delegációval
érkezett. Ebből az is kiderül, hogy még csak
nem is leveleztek. A telefonszám talán még a
régi, ezért tud beszélni Helgával?
Viktor azonban sokat tud Helgáról, hiszen neves
énekesnő Varsóban. És este későn
találkoznak, egyet s mást megtudunk róluk:
mindketten házasok. Gyerekről nem
esik szó. Viktornak persze piros útlevele van –
megint csak kérdés lehet, kik
kaphattak ilyet…? – de csak azt tudjuk meg, hogy
már „professzor”, és megvédte
(kandidátusi) disszertációját is. Sikerei
vannak tehát a borászat területén.
(Valószínűleg nem Moszkvában…)
Helga
sokáig hordta azt a
pár cipőt, Viktor meg azt a bizonyos nyakkendőt, és
azóta is…
Helga
végül kitör, de Viktor
nem vállalja az éjszakát Helgával.
És nem a felesége a fő probléma, úgy tűnik.
Olyan keményen ellenáll, hogy érezzük, az
éjszakával egy lengyel (tehát
külföldi) nővel még ennél is többet
kockáztathat: egész egzisztenciáját
akár.
Egyetlen éjszakáért, hiszen másnap ők
tovább utaznak. (Csak sejteni lehet, kik
is voltak még abban a delegációban…!)
Házasságról már nem esik szó,
bár Helga
könnyedén felveti a vacsoránál: már
engedélyezik az ilyen házasságokat…
és ezt
Viktor is tudja. Tehát mindkettőjükben él a
régi seb.
Eltelik
még tíz év. Viktor
elmegy Helga turnéjának moszkvai
állomására. Figyelemmel kíséri Helga
életét
legalább messziről. Helga érzelemmel teli, lengyel
éneke most is elkápráztatja
a közönséget. Viktor bemegy az
öltözőjébe a kiváló
minősítésű saját üveg
borral… Helga fáradt, elege van a turnéból,
nincs ideje aznap este, a lengyel
követségre kell mennie a fogadásra, már el is
késett. Viktor hívja fel másnap,
ha van szabad ideje, de aztán Helga már el is utazik.
És kiviharzik, igaz,
visszajön egy pillanatra – de nem az
ajándékért, hanem csak a
neszeszeréért. Dekoratív
és elfoglalt művésznő vált belőle. Annyit
azért megtudunk, hogy már a második
férjétől is elvált. Viktor is –
nagyjából – szabad, de ez Helgát már
nem
érdekli… Megfáradt. Magától az
énektől is! – Viktor üldögél még
egy kicsit az
üres öltözőben. Másnap amúgy is elfoglalt
lesz.
Zorin e
színművét, ami a
leghíresebb, 1967-ben írta. Ez pedig e két ember
második találkozásának éve…
Tompos Kátya
és Adorjáni Bálint
játéka
meglehetősen pontosan visszaadja mind a fellángoló
szerelmet, Viktor bátortalan
és olykor kissé bárdolatlan
viselkedését, Helga kedves, visszafogott
helyreutasításait és
csábításait, mind pedig érzelmeik
lassú kihűlését, nem
azonos idejű-mértékű elhidegülésüket
egymástól. Ők maguk sem tudhatják, hogyan
is alakult volna érzelmi életük egymással, ha
összeházasodhattak volna. Ha
gyakrabban találkozhattak volna, ha különösen
Viktor nem élt volna kényszerűen
akkora elzártságban a világtól. Hogy
boldogult volna Helga „idegenben”. Vagy
ugyanígy Viktor, ha egy csoda folytán
Lengyelországban élhetett volna Helgával.
Mindez nem merülhet fel, mert azonnal „beugrik” a
szó: a törvény.
Nagyon
jók a jelmezek, még inkább
hangsúlyt kap Tompos Kátya szépsége,
vékony alkata, az egyetemista
kislányossága éppen úgy, mint a
befutó, majd már befutott énekesnő lénye a
szebbnél szebb öltözékekben. És Viktor
felnőtté, férfivá válása is
előttünk
van, megőrizve szinte kisfiús érzelmi
világát: úgy tűnik, övé a
mélyebb, bár
sokszor éppen fordítva szokott lenni.
A
díszlet jól működő, éppen
egyszerűsége folytán is: fából
készült egyetlen, nem magas építmény,
mindkét,
sőt három oldala funkcionál, lehet nézőtér
a Zeneakadémián, kollégiumi szoba
heverője, öltöző színházakban, és persze
kiváló tároló ruháknak, vagy
poharaknak. Feltehetően könnyen szállítható,
ami fontos, hiszen sok helyen
fogják játszani. Díszlet, jelmez: Kálmán
Eszter. Rendező: Kocsis Gergely.
A
nagyjából másfél órás
előadást
egy részben láthattuk.
Akik csak
„kívülről” nézik
az előadást, azokat is biztosan megindítja,
elgondolkodtatja. Aki pedig
hasonlót élt vagy él át akár
tanulás, akár munkavállalás miatt
külföldre utazása
és hazatérte után, még ha az utazás
könnyebb, a törvények pedig megváltoztak,
akkor is mélyebben érintheti. Vajon ne utazzanak el a
fiatalok sehova? Ha
külföldön vannak, ne legyenek szerelmesek? Ne ismerjenek
meg külföldit? És akik
kinn maradtak bárhol a világban? Nagy
távolságokra utazni idő és sok pénz kell
határok nélkül is.
Inkább
nem is próbálok
válaszokat keresni.
Marad
tehát e „bánatosan
szép történet”, a „szerelem
himnusza”… ami ennél, mint láttuk,
jóval több.
Munkabemutató:
2018. július 14.
Budapest,
2018. július 15.
Györgypál Katalin
♣
♣
♣
