A színdarab
témáját Závada Pál
azonos című regénye adja. A
regény alapja pedig – sajnos –
megtörtént esemény(ek). 1946-ban a
koncentrációs
táborokból néhányan, lelkileg és
fizikailag megtörve, visszatértek régi
lakóhelyükre,
ahonnan elvitték őket, ahol addig békében
éltek a közösségben, mindenkit
ismertek és mindenki ismerte őket, napi kapcsolatban voltak. A
visszafogadás
sokféleképpen történt és volt 16
település, ahol újabb bántódás
érte őket. Ezek
közé tartozott Kunmadaras és Miskolc. A
regény története a kunmadarasi
eseményekről szól és talán azért,
hogy nehogy valaki kitalálja, hogy milyen
helyiségről van szó, a regény szerzője a falut
Kunvadasnak nevezte el. Lehet,
hogy a névváltoztatás az esemény
borzalmaira, vadságára is utal.
A visszaérkezett
zsidók rögtön elkezdtek dolgozni, árut
szereztek, és a piacon élelmiszert
árultak. Az emberek rájuk támadtak, akik a
piacról gyorsan hazamentek, azokat a
házukba betörve támadták meg. Hárman
belehaltak a kegyetlen verésekbe, többen
súlyosan megsérültek.
A
koncentrációs
táborokba elhurcolt zsidók tulajdona, házai
és berendezései, különböző tárgyai
a faluban maradtak, amit a falusiak széthordtak, a
házaikba beköltöztek. Ahogy
a színpadon hallottuk az egyik női tagjától a
tömegnek, nagy élmény volt ez a
birtokfoglalás, mert innentől kezdve aludt ágyban. A falu
rétegződéséről és a
pogrom jellegéről ez az egy mondat is sokat elárul.
A színdarab a
regényhez képest élesebb volt, az
összefüggéseket bemutató. A színpadon
történtek keretjátékát, a falu
tanítójának felesége, Marika (Radnay
Csilla) és a pogrom idején a
kommunista párt helyi vezetőjének felesége,
Irén (Martinovics Dorina) közötti
beszélgetés jelentette. Ők idézték fel
az eseményeket és mondtak el egymásnak olyan
történéseket, amelyeket a másik
nem tudhatott. A beszélgetésük nem volt
magyarázó, mert amikor erre került
volna sor, a jelenet átment az esemény
előadásába, aminek ők is részesei
voltak. A színpad első perctől kezdve tele volt szereplőkkel.
Csak néhánynak
volt az egész előadási időre meghatározott
szerepe, ilyen volt Schneider Zoltán, akire az
„okos” vezető
egyéniség szerepét osztották, aki
szemrebbenés nélkül hazudott és
„csak”
vezetett, vigyázott rá, hogy ő maga ne kerüljön
közel a bajhoz. Tipikus túlélős
figura, akivel akkoriban és ma is szép számban
találkozhatunk. Végig
„kitartott” tanítói szerepe mellett Pál
András, a leventeoktató, aki kivitt nyugatra 16
fiatalt, szerencsére már
feleslegesen, hiszen vége volt a háborúnak, majd
sürgősen hazahozta őket,
amikor látta, hogy senki sem örül nekik. Ennek az
ügynek a bírósági tárgyalása
volt a tömeg összekovácsolásának az
alkalma. A tömeget nem engedték be a
tárgyalásra, és ezen feldühödtek.
A
tömegpszichológia
egyik jó ismerője, Elias Canetti szerint a fenti esetet
nézve a tömeg olyan
állapotban van (belülről vezényelve, vagy
kívülről, vagy mind kettő lehet
egyszerre érvényben), hogy csak cél kell,
bármilyen magyarázat, és bekövetkezik
a pogrom, ahogy ő mondja, gyilkolni fog a tömeg. Canetti szerint a
tömeg tagjai
lelkesen vesznek ebben részt (függetlenül
attól, hogy hogyan éltek eddig), mert
arctalanok maradhatnak, szívesen ütnek, mert a
végén már nem lehet tudni, hogy
ki ütött, talán már az sem emlékszik
rá, aki ütött. A kunvadasi tömeg
viselkedése ennek ellentmond. Kunvadason a tömeg kicsi,
még akkor is, ha más faluból,
a piacra érkezők közül mások is
bekapcsolódtak. Mindenki ismeri a másikat,
tehát nem maradnak elrejtve. A regényben is és a
színpadon is megdöbbentő (a
sok megdöbbentő tényen kívül) az, hogy a pogrom
bírósági perén azok, akik
vertek, magabiztosan vállalják, szinte dicsekednek
és indokolnak. Az indokok
nem légből kapottak itt a színpadon és
regényben sem, sajnos életben elhangzott
indokok, amiket leírni is lealacsonyító:
gyermekvér kell a zsidók vallási
szertartásához és ezért a faluból 2
gyereket megöltek – de szerencsére senki
sem hiányzott – de a tények nem zavarták meg
a tömeg ideológiáját, még a per
során sem. Sajnos tudnunk kell, hogy Canetti
általában elemzi a tömeg
viselkedését, és
megállapításai időtlenek. A legostobább, a
racionalitásnak
ellentmondó szöveget is elfogad a tömeg,
egyáltalán nem ragaszkodik az
igazsághoz, hiszen azt meg kellene érteni, gondolkozni
kellene, ez fárasztó, és
még a végén a trenditől ellenkező
megállapításra jutna, az pedig az egyén
jövője szempontjából nem gazdaságos.
A
keretjátékot adó két
nő beszélgetéséből sok magánjellegű
esemény is kibontakozik, különösen az 50-es
évek női szerepeivel kapcsolatban. Marika szerelmes volt egy
zsidó fiúba,
akitől állapotos lett még a zsidók
elhurcolása előtti időkben, de amikor
rájött, hogy a fiú zsidó, gyorsan
feleségül ment a tanítóhoz, megszülte
esküvő
után 7 hónapra a babát, elhitette a
tanítóval, hogy az övé. A baba 2 éves
korában
meghalt, ők itt maradtak egymásnak, és most már a
férj is tudja, hogy nem az
övé volt a gyerek. Irénke is ebbe a fiúba
volt szerelmes és a szeretője is volt
2 évig. Még több történetet
ismertünk meg, és az emberi, női lélek, a női sors
összefüggései világosabbak lettek. Mai szemmel
nem érthető a nők férjeikhez
való kötöttsége, de ha ismerjük az adott
kort, a körülményeket, akkor
elfogadhatóbbá válik. Ami a könyvben, a
színpadon, sőt a valóságban is
megtörtént és különös borzalommal
tölt el, hogy a pogromokban jelentős szerepet
vállaltak a nők, hergelték a tömeget, és
maguk is ütötték az áldozatokat.
A
történések során és
utána is a rendőrök viselkedése a
bizonytalanságról árulkodott. Politikailag
tisztázatlan idők voltak, így a szolgálatot
végző rendőrök nem lehettek
biztosak abban, hogy egy ilyen megvadult tömeg
megfékezésében mi lenne a
szerepük, később sem vállalták az
egyértelmű fellépést. A darab utalt rá,
hogy
a kort a naiv bizonytalanok és a bátor
erkölcstelenek ellentéte uralta, és
összeütközéskor a naivok veszítenek,
ugyanúgy, mint
bármikor a történelemben.
Különös
volt a
díszlet. Khell Zsolt munkája
kiegészítette a történéseket,
és nemcsak keretet adott. A színpadon körben a
drappnak és a barnának különböző
színárnyalataiban lógtak a padlóig
érő, egymással
szorosan záró lapok, amelyek hangokat is adtak, ha
megütötték azokat. Színészek
szerepeik szünetében ütögették, ezzel a
feszültséget állandósították. A
színen
jelenlevő zenekarnak (Kovács Márton
vezetésével) az volt szerepe, hogy
zenéjükkel, esetleg ismert nótákkal a
tömeg
mozgásához igazodjanak, hozzájárultak a
néző véleményének
alakításához.
Gondolkoztam azon,
hogy azok, akik nem olvasták a regényt,
megértettek-e mindent a színpadi
feldolgozás alapján, de úgy vélem, hogy
sikeres volt a színpadra vitel.
Számomra bizonyos esetek érthetőbbé váltak,
mert kiemelt jelentőséggel szerepeltek
a színen. Az átdolgozás és a
rendezés is remek munka. Nagyon megfelel Einstein,
még 1946-ban mondott, figyelmeztetésének, mely
szerint azon kell fáradoznunk,
hogy ezek a borzalmas események ne vesszenek a felejtés
mocsarába.
Rendezte: Mohácsi
János. Dramaturg: Mohácsi István.
Szünet
nélkül kb. két
és negyed óra.
Ősbemutató:
2018.
május 13.
Budapest, 2018. június
3.
Megjelent a Kláris 18/6.
számában.
Tóth Attiláné dr.
