Szeretek az engem
megérintő színházi előadásokról
beszámolni, megosztani a meghatározó
élményeket. Most mégsem találtam a
megfelelő szavakat. Nem éreztem helyénvalónak,
hogy egy ilyen tragikus témájú darabról
olyan hangzatosan írjak, hogy jó,
zseniális, nagyszerű. De kihagyni sem akartam azt, hogy arra
biztassak, hogy
nézzék meg az Orlai Produkciós Iroda
újabb elgondolkodtató, megrázó
előadását.
„Egy kisfiú
és egy
kislány. Az iskola első napja. Harmincöt terrorista.
Ezerkétszáz
túsz,
ebből hétszázhetvenhét tanuló.
A 2004-es beszláni
túszdráma. Egy kisfiú és egy
kislány.”
Ennyit olvashatunk a
darabról előzetesen. Ez nekem nem elég.
Kíváncsi voltam, utánanéztem.
„A beszláni
túszdráma vagy beszláni
vérengzés egy több mint 1100
ember túszul ejtésével kezdődő
túszdráma volt, amely három nap múlva
ért véget
több mint 300 ember halálát okozva. 2004.
szeptember 1-jén kezdődött,
amikor egy főként ingus
és csecsen
fegyveresekből álló csoport több mint 1100 embert,
köztük 777 gyereket ejtett
túszul az oroszországi Beszlán
1. számú iskolájában. …
. Végül legalább
334 túsz halt meg, köztük 186 gyerek; ezen
kívül több százan megsérültek
és
sokan eltűntek.” Wikipédia
Felkészültem
a
szomorúságra, könnyekre, megdöbbenésre.
Ehhez képest kedélyes hangulatban
indult el az este. A technikai tudnivalók ismertetése
után – nincs elég szék,
van néhány pad és párna is, akinek jut
szék, annak is fordulnia kell, mert a
terem két végében történnek a dolgok
– a szereplők, vagy inkább
történet-mesélők, a kisfiú (Vilmányi
Benett) és a kislány (László
Lili)
az iskolájuk bemutatásával kezdenek. Még
zenélés-dalolás is van a könnyed
hangulatért, mosolygás, kuncogás a
nézőtéren, de közben érezhető a
várakozás
feszültsége is. Ahogy haladunk előre, úgy
gyanítom, hogy nem teljesen véletlen
a kényelmetlen álldogálás és a nagy
meleg a teremben. Amit hallunk, az sokkal
tragikusabb annál, mint hogy néha fel kell állnom,
mert nem látom különben a
színészeket. És mindenképpen
felállok, mert látnom kell őket, mert magukkal
rántottak már, és érzem, hogy nekem
mondják el a történteket úgy, hogy
fenntartják a szemkontaktust. Elhiszem, hogy ők
egy kisfiú és egy kislány, mi
pedig azok, akiknek mondani akarnak valami nagyon fontosat.
Bepillantást
engednek a gyermeki gondolataikba. Szívszorító,
ahogy próbálják megérteni az
értelmetlent (amit felnőtt fejjel sem lehet).
Szívszorító, ahogy beavatnak a
túszdráma nem csak fizikai, hanem lelki
valóságába is. Átérezzük a
reménykedésüket, átéljük
hallucinációjukat, és a végén ott
vannak a
könnycseppek is. És a néma, döbbent csend,
még az „ez a vége” mondat után is.
És kell néhány másodperc, hogy magunkhoz
térjünk, és a megérdemelt vastapssal
próbáljuk megköszönni az előadást.
Végy egy igaz,
tragikus eseményről jól megírt
történetet, egy alkalmas játékteret, egyszerű
eszközöket (pl.: zsinór, lufi, szikszalag,
tábla, kréta, vörös festék), néhány
apróságnak tűnő,
de zseniális ötletet (pl.: a terroristák – ők
– követeléseinek listáját úgy
letörölni, hogy ott maradjon, a gyerekek – és mi részünkre – fontos lényeg: a
szabadság),
két szuggesztív, tehetséges, hiteles
színészt! Csinálj belőle egy darabot,
amiről érdemes beszélni.
Engem mélyen
megérintett. Nekem már napok óta az előadás
jár a fejemben, különböző
gondolatok kavarognak bennem. Például az, hogy jó
volna, ha öt rubellel és 10
Barbie babával megváltható lenne gyermekek
(emberek) értelmetlen halála, és jó
volna, ha öt rubel és 10 Barbie baba lenne az ára
egy boldog felnőttkornak egy
jobb világban.
Rendező
munkatársa: Szakács Zsuzsi; rendező: Fehér Balázs Benő; producer: Orlai
Tibor.
Megtekintett
előadás: 2018. június 4., munkabemutató
Budapest, 2018.
június 9.
Szalay Hajnalka
♣
♣
♣